Éledezések – 20. Transilvania International Film Festival

A magyar jelenlét ismét jelentős volt a térség egyik legfontosabb B fesztiválján, többek között Hajdu Szabolcs legutóbbi filmje, a részben Kolozsváron forgatott Békeidő is bekerült a programba, de a szintén erdélyi tájakon játszódó Hasadék, valamint a Természetes fény is eljutott a TIFF közönségéhez. Nagy öröm volt látni a főtéren tartott szabadtéri vetítéseken egy emberként röhögő tömeget és megtapasztalni a gördülékeny szervezést, a fesztivál mögött álló csapat azonban nem csak a lebonyolítás miatt érdemel dicséretet. Nehéz feladat lehetett a tavalyi csonka fesztiválév kínálatából válogatni a programba, de szerencsére a 2020-ban, valamint idén tartott A kategóriás mustrák legnépszerűbb alkotásai jelen voltak a válogatásban. A szokásos cannes-i felhozatal a két fesztivál időbeli közelsége miatt ezúttal kimondottan szűkre sikeredett, igaz, egy fontos mű meglepetésfilmként így is eljutott a TIFF közönségéhez. Nem lehetett tehát panaszunk az éledezés jeleit mutató rendezvényre, melynek legizgalmasabb alkotásainak középpontjában szintén az öntudatra ébredés állt, legyen szó egzisztenciális, szexuális vagy épp mágikus realista jellegű feleszmélésekről. Ajánlunk néhány remek darabot az idei felhozatalból.

Wheel of Fortune and Fantasy

Jó éve van Rjuszuke Hamagucsinak: a Cannes-ban versenyző Drive My Car a kritikusi díj mellett a forgatókönyvért kapott elismerést, a TIFF Supernova szekciójában vetített Wheel of Fortune and Fantasy pedig februárban a Berlinalén zsebelte be a második legfontosabb kitüntetést, a zsűri nagydíját. A Drive My Car előtt készült, kisebb szabású mű egy három etűdből álló szkeccsfilm, amelynek epizódjait a címben foglalt sorsszerűség és a szereplők belső világának rezdülései huzalozzák össze. Hamagucsi hétköznapi alaphelyzetekből indít: az első részben egy szerelmi háromszög bontakozik ki két barátnő beszélgetéséből, a második epizód a tanár-diák viszonyok dinamikájából kerekít egy bizarr bosszúsztorit, míg a záró etap két vadidegen véletlen egymásra találását mutatja be egy olyan alternatív jövőben, amelyben az emberiség egy számítógépes vírus miatt felhagyott az internethasználattal. A Wheel of Fortune and Fantasy jó ritmusú, humoros mű, aminek mindhárom, egy-egy kiválóan megírt hosszú beszélgetésre építő epizódja hétköznapi szorongásainkkal és hülyeségeinkkel szembesít, így aztán közérzetfilmnek sem utolsó. Hamagucsi pedig idén már kétszer is bizonyította, hogy a távol-keleti alkotókra továbbra is érdemes odafigyelni.

Soha többé nem fog havazni (Never Gonna Snow Again)

Lengyelország legutóbbi Oscar-nevezettje egy kifejezetten szórakoztató, absztrakt ökofilm attól a Małgorzata Szumowskától, akinek sosem kell a szomszédba mennie, ha groteszk köntösbe öltöztetett társadalomkritikáról van szó. A Soha többé nem fog havazni – akárcsak a 2018-as Arc – egy kisebb, zárt közösségen keresztül térképezi fel a lengyel társadalomban lappangó indulatokat és feszültséget, ám képmutató hívő falusiak helyett ezúttal egy újgazdag lakónegyed furcsa lakói a szereplők. A főhős pedig az ukrán bevándorló masszőr, Zhenia (a rendkívül karizmatikus Alec Utgoff), aki lepukkant szockó panellakásából minden reggel az elit lakóparkba utazik, hogy házról házra járva masszírozza a különc vagyonosokat. Munkanapjai során szép lassan feltárul előtte – és így a néző előtt – a gyönyörű, sorházakkal és szép kertekkel szegélyezett újgazdag negyed romlottsága. Szumowska és állandó alkotótársa, az ezúttal az operatőri mellett rendezői kredittel is a stáblistán szereplő Michał Englert epizodikusan szerkeszti a filmet. Olyannyira, hogy a játékidő előrehaladtával egyre inkább háttérbe szorul maga a történet, és a látszólag önismétlő jelenetekből Zhenia egyfajta megváltó entitásként rajzolódik ki, aki a humánumot és a metafizikai tapasztalást hozza el a hatalmas villáikban egymástól elidegenedett elitpolgárok számára.

