Titokzatos szabad akarat – Bene Zoltán műhelyesszéje

Az Isten, ítélet című regény, amelyről – Juhász Tibi barátom megtisztelő kérésére – egy számomra teljesen ismeretlen, sosem próbált műfajban ( műhelyesszében) kell most írnom, oroszlánrészben a 14. századi Magyarországon és Itáliában játszódik, Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásának idején. A regény központi alakja egy Szórád Lőrinc nevű, Szeged környéki kisnemes, aki részint kunok közt nevelkedik. Tizenhat évesen, édesapja régi ismerősének, Zách Feliciánnak a kíséretében kerül a királyi udvarba, és aktív résztvevőjévé válik az I. Károly (ismertebb nevén Károly Róbert) és családja elleni merényletnek, amennyiben megmenti az uralkodót, a királynét, Erzsébetet, valamint a hercegeket, Lajost és Andrást. Cserébe ajánlólevelet kap a királytól a budai Szent Miklós kolostor studium generaléjába (ezekben az intézményekben a középkorban baccalaureatust, tehát a mai bachelor szintnek megfelelő végzettséget lehetett szerezni), amelynek abszolválása után a páduai egyetemre készül, mielőtt azonban el is érkezik oda, a Nápolyba tartó Károly Róbert kíséretének lesz a tagja. Az uralkodó kisebbik fiát viszi Dél-Itáliába, hogy rokonának, Bölcs Róbert nápolyi királynak örökösnőjét, Johannát eljegyezze vele, ezáltal szerezve jogcímet a nápolyi trónra. Az utazás során Lőrincet beszervezi a kor titkosszolgálata, illetve annak két különös figurája, egy ferences barát és egy furcsa lovag, akik, mint kiderül, már a Zách-féle merényletben játszott pozitív szerepe óta szemmel tartják. Lőrinc megjárja Nápolyt, majd a páduai egyetemet, hazatér, de máris újra Dél-Itáliába utazik, ezúttal a titokzatos erők megbízottjaként, hogy részt vegyen abban a játszmában, amelynek tétje András herceg nápolyi királlyá koronázása. A regény ezt követően többnyire Nápolyban, Rómában és az itáliai, pestisjárvánnyal nehezített hadszíntereken játszódik. Szórád Lőrinc sorsa mellett kibontakozik a 14. század színes tablója és Esta, egy szépséges kurtizán, valamint a magyarországi és a nápolyi Anjou-ház históriája is, mindenekelőtt Nápolyi András herceg története, amely a regényben sarkalatos pontokon eltér az ismert történelmi valóságtól.

Arra a kérdésre, hogy mennyi idő alatt készült el ez a regény, leginkább azt szoktam válaszolni: tizenkét évig írtam.

Miközben – attól tartok – ennél is hosszabb ideig. Tény, hogy az első részlet, az első fejezet első változata 2008-ban jelent meg folyóiratban, tizenkét évvel azelőtt, hogy a regény a polcokra került. Ugyancsak tény, hogy abban a szűk másfél évtizedben, amíg írtam, két-három esztendőnyi lyukak tátonganak, amikor nemhogy nem dolgoztam a regényen, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Valamiért mégsem hagyott nyugodni ez a történet, rendre visszatértem az Anjou-Magyarországhoz, a késő középkorhoz és Szórád Lőrinchez, s bár maga a cselekmény és a narráció rengeteget módosult az évek során, a lényeg, ami miatt belekezdtem ebbe a könyvbe, semmit sem változott.

És máris annál a kérdésnél tartunk (ezt is sokan föltették, sokszor), hogy miért ezt a korszakot választottam. Nos, egyfelől azért, mert az 1300-as évek egy hallatlanul izgalmas, színes, érdekes időszaka Európa és benne Magyarország történelmének, másfelől viszont azért, ama bizonyos lényeg miatt, amire pár sorral följebb utaltam. Bevallom, ez a másfelől volt az igazi ok, és éppen emiatt okozott nagy örömöt már az egyik első recenzió, amely megjelent az Isten, ítéletről, pontosabban a recenzió egy megállapítása: Gáspár Ferenc ugyanis észrevette, hogy aminek az Áramszünetben megírtam a végét, annak az elejét írtam meg ebben a regényben. És ha én magam talán soha nem is fogalmaztam ezt meg ilyen nyíltan és evidensen, valóban ez az egyik legfontosabb motivációja annak, hogy az Isten, ítélet megszületett. A nyugati civilizáció (és végső soron a modernitás) két szélső pontja ez a két könyv: az Isten, ítélet a kezdet, az Áramszünet a vég.

