Újragondolva 1. – A magyar folyóirat-irodalom helyzete most

Az utóbbi hetekben az irodalmi folyóiratok ügye nagy fordulatokat vett. A lapok ezenközben hol közösen, hol külön-külön fogalmaztak meg nyílt leveleket, illetve nyilatkoztak különböző médiumoknak. A Telex hírportál Karakter – kultúrával és művészetekkel foglalkozó – rovata is a téma fontosságára tekintettel készített egy nagyobb anyagot, amelyben több lap főszerkesztőjét is megkérdezték a kialakult helyzetről. Mivel ebben a cikkben sokunk hozzászólását kellett összefoglalni, a sűrítés és összevonás miatt nem kerülhetett napvilágra minden fontos gondolat, amely kiindulópontja lehet a jelenlegi helyzet továbbgördítésének, ezért itt közreadjuk Thimár Attila válaszainak teljes szövegét, hogy látszódjanak azok a pontok, ahol a panaszkodástól a továbblépés felé el lehet mozdítani az ügyet.

A Tisza Párt programja, A működő és emberséges Magyarország alapjai úgy fogalmaz: „Az olvasási mutatók romlanak, a folyóiratszféra a megszűnés közelébe került.” Egyetértenek ezzel az állítással?

Ez fontos kérdés, megpróbálok rá a kért, rövid terjedelemben válaszolni. A folyóiratok nem a kinyomtatott lapszámokat és azoknak elolvasott oldalait jelentik, hanem a szerkesztőségek folyamatos munkáját.

A folyóirat-szerkesztőségek pedig azért kerültek a megszűnés szélére, mert nincsen olyan anyagi bázisuk, amely lehetővé tenné a folyamatos működést.

A társadalom jelenlegi megélhetési, kereseti viszonyai között nem reális, hogy előállítási áron értékesítsük a sok munkával elkészített folyóiratokat, azok piaci ára a kultúrafogyasztók pénztárcájához van igazítva, ehhez viszont támogatás szükséges.

Azzal egyetértek, hogy a szerkesztőségek a megszűnés szélére kerültek, de nem most, hanem már jó sok évvel ezelőtt, és csak az időnként felbukkanó, és sok esetben könyöradományként értelmezett pénzosztásokból tudnak még létezni.

Gyakran elhangzik a magyar irodalomról, főleg történeti perspektívában, hogy folyóirat-centrikus. Ez a mai helyzetről is elmondható Önök szerint? Miként látják egy irodalmi folyóirat misszióját, szerepét a 21. században?

Nemcsak a magyar irodalom, hanem egész szellemi életünk folyóirat-centrikus. De itt megismétlem: a folyóirat nem a kinyomtatott példányt jelenti, hanem a szerkesztőségek munkáját. A folyóirat-centrikusság tehát arra mutat, hogy a szerkesztőségi közösségekbe rendeződött szellemi alkotók fogják össze a kulturális folyamatokat. Ez az ismeretterjesztő és a művészeti folyóiratokra ugyanúgy igaz, mint az irodalmiakra. Ez utóbbiak missziója az irodalomhoz, ezen belül az igényes módon, sok munkával létrehozott irodalmi alkotásokhoz kötődik.

Ezek megszületésének elősegítése, értő módon közvetítése az olvasóközönségnek, az új tehetségek felfedezése és elindítása a pályán: mind-mind a misszió része.

Ezen túl a folyóiratok küldetése, hogy az egyre erősödő információs zajban jól látható, értékeken alapuló véleményeket fogalmazzon meg egyes produkciókkal, jelenségekkel kapcsolatosan – végső soron az, hogy egy tükröt állítsunk az ország szellemi teljesítményeinek az irodalom lehetőségeit felhasználva.

