Odaírt valóság – Gyönyörködve a Tolnai-univerzumban

Hét, különböző színű iratmegőrző. Rózsaszín, piros, kék, narancsszín, szürke, sárga és zöld. Ezek őrizték az elbeszélő, egy bizonyos T. Olivér szövegeit, hogy azokból kalandos utakat bejárva felépüljön Tolnai Ottó Szeméremékszerek című regényfolyamának legújabb, harmadik része, A fröccsöntés kora. Felépített rendszerre utal a felosztás ilyetén megszervezése, ahogy maga a sorozat is, olyan keretre, amihez képest el lehet helyezni a regényt. És ez a rendszer létező, valós, csak egészen másképp, mint azt egy átlagos regénytől várni szokás, várni lehet. Egy Tolnai-regény minden és bármi lehet, csak átlagos nem. A két steril pohár és Az úr pantallója után a Szeméremékszerek prózafolyamának harmadik kötetében tovább gyarapodnak az „ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON” szócikkei.

A szerző prózai írásaiból jól ismert főhősökkel benépesített szövegtáj ezúttal is gazdag látnivalót kínál. A regényben szereplő, azt tagoló hosszabb írások jelentős részben különálló szövegként meg-megjelentek az elmúlt években: a Pécsi kesztyű öt évvel ezelőtt, de van ennél régebbi anyag is. Ugyanígy ismerős lehet a szöveg számos egyéb része, a főhősök, T. Olivér és barátai például a 2007-ben kiadott A pompeji szerelmesek című novellaválogatásból, az „izé” kifejezésről írt mondatok az Árvacsáth című ikonikus verseskötetből (1992). Maga a címadó írás, A fröccsöntés kora pedig 2016-ban jelent meg, és ekkor még más jelentés tartozott hozzá.

A szereplők egy része, a mesélő, T. Olivér és az ő barátai a szerző alteregói. Előbbi mesél, elbeszél, emlékezik, utóbbiak kísérik, kérdezik és cáfolják, illetve próbálják keretek közé szorítani a végtelen mesélőkedvet – ezekből áll a regény szövege. Az imaginárius és a valóságos között jönnek-mennek ezek a hősök, valahogy úgy, ahogy maga a mesélő írja: „ezek a mi legkedvesebb és valamiféleképpen legfontosabb történeteink (meséink, anekdotáink, már-már azt mondtam, mitikus anekdotáink, sőt mitikus adomáink), végső soron ilyen történeteken, infaustus-történeteken, egzakt mód ezeregy mesén nyugszik a mi specifikus tudásunk”. Ugyanakkor T. Olivér pontos, amikor az ezereggyel arra utal, hogy a legkedvesebb történetek, amikről itt szó van, tulajdonképpen végtelen számúak. Nem abban az értelemben, hogy ne lenne minden egyes epizódnak helye akár a (szűkebb és tágabb értelemben vett) helyszín vagy épp a szereplők (elképzelt vagy valóságos) életében, hanem abban az értelemben, hogy az adomák egymásra épülő, egymásból táplálkozó hálózatában az írói rendezőelv nem más, mint a szabad asszociáció. A Tolnai-szöveg mintha valamiféle modellje volna az emberi agynak, az agyunk tanulás fázisaiban végzett munkájának. A felismerés, megértés, bevésés és reprodukálás akár egy Tolnai-mondaton belül is tetten érhető, mert az nem csupán lenyomata (kitalál, megalkot a szerző egy szöveget), hanem a regény szövegszervezésével mintha azt üzenné:

egy-egy szövegrészben a befogadhatatlanul bonyolultat (az életet) ismeri és ismerteti fel, próbálja megérteni és megértetni, raktározni és ugyanakkor megosztani.

