Testvérek harca

Lessing Bölcs Náthán című drámája minden időben aktuális, mivel vallási toleranciára, mások tiszteletére, megbecsülésére nevel, ezek pedig napjainkban is időszerű kérdések. Ezt világítja meg Ulrich Hub német író különleges ifjúsági átdolgozása és művének magyar feldolgozása a Nemzeti Színház színpadán.

Az egy tőről fakadó három monoteista (zsidó, keresztény, mohamedán) vallás vetekedését imitáló, parodisztikus hangvételű történet mindvégig őrzi a középkorban játszódó eredeti mű légkörét, észrevétlenül hatolva át a jelenkor mindennapjai közé, hogy egyfajta egyetemes, örök érvényű mondanivalót közvetítsen felebarátaink szeretetéről. Így természetes módon teremt kapcsolatot a huszonegyedik századdal, akár a szöveg olykor könnyedebb lendületvételével vagy a jelzésértékű rendezői fogások által. A szereplők is ekképpen formálják meg napjaink ismerős típusait. A szultán (Sinkó László) napszemüveges újgazdag nagyúr, Náthán (Kulka János) öltönyös üzletember aktatáskával, Recha (Martinovics Dorina) tornacipőt, pöttyös cicanadrágot viselő fiatal lány, a templomos lovag, Kurt (Földi Ádám) farmernadrágos fiatal. Hasonlóan jellegzetes átívelés a lessingi tűzeset megformálása, amelynek okozója egy füstölgő cigaretta, de az örökös küzdelmet fémjelző szimbolikus sakktáblát és bábukat megjelenítő színpadi tér is egyfajta idősemlegességre utal. A színmű látszólag követi Lessing alaptörténetét – a három vallási képviselő (püspök, szultán, Náthán) gyakran kegyetlenkedő küzdelme is a szerelmi szál, Recha és Kurt románcának apropójaként lobban fel – a hármas szám misztikája, a vallási karakterek ismétlődő harcai, majd a végső megbékélés öröme önálló mesét alkot a klasszikus műből. A mai kor sajátos vetületét adja a rendezésen túl a Náthán gyermekei templomos lovagjának lelki vívódása. A fiatal fiú gyakori megnyilvánulásai óhatatlanul a mai tévelygő istenkeresők alakját eleveníti fel: „magam Istenében hiszek”, „nem hiszek Istenben”.

Létezik-e egy igaz vallás? Ez most nem számít. A gyűrűs parabola, miszerint mindegyik testvér valóban meg volt győződve arról, hogy a három azonos ékszer közül egyedül csak övé az igazi, lehetőséget nyújt az indulatok elhallgattatására, a konkrét teológiai mélységeket azonban félre kell tenni ahhoz, hogy megértsük az alkotás valódi üzenetét, amely inkább a tisztelet, a tolerancia felé irányul, mintsem egyfajta lexikális, dogmatikus erőfitogtatást hangsúlyozna. A példázat központi szerepét ugyan jelzi a csacska Recha narratívája, aki eleinte mondatait félbehagyva makog valamit, majd a vallások egymás elleni ármánykodását elkövető hármas szócsatáját lezárva, a csúcsponton önti szavakba teljes egészében a lényeget, de a rendezés és a színészi játék is egyaránt jól közvetíti egymás elfogadásának mélyebb üzenetét. Ahogyan Kurt és Recha dalai egymásba vágnak az első jelenet során, vagy a felnőttek jól artikulált sárdobálása néhány centis interakcióban a küzdelmek érzékletes feszültségét hordozza, olyan kedves a megbékélés a drámai csúcsot követően, a nagy hármas vitajelenetet lezáróan: néha lökdösődve, de mégis igazi, őszinte testvéri szeretetben ül egymás mellé a három acsarkodó. A szeretet lényegét erősíti a püspök (Hollósi Frigyes) kiszólása, aki korábban gyakran saját intrikáit erősítette bibliai idézetekkel alátámasztva, ezúttal Jézus szavaival, már pozitív érzelmeket közvetít: „Ahol ketten vagy hárman az én nevemben összegyűlnek, ott vagyok köztük.” Ezt a hármas megbékélést egészíti ki Kurt ateizmusa, a férfi végső elkeseredettsége, amely nyitott kérdés marad.

Gigor Attila rendezése különleges, a néző által nem látható drámapedagógiai foglalkozás keretében segít elmélyíteni diákok számára a napjainkban is időszerű, kevésbé a vallások, mint inkább – tágabb értelemben vett – más csoportosulások (zenei, kisebbségi) együttélésének és az egyén identitáskeresésének problémáját. Együttgondolkodásra sarkall, és e nézőpontba ülteti a külsőleg vallási csoportok küzdelmét parodizáló, de annál jóval több mondandót hordozó színpadi alkotást.

Az előadás, a rendezés egészében véve szórakoztató, kiegyensúlyozott: vidám élményt nyújt, sehol egy felesleges motívum. De még a helyenként éles vagy bántó kifakadások felett is szemet hunyhatunk, mivel, mondhatni, igazságos mértékben illusztrálja minden vallási nézőpont háborgását, mindemellett a végső megbékélés jelenete is többségében pozitív érzéseket hagy a hazatérők emlékezetében. De vajon az előadásonként egy-egy osztályt érintő foglalkozás nélkül is megérinti a megcélzott 12–16 éves korosztályt a szeretet, a tisztelet, a tolerancia fontossága? Túlléphetnek a három vallás felszínes hitvitázásán? Az önálló továbbgondoláshoz mindenképp szükség van kellő történelmi előismeretekre, és a paródia, a szimbólumok és a mélyebb értelemben vett üzenet befogadására.

Ulrich Hub: Náthán gyermekei, rendező: Gigor Attila, Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, Budapest, 2012. február 4.