„Munkát, kenyeret, absztraktoknak kötelet” – Megnéztük a Tiltott absztraktok című filmet

Magyarországon 1947-től vasszigor jellemezte a művészetet: aki egy kicsit is másfelé kacsintott, mint az elvárt – azaz ahelyett, hogy a fotórealizmus irányelvei szerint alkotott volna, absztrakt munkákba kezdett –, nem számított többé megtűrt személynek. Nem nézték például jó szemmel az újító szellemű alkotókat, többek között olyan személyeket, mint Hamvas Béla, Kassák Lajos vagy Korniss Dezső. Az ’50-es és ’60-as évek sakkban tartott művészeti közegéről szól Bánki Ákos Tiltott absztraktok című filmje, amelyben a magyar kortárs művészet akkoriban mellőzött, később viszont nagyon is meghatározó alakjai szólalnak meg.

Gimnáziumi, egyetemi éveikről, szárnypróbálgatásaikról és későbbi lázadásukról mesél Bak Imre, Molnár Sándor, Klimó Károly, Fajó János, Keserü Ilona és Molnár László. A film erőssége éppen a megszólaló művészekben rejlik, általuk lesz élő és kerek, nem utolsó sorban pedig hiteles a visszaemlékezés: nélkülük csak egymást követő, nosztalgikus képkockákat látnánk némi narrációval.

Megismerni a nagy karriert befutott, mégis számos nehézségen átesett művészek múltját és olyan részleteket, amelyeket eddig talán nem is tudtunk róluk – ezek az apró dolgok adják meg az Bánki alkotásának esszenciáját.

Miután 1949-ben megszületett a Magyar Népművelési Minisztérium, az összes önálló művészeti intézményt bezárták, a műkereskedelmet megszüntették, a kiállítóhelyek túlnyomó részét pedig állami kezelésbe vették. „Munkát, kenyeret, absztraktoknak kötelet!” – hangzott el ekkortájt a felkiáltás, amit Lossonczy Tamás festőművész talált ki a helyzet korrekt jellemzésére. Ebben az időszakban ugyanis felvilágosultnak lenni egyet jelentette a halálos ítélettel. A fejlett, nyugati társadalmaktól származó információkat a lehető legmélyebbre akarták süllyeszteni, az onnan érkező könyveket például minden iskolában összeszedték, és vagy megsemmisítették, vagy elzárták őket. A művészeti képzéseken is ugyanez történt: az akkori képzős hallgatók a nemzetközi művészettörténetet illetően csak Gustav Courbet-ig jutottak el, a magyaroknál pedig Munkácsy Mihály pályájával zárult be a kör. Senki sem tudta, kik következtek utánuk, csak jóval később, amikor egy-egy eldugott kis könyvesboltban, külföldi kiadványokban rátaláltak olyan alkotókra, mint Picasso, Monet, Cézanne, Van Gogh, Renoir, Mondrian vagy Kandinsky.

A pályakezdő művészek élete nem volt egyszerű: ha csatlakozni akartak valamilyen alkotócsoporthoz (amiket akkoriban szabadiskolaként definiáltak), hogy szakképzett tanároktól tanulják meg a rajz, festészet vagy szobrászat csínját-bínját, akkor először szerezniük kellett valamilyen munkát a közeli acélgyárban, húsfeldolgozóban vagy vágóhídon – Molnár László és Klimó Károly is beszél a filmben ezekről a nehézségekről. Ám amikor sikerült bejutniuk a Képzőművészeti Egyetemre, akkor sem lett lazább a szorítás a gyakorló alkotókon. Különösen szigorú tanterv szerint tanultak: volt, hogy három-négy héten keresztül rajzoltak egyetlen aktot, és aki késett vagy hiányzott az órákról, azokat felírták, megjegyezték. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle egyediséget és absztrakciót nem fogadtak el.

Tilos volt mást csinálni, mint ami az elvárt, az általánosan elfogadott volt, tilos volt egyedinek lenni, és lehetetlen volt kitűnni a tömegből.

Ehhez képest a filmben megszólaló művészek teljesen más tapasztalatokról számolnak be, amikor egy-egy külföldi útjukról mesélnek. Keserü Ilona például 1959-ben Lengyelországba utazott, ahol az absztrakció nem volt tiltólistán, szabadon be lehetett mutatni az újító szellemben létrejött műveket. Bak Imre és Nádler István együtt utaztak el a ’60-as években egy nemzetközi körtúrára, többek között Németországba, Párizsba, Dél-Franciaországba, Londonba és Velencébe. Amíg kint már virágoztak az absztrakt expresszionizmus után következő kortárs irányzatok, mint a pop art és a minimal art, addig itthon ilyesmiről még csak nem is hallottak az emberek.

A rengeteg tapasztalat végül egyfajta szolid lázadáshoz vezetett. A filmben is hosszan mesélő Molnár Sándor zuglói lakásában megalapította a Zuglói Kör névre hallgató csoportosulást, amelyben Bak Imre, Deim Pál és Nádler István voltak a társai. Itt gyűltek össze estéről estére a fiatal, újdonságra vágyó művészek, hogy kiállításokat szervezzenek maguknak, irodalmi esteket és vitákat, beszélgetéseket rendezzenek. Miután 1963-ban megalakult a Magyar Képzőművészeti Lektorátus, más esélyük nem volt a kibontakozásra, mivel a cenzúra szinte semmit sem engedett meg. Így történt, hogy később a videóban megszólaló művészek mindegyike megismerte Petrigalla Pált, aki szintén egy illegális lakásgalériát futatott, és olyan összejöveteleket szervezett, ahol az akkori kíváncsi értelmiség diskurzusba kerülhetett egymással.

A történet 1968-ban ér véget, amikor az Iparterv I. kiállítására Sinkovits Péter frissen végzett művészettörténész tizenegy absztrakt művészt hívott meg.

Itt már mindenki saját stílusával, szabadon képviseltethette magát, így megtört a jég, az absztraktok zöld jelzést kaptak, és új fejezet indult a magyar képzőművészetben: a neoavantgárd.

Nézőként szinte észre sem vesszük, hogy elérkeztünk a film végéhez – az információk sodornak magukkal, és a hatvan perc úgy rohan el, mintha csak negyed óra lett volna. Ez pedig nagyon is ritka, ha történelmi érákat feldolgozó dokumentumfilmekről van szó. A Tiltott absztraktok maradandó élményt nyújt, pedig nem egész estés mozi, és célja sokkal inkább az edukáció, mint a szórakoztatás. Minden perc tartogat valamilyen értékes, fontos vagy épp érdekes információt a történelem egy kevésbé ismert szeletéről, a hazai művészetről és művészekről, ezért érdemes a filmet füzettel a kezünkben elindítani és jegyzetelni.