Eközben ő maga is tudja, hogy az asszociációs mező elburjánzása végletesen megterheli mindazt, ami végül szöveggé lesz. De ha nem tudná, főhősét, T. Olivért az ő regénybeli barátai figyelmeztetik, néha tettleg fenyegetve: „Összeszólalkoztunk Pahulek Domagojjal, a szelíd dogmatikussal, tudom, leginkább én kezdem, én csinálok mindenből anekdotát – rövid, hol pedig éppen hogy körkörösen, meanderszerűen előadott hosszú történetet.” Ezek a kacskaringók, amire a meanderszerű utal, szükségszerűek, hiszen „három-négy, sőt több, annyival több, hogy T. Olivér tényleg nem túloz, amikor olykor ezeregy (1001) meséről tud, és a szó szoros értelmében el akarja mesélni, el mind az ezeregyet (1001)”. Nem csoda, hogy az alteregó (és barát) Vad Jocó egy ponton azzal fenyegeti, hogy „szájba vágja”, ha nem hagyja abba. Sőt azt is mondja, panaszolja T. Olivér, hogy „szájba rúg, ha nem hagyod abba, sőt azt is, le kellene lőni”. A szerző e kirohanás végén aztán persze megállapítja és Vad Jocóval ki is mondatja, hogy „sajnos T. Olivért mesélés közben nem lehet lelőni”. Mert a már említett asszociációs mező a Tolnai-szövegekben nem konstrukció, a szerzői szabadság kiváltsága, hanem maga a szöveg. Tolnai nem megteremti ezeket az összefüggéseket, hanem felismeri őket létezésükben. Amikor egy pécsi sétán T. Olivér egy pepita kalapos öregurat pillant meg, akiről Petri György jut eszébe, akkor ott nem történik más, mint a valóságok egymásba keverése, és hogy itt idő, tér és egyéb keretek nem illeszkednek? Végtére is ez irodalom, a korlátlan szabadság terepe, és ha van korlátlanul szabad alkotó, akkor ez a palicsi Hrabal, ez az újvidéki Garcia Marquez biztosan az. (De azt is el tudom képzelni, hogy Hrabal a cseh és G. M. a kolumbiai Tolnai…) Az említett történet egyébként úgy folytatódik, hogy az elbeszélő azon morfondírozik, talán egyenesen a Petőfi Irodalmi Múzeumba kellene telefonálni, hogy azonnal jöjjenek el Pécsre, és a pepita kalapos öregúr köré telepítsenek egy múzeumi részleget, így őrizve meg az utókornak ezt a jelenést.

A szövegfolyam más helyén másik kedves íróját, a szintén szabadkai gyökerekkel bíró Kosztolányit idézteti T. Olivérrel Tolnai. Az elbeszélő kezébe kerül ugyanis a Konstantinápolyi Magyar Egyesület névjegyzéke, amiben örömmel fedezi fel a Kosztolányi Ágoston nevet. Amellett, hogy ezzel játékba hozza a Daliás nagyapám című Kosztolányi-írást, még arra is utal, hogyan lehetséges a valóságban megjelentetni az elképzeltet. A bejegyzéssel kapcsolatban így ír: „[E]zt a kiemelt első sort mintha valami más, igaz ismerős kézírással írták volna. Újabban arra gyanítok, valami, a kövek által delirált állapotban magam írtam oda.” Hogyan is lesz valami valósággá? Válasz: úgy, hogy az író odaírja. Emiatt aztán a könyv nem más, mint egy végtelen számú kulturális utalás, amellyel a magas művészet (Tolnai Ottó egyebekben az egyik legjelentősebb képzőművészet-szakértője korának) egybeér a mindennapok világával. Jó példa erre az az epizód, amiből megtudjuk, hogyan és mikor értette meg T. Olivér, miért volt egy tulajdonképpen absztrakt festmény kapcsán az az érzése, hogy azon madarak szállnak: egy szabadkai galambtenyésztővel való beszélgetés után lettek szavai a „festményen látott fehér sáv”-ra, onnantól tudta érteni és tudott beszélni róla. Ráadásul a „jugoszláv” alkotóktól a nagy európai művészeken át a magyarul írókig minden egy nagy és egységes, szétszakíthatatlan szövetté lesz, ahogy azt Tolnaitól megszokhattuk. Nemes István festőművész műtermében André Gide Chopinről írt könyve jut T. Olivér eszébe, konkrétan az a rész, ahol Gide Montesquieu-től kölcsönöz egy, a fagyöngyök keletkezésére vonatkozó gondolatot, mert Gide szerint Chopin a 17. prelűdben épp úgy alakítja a dallamot, ahogy a fagyöngy készül, a növényi nedv lassan sűrűsödik, majd fokozatosan megalvad, és szárrá változik. Mindez azért jut T. Olivér eszébe, mert valaki a műteremben egy kép kapcsán azt találja mondani, hogy „tiszta zene”. És ez a kifejezés T. Olivérnek ismerős, tehát leírja, azaz a világ dolgai között szerinte meglévő összefüggéseket napvilágra hozza. (Követhetetlennek tűnik mindez? Valójában az is, követhetetlen. Sodróan áradnak ezek a mondatok Tolnai Ottó könyvében, nem mindig lát ki belőle az olvasó. De miért volna az baj, ha nem látunk ki mindig egy szövegből? Egy regény is lehet olyan műalkotás, amiben el lehet merülni.)