Szumowskáék ismét előszeretettel élnek helyzet- és jellemkomikummal, a gazdagok között sok szórakoztató karakter jelenik meg a bulldogjaiért rajongó tanárnőtől a saját anyukáját folyton szidalmazó, flegma kislányig.

Az alkotók nem tisztázzák egyértelműen Zhenia különleges képességét, így a Soha többé nem fog havazni egyszerre működik mágikus realista szatíraként és tudatfilmként is, miközben a Lengyelországban szép számmal élő ukrán bevándorlók helyzetéről és áttételesen a klímaváltozás problémájáról is van mondanivalója. A magyar mozikba szeptember 23-án érkezik.

’85 Nyara (Summer of 85)

François Ozon továbbra sem tétlen. A kortárs francia szerzői film emblematikus alakja évente szállít egy-egy új alkotást, amelyek kivétel nélkül valamelyik A kategóriás mustra versenyprogramjában mutatkoznak be. A tavaly elmaradt Cannes-i Filmfesztivál programját erősítette volna a Summer of 85 is, ami olyan, mint egy Szólíts a nevedenbe oltott Gumiláb (utóbbi moziplakátja egyébként meg is jelenik a filmben), megfejelve egy erős metacsavarral. A történet főhőse két fiatal fiú, Alexis és David, akik 1985 napsütéses nyarán találnak egymásra egy francia tengerparti kisvárosban. Kettejük románca meglepően gyorsan és intenzíven bontakozik ki, ám Ozon már a film első jelenetében elhinti, hogy az idilli nyár tragikus véget fog érni.

A ’85 Nyara minden kockájából sugárzik a nyolcvanas évek mediterrán életérzése, a díszletek és a jelmezek is autentikusnak hatnak Hichame Alaouie operatőr gyönyörűen komponált, celluloidra rögzített képein.

Ozon tehát korábbi, Dupla szerető című alkotásához hasonlóan egy specifikus filmtípushoz, ezúttal a nyolcvanas évek coming of age storyjaihoz (felnövéstörténeteihez) nyúl, azonban ahogy az említett, az erotikus thrillerek aranykorát megidéző mű esetében, itt is bolondít egy kicsit a recepten. A ’85 Nyara önreflexív metafilmként is nézhető, mely a történetmesélésről szól. A rendező már az első jelenetben lebontja a negyedik falat, majd Alexis és David kapcsolatának ábrázolásakor a narrátor hitelességét és megbízhatóságát illetően bizonytalanítja el a nézőt, hogy aztán a történet végére szinte elválaszthatatlanul mosódjon össze fikció és valóság. Ozon ismét egy olyan filmet készített, amely nagyvásznon fejti ki igazán a hatását, ráadásul felfedezett két sikervárományos színészt is a főszerepeket játszó Félix Lefebvre és Benjamin Voisin személyében. A film szeptember 23-tól a magyar mozikban is látható lesz.