A reneszánsszal indult el az a folyamat, amelynek során a hagyományos, a fajunkat évtízezredek óta meghatározó világkép, világnézet és -érzet, valamint életmód szépen, lassan elsorvadt, s a világ alfájává és ómegájává a magát mindenhatónak és mindentudónak képzelő, ám ettől egyre frusztráltabb ember vált, letaszítva a trónról az emberfelettit, az istenit, a transzcendenst, amelynek a létezését is megkérdőjelezte. A reneszánszban és az újkorban gyakorlatilag egy akkurátus és jól megtervezett deszakralizáció megy végbe, amelynek során az ember megszűnik teremtmény lenni. Elgondolkodtató mellékhatás, hogy a szakrálist néhány évszázad alatt fölváltó tudományos világkép szerint az ember természeti lény, paradox módon azonban egyre jobban kiszakadunk a természetből. Ez a folyamat, persze, számos előnnyel is járt, végtére is az egyéni szabadságjogok szélesedése, a technikai fejlődés olyan mértékben gyorsuló üteme, amelynek tanúi vagyunk, aligha lett volna lehetséges a korábbi keretek között. Mindennek azonban bőven megfizettük az árát: leértékelődött a (valódi, organikus) közösség, a család pedig hovatovább olyan kiküszöbölendő elemmé vált/válik, amelyet a „haladás” érdekében le kell bontani.

A kapitalizmus és a kommunizmus egyaránt szétzilálta (és -ja) a családot.

A globálissá táguló nyílt, fogyasztói társadalommal pedig jó eséllyel alakul(hat) ki egy poszthumán faj, amely már egyáltalán nem közösségi lény lesz. És ez (értelmezésemben) a homo sapiens tulajdonképpeni „kihalását” jelentené. Mert a homo sapiens a közösségbe ágyazottság nélkül már nem homo sapiens. (A változás tehát elkezdődött – érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Csányi Vilmosnak Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció című tanulmányát a Magyar Tudomány 2002. évi hatodik számában.)

Ha valami, hát ez a föntebb vázolt folyamat a legnagyobb tétje az Isten, ítéletnek és az Áramszünetnek egyaránt.

Azonban ahogyan az Áramszünet, úgy az Isten, ítélet is elsősorban regény, amelynek története, szereplői, miliője, hangulata van. Előbbi esetében rendkívül fontos (akár úgy is írhatnám, hogy fő-) szereplő a helyszín, azaz Szeged, utóbbiban viszont csak megmutatja magát a számomra legkedvesebb város, mert bár ki is maradhatott volna, mégis képtelen voltam arra, hogy teljes egészében kihagyjam. Az Isten, ítéletnek – szándékaim szerint – három főszereplője van: Szórád Lőrinc, Esta és maga a korszak.

A harmadikról már épp eleget szóltam, a másik kettőről mesélnék inkább.

Szórád Lőrinc a valóságban nem létezett, és a korszakban, azaz a 14. században Szeged mellett sem ilyen nevű családról, sem ilyen nevű településről nem tudunk. Alakja rokon az Áramszünet elbeszélőjével, Czeredi Hunor Gáborral. CHG és Lőrinc egyaránt a mindenkori értelmiség megtestesítői a maguk vívódásaival, bizonytalanságaival, kételyeivel. Ebben az értelemben Lőrinc lehetne akár egy mai fiatalember is, azonban mégsem az, mert – amint arra utaltam már – a középkor vége lényegesen markánsabb cezúra, mint bármely korábbi vagy későbbi az emberiség történetében, és Lőrinc egy olyan világban él, amely számunkra teljesen idegen. Fajunk, a homo sapiens viszont ugyanaz mintegy harmincötezer éve, a képességeink, a korlátaink nem változtak, jóllehet az ismereteink igen. Szórád Lőrinc tehát egy a történelem elszenvedői közül, aki többnyire sodródik az eseményekkel, ám amikor – életében először – igazán saját döntése szerint cselekszik, egy hangyányit megváltoztatja a történelmet, egy rövid pillanatra elszenvedőből alakítóvá nemesül.

