Testvéri szeretet?

Lassan itt az ideje, hogy bevezessük a kommersz művészfilm fogalmát. Nem, nem az amerikai könnyhullató drámákra kell gondolni, inkább bizonyos komoly hangvételű darabokra, melyeket Európa ont magából. Az ilyen filmek rendszerint hidegre hangoltak, kissé távolságtartók, lassan csordogálnak, és erősen realisták. Láthatóan erénynek tekintik az érzelmek minimalizálását, a zene pár akkordosra hangszerelését, és a „valósággal” való szembesítést. Baj lenne ez? Dehogy, hiszen ha a téma úgy kívánja, nyugodtan mehet a rendező ebbe az irányba, csakhogy igen sajnálatos, ha ezen kívül nem ad semmi egyebet. Ugyanis a kommersz épp erre utal: nincs szerzői vonás, nincs egyéniség, csupán a biztonságos elemek, bizonyított hatások ügyes használata – mert tudjuk jól, ma ezt így illik. A szerzői vonások nélküli film még lehet jó, de nagyon ritkán válik emlékezetessé és igazán csodálhatóvá. A kommersz művészfilm remek mintadarabja az új francia alkotás, a Nővér.

A nővér prostituált, egy síparadicsom lábánál él (svájci viszonylatban) szegényes lakásában. A kistestvér, Simon, a nővér lakásában él, mert elmondása szerint zűrök vannak otthon. Ám a kisfiú nem iskolába jár vagy otthon üldögél: aktívan részt vesz a mindennapi kenyér megkeresésében, mégpedig igencsak sajátos módon. A síelők felszerelését – léceket, kesztyűket, sapkákat – lopja rendszeresen, hogy aztán eladja őket annak, aki épp szembe jön vele. Simon meglepően komolyan munkálkodik, precízen végzi veszélyes beszerzéseit, és van, hogy bizony menekülnie kell. De nagy szükség van a pénzére, mert a nála jóval idősebb, ám meggondolatlanabb nővére nem jeleskedik ebben, rendszeresen bajba kerül a kuncsaftokkal. Már-már úgy tűnik, a leleményes kisfiún múlik mindkettőjük sorsa, aki közben szeretetről, anyáról álmodik.

Nem nevetnivaló és nem is könnyű témát dolgozott fel Ursula Meier rendező, és nem szerencsés, ha a nehézkes téma nehézkes megvalósítással találkozik. A Nővér esetében a legnagyobb gond éppen az, hogy mindent szépen felvonultat, amitől egy „művészfilm” igényesnek és értékesnek tekinthető, de semmi olyat nem ad, ami igazán megmozgatna vagy meglepne. Szép képekkel, lassú tempóban lépkedünk előre a minimalista történetben, egy szociológusra jellemző alapossággal vizsgálva a társadalmi helyzetet, ám ez a kimértség és hidegség bizony fárasztóvá válik, és olykor szinte az unalom határán egyensúlyozunk. A film első fele már-már érdektelenné válik, és úgy tűnik, mintha már láttunk volna hasonlót, csupán a szereplők arcai mások. De nagy szerencsénkre az idő múlásával beindul a mozi, helyükre kerülnek az érzelmek is, és egyre több a szép pillanat. A francia rendezőnő legnagyobb érdeme, hogy képes valóban szépséget csempészni a szomorú történetbe, és ez a szépség sosem tolakodó, épp hogy kikandikál a sivár valóságból. A megható (olykor kissé hatásvadász) pillanatok is előkerülnek a film vége felé, és lesznek igazán érzékeny helyzetek is, köszönhetően a kisfiút alakító Kacey Mottet Klein teljesítményének. Játéka egészen természetes, igazán fiús, nincs benne semmi manír, ezért tudjuk szeretni és főleg sajnálni. A nővér szerepében Léa Seydoux jól játszik, de olyan hideg és szoborszerű, hogy nehéz vele együtt érezni – ha ez volt a rendező szándéka, akkor jó választás volt a szerepre.

Végül a Nővér szépen elkészített, rendezett és ízléses művészfilm, csak éppen mindazt a szerzőiséget és természetes erőt nélkülözi, amit a nagy elődök, Truffaut (Négyszáz csapás) vagy de Sica (Biciklitolvajok; Fiúk a rács mögött) remekműveiben megtalálunk. Emiatt, bár komoly és igényes munka ez, mégis csak panelekkel találkozunk: a kortárs európai film fényesre csiszolt paneljeivel. Ebben az értelemben kommersz, de még véletlenül sem rossz. A nyári premier egy karácsonyi filmhez viszont igazi melléfogás: nem a film hibája, ha nem tódul a nyári melegben a mozikba karácsonyozni a nép.

Nővér (L’enfant d’en haut)
Rendező: Ursula Meier
Színes, feliratos, francia-svájci filmdráma, 2012.