The Pink Cloud

Vannak filmek, amelyeknél fontosak a keletkezés körülményei. Biztosan más szemmel néznénk például a Noel Marshall-féle Üvöltést, ha nem tudnánk, hogy a benne látott oroszlántámadások majdnem a színészek életébe kerültek, de Tommy Wiseau legendás The Roomjának is jót tesz, ha ismerjük a rendező személye körül kialakult legendákat és az elvetemült ötleteit, amivel a teljes stábot az őrületbe kergette. A brazil Iuli Gerbase első egész estésénél azt fontos tudni, amit egyébként a film eleji inzert is kommunikál: a forgatókönyv 2017-ben íródott, míg a forgatás és az utómunka 2019-ben zajlott. Ha ezt az információt nem kötnék az orrunkra a készítők, akkor a The Pink Cloud egy kifejezetten direkt Covid-reakciófilmnek hatna. A valóság elég erősen utolérte az alkotást, amelynek története egy rejtélyes égi jelenségről és annak következményeiről szól. Világszerte baljós rózsaszín felhők tűnnek fel az égen, amik „megtámadják” a szabadtéren tartózkodókat, és tíz másodperc alatt végeznek velük. Az emberiség tehát karanténba kényszerül, a két főhőst, Giovanát és Yagót azonban épp egy egyéjszakás kalandjukat követően éri a kataklizma, így gyakorlatilag idegenekként zárják magukra hosszabb időre a nő lakásának ajtaját. A The Pink Cloud egy kamaradráma, Gerbasit pedig nem is igazán a nyilvánvalóan absztrakt és allegóriaként funkcionáló égi jelenség háttere, illetve annak társadalmi-gazdasági következményei érdeklik (a rendező elmondása szerint Bolsonaro hatalomra jutása inspirálta a sztorit), hanem a szereplők viszonyrendszere ebben az abszurd élethelyzetben. Így a történet tétje az, hogy Giovana és Yago hogyan tudják elviselni egymást és a bezártságot, akár éveken keresztül.

Gerbasi szinte látnoki képességgel jósolta meg a koronavírus miatti lezárások mindennapjait az otthoni munkavégzéstől (Giovana pszichológusként online terápiákat tart) a virtuális kocsmázásokig.

És bár a sci-fi műfaj rajongói hoppon maradnak a rózsaszín felhők hátterének kifejtetlensége miatt, a The Pink Cloud az elmúlt bő másfél év abszurditásával, valamint a vélhetően sokunkban munkáló feszültséggel és szorongással szembesít kíméletlenül, mégis szórakoztatóan.

The Whaler Boy

A ’85 Nyarához hasonlóan a tavalyi cannes-i válogatást erősítette Philip Jurjevnek a 2021-es TIFF fődíját elnyerő remeke. A történet helyszíne az Oroszország északkeleti szegletében fekvő Csukcsföld. Itt él a bálnavadász Leska, aki plátói szerelmet kezd táplálni egy online szexmunkából élő lány iránt, így aztán korábbi békés, a finoman szólva sem túlzsúfolt Csukcsföldön tengetett élete fenekestül felfordul, ahogyan a fiú egyre megszállottabbá válik szíve hölgye iránt. Jurjev filmjét a környezet teszi különlegessé. Ezt az elhagyatott és közel néptelen orosz vidéket ritkán látjuk a nagyvásznon, ráadásul a The Whaler Boy szinte dokumentarista precizitással vezet minket végig az ott lakók hétköznapjain, sőt rendkívül dinamikus jelenetekben még bálnavadászatokat is láthatunk, amik elég megrázóra sikeredtek. A történet központi témája a kiszakadás: Leska lehetőségeihez mérten próbálja feltérképezni a számára ismeretlen nagyvilágot, miután elhatározza: Amerikába indul, hogy megtalálja a lányt.

Nem nagy meglepetés, hogy Jurjev ennek a kiugrásnak az abszurditását, lehetetlenségét húzza alá.