És máris helyesbítenem kell magamat. Mert távolról sem pusztán az a folyamat a tét, amit föntebb említettem (sem itt, sem az Áramszünetben nem kizárólag az), de legalább annyira a szabad akarat (középkori terminussal élve: szabad döntés, azaz liberum arbitrium). Mert amikor Szórád Lőrinc a sarkára áll, képes hatást gyakorolni a nagy folyamatokra, képes módosítani azt, ami igazán alig módosítható, és még ha a nagybetűs Történelem (Élet) perspektívájából valóban nem is változtat semmit, a valóságos, hús-vér világba nagyon is beleavatkozik – sajnos, ha ezt az állításom alátámasztom a regény történéseivel, elkövetem azt a megbocsáthatatlan hibát, amelyet manapság szpojlerezésnek neveznek.

Szóval, kérem, higgyenek nekem, vagy ellenőrizzék a könyvben, hogy igazat beszélek-e!

Esta, a velencei születésű kurtizán, a magyar titkosszolgálat másik nápolyi ügynöke szintén elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor döntésre juthat, és ezáltal saját kezébe veheti a sorsát. Az ő alakja viszonylag későn került a regénybe. Jóllehet kezdettől fogva ott élt a könyvben egy titokzatos nő, azt csak az utolsó évben döntöttem el, hogy neve és arca is legyen, s amikor ez a döntés megszületett, minden ötödik fejezetet neki szenteltem.

Az is csak a hajrában dőlt el, hogy mindvégig egyes szám harmadik személyű, mégis személytelen narráció vezesse végig az olvasót a történeten. Korábban néhány fejezetben Szórád Lőrinc egyes szám első személyben szólalt meg, a többit pedig egy közbeiktatott narrátor mesélte, erről a megoldásról azonban végül – Horváth Bence és Nagygéci Kovács Jóska barátaim egybecsengő véleménye előtt meghajolva – letettem. És jól tettem, hogy letettem a túlbonyolított narrációról: egyből helyrezökkent mindaz, ami korábban döcögött. (Nem mellesleg mind Bencét, mind Jóskát sok-sok-sok pozitív jelzővel kellene itt [is] emlegetnem hosszú-hosszú passzusokban, mert kiváló [szak]emberek és olyan barátok, akikre mindig számíthatok, és akikben vakon bízhatok. Bízom is.)

Ha végiggondolom azt az utat, amely az Isten, ítélethez vezetett, rá kell döbbennem, hogy életem több mint egynegyede ennek a regénynek az árnyékában telt. S ahogyan én alakultam és változtam ez alatt a szűk másfél évtized alatt, úgy alakult és változott ez a regény is. Kihatott mindenre, amit (nagyjából) 2006-2007 és 2020 között csináltam, és mindaz, ami ebben az időszakban velem történt, mindaz, aki ebben az időszakban voltam, óhatatlanul visszahatott a regényre, mert ebben az esetben sem csak én írtam a történetet, de a történet is alakította saját magát. Sokszor próbáltam már megfejteni ezt a különös jelenséget, ám soha nem sikerült. Pedig van ilyen…

További műhelyesszék:

Az első betűtől az utolsóig – András László műhelyesszéje

Így készült – Szekrényes Miklós műhelyesszéje

Játék – Péntek Orsolya műhelyesszéje

Háziállatok – Ferdinandy György műhelyesszéje

Árnyéktúra – Zelei Miklós műhelyesszéje

Hasonlatok nélkül – Szaniszló Judit műhelyesszéje