Mindenesetre a fentiekkel teljes A fröccsöntés kora, és hasonlóan a Tolnai-életmű egyéb darabjaihoz a szétszakíthatatlanságról, a tagoltság ellenére meglévő vagy épp attól ugyancsak megképződő egybetartozásról szóló nemzeti és így európai (és fordítva) hitvallássá is válik. Az európai kultúra hatalmas, csodálatos és bizonyos tekintetben egy. Megrendítő, ahogy minderről egy, a Balkánt jól ismerő, a népek együttélésének nehézségeit egész életében észlelő író beszél.

Ezzel együtt nem volna szerencsés könnyelműen azt a következtetést levonni, hogy Tolnai csupán játszik. Mert mindaz, ami a Szeméremékszerek iratgyűjtőiben felhalmozódik, benne a már említett valóságrétegzéssel mindeközben kellően komoly is. Egy nyírfaligetről például, ami egyébként Tolnai Ottó – egyéb szövegeiből (is) – legendássá vált palicsi otthonának (Homokvár) udvarán áll, ezt olvassuk: „[A]z én kis nyírfaligetem
[…] irodalmi költészeti játék volt csupán? Úgy mondtam, mondta T. Olivér, úgy írtam, de senki sem ellenőrizte le, illetve azt hitték, afféle kitaláció, ülsz és azt írod: nyárfaliget. Ám különös, hogy még én magam sem voltam benne egészen biztos, mármint a nyírfaliget létezésében, nem tudtam eldönteni, ahogy magáról az egész Homokvárról sem, valós-e avagy kitaláció. Kétes költészeti manipuláció, amely napok kérdése, kifakul, eltűnik a papírról[.]” Persze ha a szerzőnek az az élet, hogy végtelenített mondatokban közölje fel- és megismeréseit, tudósítson és értékeljen, felszínre hozzon és megmutasson, akkor óhatatlanul szembetalálja magát ezzel a kérdéssel. Válaszol is, és rezignáltság nélküli derűs lemondással azt írja: „mert hát ki tudná megmondani, be lehet-e költözni, s ha beköltöztél, évtizedekig ott élni lehet-e egy metaforában”. Döntse el, aki tudja – olvasóként ez nem kis feladat –, ám, 

ha megelégszünk azzal, hogy tudjuk, ilyen nagyszerű dilemmák is képezhetik mindennapjaink részét, a derűs könnyedség végig megmarad.

Mindenesetre Tolnai a történeteket úgy próbálja távolítani, miként azt a költeményeknél szintén teszi, amikor a verset „a verstől elfele próbálom megírni, ahonnan egyértelmű, már szinte lehetetlen visszakapaszkodni a vershez”.

