© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Termékeny (szöveg)áradás
Potozky László: Áradás
Azt gondoltam, gyorsan végzek a könyvvel, de nem így lett. A szövegek legyőztek. Nem azért, mert rosszul megírt novellákról és rosszul megszerkesztett kötetről van szó, épp ellenkezőleg. Az Áradás történetei elementáris erővel hatnak az olvasóra, megálljt parancsolnak minden egyes elbeszélés után, hogy kellőképpen fel tudj készülni a következő darabra.
Elsőkötetes szerző, tizenkilenc novellával. Azt gondoltam, gyorsan végzek a könyvvel, de nem így lett. A szövegek legyőztek. Nem azért, mert rosszul megírt novellákról és rosszul megszerkesztett kötetről van szó, épp ellenkezőleg. Az Áradás történetei elementáris erővel hatnak az olvasóra, megálljt parancsolnak minden egyes elbeszélés után, hogy kellőképpen fel tudj készülni a következő darabra.
Potozky László több folyóiratban publikálta és napjainkban is folyamatosan jelenteti meg írásait: fiatal szerző, akitől az olvasó – első kötetes szerzőként – zsengéket várna, kissé még kiforratlan hangot, itt-ott ügyetlen történetszövést. Az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötetének novellái azonban rendkívül érett nyelven szólalnak meg, a történeteknek jól megmunkált, átgondolt íve van, alapvetően nyomasztó és elhagyatott világát, valamint az ebben az elhagyott, élhetetlen miliőben létezni kénytelen karaktereket hitelesen mutatja be. Különböző korok különböző léthelyzetben lévő emberei vonulnak fel előttünk: nincs meghatározott tér, meghatározott idő, csak egy-egy szó sejteti és engedi meg, hogy az olvasó az esetleges referencia után kutathasson. A szövegekben egyszerre kap teret a tragédia, a szociográfia és a groteszk szólama, sajátos és tömör egységet alkotva: nincsenek felesleges futamok, minden szó és mondat megtalálja a helyét.
Potozky érzékletesen mutatja meg az emberi nyomort: az éhezést, a börtönben meghalni nem tudó rab mindennapos elmúlás-várását, az aluljáróban élő prostituált létét, világát, vagy a nagyvárosi agglegény már-már szánalomra méltó mindennapjait. Minden történet egy rövidre zárt sorstragédia. Valahol ebben a rövidre zártságban keresendő a fiatal szerző elbeszéléseinek ereje és esszenciája: habár néhány novellánál szívesen él a késleltetés eszközével – amely korántsem töri meg a szövegfolyam feszültségét, sőt egyre inkább fokozza azt –, az utolsó mondatok rendre váratlanul érik az olvasót, és önkéntelenül is visszalapozásra késztetik. A címválasztás minden esetben jól eltalált, hiszen kellően felkelti az érdeklődést, de mégsem árul el mindent: a novellák elolvasása után szinte minden alkalommal új értelemmel világítja meg a szövegeket.
A kötetnyitó, Tea keddre című elbeszélés a már említett, szürke agglegény még szürkébb életét mutatja be, amelynek egyetlen fénypontja a keddenkénti teázás idősödő nagynénjénél. Sivárság és üresség szólal meg minden egyes mondatból: két magányos ember, hetente egyszer pár órára koholt történetekkel szórakoztatja egymást, de a novella végére már csak a cigarettafüst tölti ki az űrt, amit egy asszony hagyott maga után a főhős életében. A Halálösztön, a Hulló lapok közt az ember, a Vendégszeretet vagy az Apu szeme fénye című novellák kifutása szintén csak az utolsó egy-két mondattal válik teljesen nyilvánvalóvá, habár egy-egy szó mindig sejteti a történetek (halálba) kifutását: a késleltetés és a rövidre zárás arányossága az, ami rendkívül egyedivé és hatásossá teszik Potozky novelláinak hangnemét.
Az egyes novellák szereplőit megszólalásuk módja is hitelesíti: más a kisgyermek hangja, más az egyetemistáé vagy az erdőben bolyongó katonáé. Kevés az archaizáló, tájnyelvi szóalak, ritka a trágárság is, de ami ezekből megjelenik, és ahol megjelenik, az mindig jó helyen és jó időben kerül elő, így korántsem nevezhető egysíkúnak az elbeszélések nyelve. Emellett a szövegek bővelkednek szóképekben is, melyek szintén újabb árnyalatot kölcsönöznek a történeteknek. Érzékletes a Jelenetek a téli erdőben című novella „pöffeszkedő hamuszín köd” képe, valamint a „vajúdó tűz” megszemélyesítése, vagy az Apu szeme fénye – mely cím a történet fényében már alapvetően metaforikus árnyalatot kap – novellában a „csámcsog, liheg a sötétség”.
Ha a kötet legsikerültebb darabját szeretném kiválasztani, hosszan kellene gondolkodnom, s valószínűleg minden egyes újraolvasás után egy másik novellát választanék, mivel minden elbeszélést más miatt jelölhetnék meg a kötet legjobbjának. Most azonban mégis azt mondom, hogy a kötetzáró, Aluljáró című novella a legerősebb mind közül. A történet, amely egyszersmind a leghosszabb a kötetben, előremutat egy nagyobb volumenű dolog, talán egy majdani regény felé. Érdekes és érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen lesz vagy lehetne Potozky László első regénye novellái tükrében – az viszont tény, hogy az Áradás igazán figyelemre méltó első kötet, melyet remélhetőleg még sok követ majd. Potozky induló szerzőként is bizonyítja, hogy érdemes novellákat olvasni, s hogy vannak még jó és igazi, a szó szoros értelmében vett történetek.