A folyóirat-szerkesztőségek olyan hálózatot alkotnak kölcsönös egymásra figyelésükkel, amely egy erős és jól használható védőhálót biztosít a gondolati és lelki kiüresedés, a sematizálódás irányába mutató hatások ellen. Azzal együtt, hogy ma már az irodalmi folyóiratok nemcsak print változatban léteznek, hanem jelentős részt foglalnak el az online térben is, nincsen rajtuk az az erős nyomás, mint a napi megjelenéssel és rendkívül nagy időnyomással dolgozó online szerkesztőségeken. A higgadtabb, nyugodtabb munka mindig hosszabb ideig tartó eredményeket hoz.

Hogyan alakult 2010 után az Önök folyóiratának működése (különös tekintettel a példányszámra) és finanszírozása?

A folyóirat működése változatos volt, jobb és rosszabb időszakok követték egymást. A példányszámokat viszonylag gyorsan és jelentősen csökkenteni kellett, s ez a csökkentés mind a mai napig tart. Most az előfizetéses és a könyvtáraknak szánt példányokat nyomtatjuk ki, plusz a szerzőknek járó tiszteletpéldányokat, és még valamennyit annak a pár árusítóhelynek, ahol meg lehet vásárolni a Kortársat.

A finanszírozásban voltak különösen szerencsés időszakok, ebből a szempontból a Kortárs azon lapok közé tartozott, amelyeknek jobb sors jutott az elmúlt időszakban, míg mások lapok nagyon komoly nehézségekkel és anyagi kínokkal küzdöttek. Ez nem jelenti azt, hogy a Kortársnak ne lettek volna financiális korlátai, de nem kellett minden félévben a felszámolódástól tartani, ami meglehetősen idegőrlő volt sok más szerkesztőség számára. Az elmúlt időszak 2010 óta küzdelmes volt, de sosem reménytelen. A mostani évnek egyelőre nem jók a kilátásai, de a többi lappal együtt reménykedünk abban, hogy még az év során ebben jelentős változás áll be.

Tettek a múltban javaslatokat a folyóirat-finanszírozás megreformálására? Meghallgatták ezeket?

Voltak elképzelések, ezek talán szöveges alakot is nyertek, de konkrét javaslatról nem tudok, amely átalakította volna az irodalmi folyóirat-támogatási rendszert. Egyrészt nehéz lett volna megtalálni, kihez is kellett volna ezzel fordulni, másrészt sok esetben a rosszul működő kis támogatásoknak jobban örültek a lapok, minthogy reformmal, esetleg forradalommal megzavarják a rendszert. A legnagyobb probléma mindig a keretösszeg kicsiny mérete volt, ezen pedig úgy tűnt, nem lehet segíteni. Legalábbis többnyire ez a válasz érkezett az NKA részéről.

Milyen intézményi átalakításokat tartanának szükségesnek, hogy a nagy múltú irodalmi és művészeti lapok működése és megjelenése kiszámíthatóvá és tervezhetővé váljon?

Megpróbálom ezt is röviden, vázlatpontokban összefoglalni.

1. A pályázatok meghirdetését előre elrendezett keretben és az adott támogatandó terület működésének életszerű ritmusához igazodva kellene megtenni. Nem a költségvetési és egyéb formális pénzügyi és jogi keretekhez igazodva.

2. A tervezhetőség jegyében a pályázati futamidőnek minden lap esetében legalább három-, de inkább ötévesnek kellene lennie.

3. A pályázati keretösszeget és ezzel együtt az egyes lapoknak járó támogatás mértékét a reális költségekhez kellene igazítani, ez egyébként most a folyóiratok éves keretét tekintve 1 milliárd forint körül mozog.

4. Nélkülözhetetlen lenne, hogy a támogatási jogcímeket bővítsék – éppen a projektalapú szemléleten túlra – olyan irányban, amely a folyamatos működéshez szükséges költségeket tartalmazza.

5. Fontosnak tartanám, hogy ne több különböző szervezet írjon ki támogatási lehetőségeket, random módon, hanem az állami támogatások egy intézmény keretébe legyenek csatornázva.