Leska gyerekkönyvekből próbál angolul tanulni, és gyakorlatilag fogalma sincs, merre kellene indulnia, hogy megszerezze a szerelmét, aki az ő létezéséről sem tud. A The Whaler Boy kifejezetten humoros mű: az esetlen, de valahol mégiscsak szerethető főhős beszél a képernyőn vonagló lányhoz, aki persze nem hallja őt, mert Leska csak a nyilvános, fizetés nélküli szolgáltatást veszi igénybe, de van egy nagyon bizarr féltékenységi jelenet is, sőt az amerikai határőrrel folytatott „beszélgetés” minden pillanata felejthetetlen. Az idei TIFF fődíja tehát jó helyre került: Jurjev filmje szociográfiai szempontból is fontos, miközben egyszerű, de hatékonyan működő és jól beágyazott szimbolikájával a világ fejlett és „fejlődő” fele közötti szakadékról, valamint a társadalmi mobilitás nehézségeiről is szól.

Annette

A TIFF minden évben elhoz egy-egy meglepetésfilmet a közönségnek, amelynek kilétére csak az utolsó pillanatban derül fény. Ez néha megúszósra sikerül, például amikor két éve a nagy érdeklődésre való tekintettel az egyébként is a programban szereplő A hegyek szigetével lepték meg a nézőket, de azért nem ez a jellemző. 2018-ban például Terry Gilliam hányatott sorsú Don Quijote-parafrázisát lehetett látni, idén pedig Leos Carax cannes-i díjnyertes musicalje, a szintén Adam Driver főszereplésével készült Annette jött el Kolozsvárra nem sokkal a croisette-en tartott világpremier után. Carax 2012, azaz a híres-hírhedt Holy Motors óta nem csinált filmet, így ezt a két és fél órás virtuóz zenés művet érthetően felfokozott várakozás előzte meg. Az Annette pedig simán be is váltja a hozzá fűzött reményeket. A rendező ezúttal nem a teljes filmművészetre koncentrál, mint ahogy a Holy Motorsban tette, hanem a musical műfaját szedi ízekre, és téved ezáltal – jó szokásához híven – metaszintekre. Az első jelenet, amelyben a szereplők a So May We Start című dalt éneklik, Caraxszal és a zenét, valamint a forgatókönyvet is jegyző Sparks tagjaival indul, és maga a rendező teszi fel a dal címébe foglalt kérdést. Ugyanitt hangzik el, hogy bár a költségvetés tisztességes, de természetesen közel sem elég. Carax tehát ismét trollkodik, miközben magáról az alkotómunkáról fogalmaz meg állításokat, ezt pedig továbbra is nagyon profin csinálja. Az önreflexió mellett az Annette musicalparódiának is tökéletes, tehát nem is feltétlenül kell teljesen komolyan venni, legalábbis első ránézésre. Adam Driver és Marion Cotillard szeretkezés közben dalolják, hogy mennyire szeretik egymást, az Agymenőkből ismert Simon Helberg egy nagyzenekari koncerten vezényel, miközben arról énekel, hogy ő egy karmester, de a szülés- és a rendőrségi kihallgatás jelenetei is a színpadi musicalek modorosságát karikírozzák.

Carax sodró lendületű filmet készített: a két és fél óra szinte észrevétlenül telik el, hála a műfaji játékosságnak, a fantasztikusan koreografált jeleneteknek, az egytől egyig remek daloknak és Adam Driver játékának.

Driver talán sosem volt annyira jó, mint most, a monomániás színpadi komikus szerepében. A rendező jó érzékkel építi rá a filmet – hiányérzetet is kelt az a pár jelenet, amikben nincs benne. Annak ellenére, hogy elsősorban Driver viszi a hátán az Annette-et, és a szimbólumrendszer kevésbé kiérlelt, mint a Holy Motors esetében, Carax ismét remekművet alkotott, amit érdemes kellő öniróniával szemlélni. Jutalmunk egy szórakoztató, rendkívüli precizitással szerkesztett őrület, ami a végére azért megőrülésdrámaként is képes működni. A magyar mozikba ősszel érkezik.