Potozky László: Áradás, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2011.
Potozky László több folyóiratban publikálta és napjainkban is folyamatosan jelenteti meg írásait: fiatal szerző, akitől az olvasó – első kötetes szerzőként – zsengéket várna, kissé még kiforratlan hangot, itt-ott ügyetlen történetszövést. Az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötetének novellái azonban rendkívül érett nyelven szólalnak meg, a történeteknek jól megmunkált, átgondolt íve van, alapvetően nyomasztó és elhagyatott világát, valamint az ebben az elhagyott, élhetetlen miliőben létezni kénytelen karaktereket hitelesen mutatja be. Különböző korok különböző léthelyzetben lévő emberei vonulnak fel előttünk: nincs meghatározott tér, meghatározott idő, csak egy-egy szó sejteti és engedi meg, hogy az olvasó az esetleges referencia után kutathasson. A szövegekben egyszerre kap teret a tragédia, a szociográfia és a groteszk szólama, sajátos és tömör egységet alkotva: nincsenek felesleges futamok, minden szó és mondat megtalálja a helyét.
Potozky érzékletesen mutatja meg az emberi nyomort: az éhezést, a börtönben meghalni nem tudó rab mindennapos elmúlás-várását, az aluljáróban élő prostituált létét, világát, vagy a nagyvárosi agglegény már-már szánalomra méltó mindennapjait. Minden történet egy rövidre zárt sorstragédia. Valahol ebben a rövidre zártságban keresendő a fiatal szerző elbeszéléseinek ereje és esszenciája: habár néhány novellánál szívesen él a késleltetés eszközével – amely korántsem töri meg a szövegfolyam feszültségét, sőt egyre inkább fokozza azt –, az utolsó mondatok rendre váratlanul érik az olvasót, és önkéntelenül is visszalapozásra késztetik. A címválasztás minden esetben jól eltalált, hiszen kellően felkelti az érdeklődést, de mégsem árul el mindent: a novellák elolvasása után szinte minden alkalommal új értelemmel világítja meg a szövegeket.
A kötetnyitó, Tea keddre című elbeszélés a már említett, szürke agglegény még szürkébb életét mutatja be, amelynek egyetlen fénypontja a keddenkénti teázás idősödő nagynénjénél. Sivárság és üresség szólal meg minden egyes mondatból: két magányos ember, hetente egyszer pár órára koholt történetekkel szórakoztatja egymást, de a novella végére már csak a cigarettafüst tölti ki az űrt, amit egy asszony hagyott maga után a főhős életében. A Halálösztön, a Hulló lapok közt az ember, a Vendégszeretet vagy az Apu szeme fénye című novellák kifutása szintén csak az utolsó egy-két mondattal válik teljesen nyilvánvalóvá, habár egy-egy szó mindig sejteti a történetek (halálba) kifutását: a késleltetés és a rövidre zárás arányossága az, ami rendkívül egyedivé és hatásossá teszik Potozky novelláinak hangnemét.
Az egyes novellák szereplőit megszólalásuk módja is hitelesíti: más a kisgyermek hangja, más az egyetemistáé vagy az erdőben bolyongó katonáé. Kevés az archaizáló, tájnyelvi szóalak, ritka a trágárság is, de ami ezekből megjelenik, és ahol megjelenik, az mindig jó helyen és jó időben kerül elő, így korántsem nevezhető egysíkúnak az elbeszélések nyelve. Emellett a szövegek bővelkednek szóképekben is, melyek szintén újabb árnyalatot kölcsönöznek a történeteknek. Érzékletes a Jelenetek a téli erdőben című novella „pöffeszkedő hamuszín köd” képe, valamint a „vajúdó tűz” megszemélyesítése, vagy az Apu szeme fénye – mely cím a történet fényében már alapvetően metaforikus árnyalatot kap – novellában a „csámcsog, liheg a sötétség”.
Ha a kötet legsikerültebb darabját szeretném kiválasztani, hosszan kellene gondolkodnom, s valószínűleg minden egyes újraolvasás után egy másik novellát választanék, mivel minden elbeszélést más miatt jelölhetnék meg a kötet legjobbjának. Most azonban mégis azt mondom, hogy a kötetzáró, Aluljáró című novella a legerősebb mind közül. A történet, amely egyszersmind a leghosszabb a kötetben, előremutat egy nagyobb volumenű dolog, talán egy majdani regény felé. Érdekes és érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen lesz vagy lehetne Potozky László első regénye novellái tükrében – az viszont tény, hogy az Áradás igazán figyelemre méltó első kötet, melyet remélhetőleg még sok követ majd. Potozky induló szerzőként is bizonyítja, hogy érdemes novellákat olvasni, s hogy vannak még jó és igazi, a szó szoros értelmében vett történetek.
Potozky László: Áradás, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2011.