6. Nem mellőzhető, hogy a támogatási összeg felhasználható legyen arra, hogy az irodalmi folyóiratok – amelyek folyamatosan értékteremtő és -mentő szerepet visznek – az online térben is megfelelő módon reprezentálhassák magukat. Ehhez social media munkatársak bevonása és kifizetése, illetve igen komoly pénzekkel megnyomott posztolások szükségesek. A közönségelérésben olyan térben kell érvényesülni, ahol a többi megszólalónak erre a célra olyan keretösszegek állnak rendelkezésre, amelyek messze meghaladják egy folyóirat egész évi költségvetését.

Szükségesnek tartják a pályázati forrásokról döntő Nemzeti Kulturális Alap rendszerszintű megreformálását? Ha igen, melyek lennének az átalakítás fő pillérei, lépései?

Átalakításpárti vagyok, vagy inkább újraalapítás-párti. Az NKA-t 1993-ban hozták létre azért, hogy a korábbi, kádári kultúratámogatási rendszert egy másik, nem szocialista típusúra váltsák le. Erre több modell kínálkozott. Az akkori döntéshozók a pályázati alapú és projektszemléletű modellt választották. Ez sok művészeti területen működött, de még több területen nem volt alkalmas a normális támogatásra, s ezt a rendszerhibát hordozzuk azóta is. A hibák a támogatások futamidejének elrendezésében, az elszámolható költségjogcímek szerkezetében, az elszámolások módjában, és ezzel együtt a kollégiumi döntések mechanizmusaiban láthatók. A projektalapú rendszer akkor működhetett volna jól, ha közben létrejön egy állandó, nem projektszemléletű támogatási modell, de ez nem történt meg azóta sem. Talán most. Mindabból, amit eddig elmondtam, következik, hogy a kulturális intézmények inkább elviselték ezt a rosszul működő rendszert, időről időre ilyen vagy olyan típusú kritikát fogalmaztak meg a működésével kapcsolatosan, de mivel nem volt más forrás, senki nem akarta a radikális reformot, ami átmeneti támogatáshiánnyal járhatott volna. Szerencsés volna, hogy most, az új startnál, újrarendezésre kerüljön ez az ügy is. Az egyik legfontosabb eleme ennek az a szemléleti változás lenne, hogy

a támogatásról döntők – akár például a kollégiumok – ne mint feudális kiváltságot adják a támogatást, ezzel szinte automatikusan egy hűbéri klientúrát hozva létre,

hanem olyan módon segítsenek a művészeti intézményeknek járó támogatások eljuttatásában, mint egy adminisztratív személyzet.

Kívánnak-e ezzel kapcsolatban – akár más irodalmi folyóiratokkal egyeztetve – javaslatokkal élni az újonnan felálló kulturális tárca felé?

Ez kiemelkedően fontos és jó kérdés. Szerintem a mostani változásoknak egyik fő jellemzője, hogy a döntések és az irányítás a lehető legtöbb helyen, ahol ez lehetséges, kerüljön vissza azok kezébe, akikre a döntés vonatkozik. A folyóiratokra nézve ez azt jelenti, hogy legjobb lenne, ha a folyóirat-szerkesztőségek maguk tudnának dönteni a saját támogatási rendszerükről, a keretösszeg nagyságáról és annak elosztásáról. Ebből következően az is fontos, hogy a főszerkesztők maguk tudjanak megegyezésre jutni ebben a kérdésben. Elképzelhető, hogy a tárca majd amúgy is az ő kezükbe adja a döntést. Ahogy látom a helyzetet, a régi, a Kádár-korból érkező reflexszel most mindenki lerohanja az új minisztert, hogy saját presztízsét és lehetőségeit megerősítse. Úgy gondolom, hogy a művészeti területeknek maguknak kéne először kialakítani saját életük struktúráit, működési modelljeiket, és ha ez megtörtént, utána fordulni a művelődési tárca felé. A magam részéről fontosnak tartom az intenzív és folyamatos médiajelenlétet, akár a híroldalakon, akár a social mediában.