Máshol van tehát a nehézség, ami a szerzőt terheli. Először is ott, hogy mindaz, ami születik, legyen organikusan burjánzó, és ne művi. Azt mondja: „megállás nélkül imádkozom, ments meg Uram a cifra szövegektől”, mert minden ciráda idegen volna, leesne a szövegépítményről, ha nem odaillőként kerülne rá. Jóllehet a Szeméremékszerek immár a harmadik kötetnél jár, melyek közül mindegyik egyenként is több száz oldalas, és hírlik (jó hír!), van/lesz folytatás, nincs mit kihúzni belőle. Leszámítva azokat a részeket, amik belső hőseire tekintve veszélyesek: „Sírnom kell. Nem először mondom, de sosem ennyire búsulva, ha nem tudok segíteni rajtuk, úgynevezett hőseimen, nem lenne szabad megbolygatni életüket” – mondatja a krónikás T. Olivérrel Tolnai. Amikor annyira közel kerül az egyedihez, a személyhez, az egyszeri és megismételhetetlenhez, amikor a világ-nagy összefüggésekben látottakat külön is érzékeli. Róluk, töpreng, talán nem kellene beszélni. Másról meg egyenesen nem hajlandó, mert – szerinte – eleve nem lehet írni: „Makarska felé leereszkedni, onnan a legszebb (legeslegszebb) az Adria. Ez az ereszkedés egyszerűen leírhatatlan. Nincs mit tenni. Leírhatatlan.” Nem a maga korlátait látja, hanem általában véve a korlátokat. Nem azt, hogy nincs birtokában az eszköznek, hanem azt, hogy vannak dolgok, amiknek leírásához nem létezik eszköz. A fröccsöntés korában számos olyan epizód jelenik meg, amivel kapcsolatban hasonlót lehetne mondani, mint az idézett tengeri látványnál. Példa erre két Isten-történet: az egyik egy bézs bőrkesztyűt mint ultima ratiót, mint az emberi méltóság végső manifesztumát lobogtató, egyébként záróra után még egy adag italért (még egy esélyért a mámorra, felejtésre, boldogságra?) fohászkodó öregúr jelenete a pécsi kispiacon, a másik egy petrezselyemárus néni története, aki határozott fellépésével, egyszersmind szelíd jóságával pillanatnyi csodát teremt. A szerző egy aranymosó, aki gyűri, markolja, szűri az anyagot kincsekre lelve, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a gyűrés, markolás, szűrés következményeképp a nagy matéria is képes értékes anyaggá válni. A szavak és mondatok tolnais rendbe szerveződve úgy viselkednek, mintha végre helyükre kerülnének. De mielőtt túlesztéticizálnám, rántson vissza egy jellemző definíció: „gyerekkoromban mindig volt disznókapocs a zsebemben […] úgy képzeltem, hogy az emberek mit sem sejtve böngészni kezdenek egy ilyen, első pillantásra valóban naivnak, jelentéktelen, hétköznapi dolognak tűnő versikét, majd az egyszer csak váratlanul az orrukba kap, az orrukba csimpaszkodik”.

Hiába szólal meg tehát minduntalan a regénybeli elbeszélő baráti társaságának valamelyik tagja – akik egyben a szöveg egyik-másik belső, szerkesztői hangját képviselik – nem lehet megállítani az áradást. „Hogy opponenseim, Vad Jocó, Regény Misu és a többiek ne jussanak szóhoz, folytattam” – mondja T. Olivér. Talán nem sikerülhet ez ellen másként tenni, csak így: „egyszer már valaki azt is felvetette, le kellene fogni és nekünk saját kezűleg kivágni tőből a nyelvét, amire annyira büszke: kisebbségi, határon túlnan-inneni tájnyelvét”. De T. Olivérnek, Tolnai mesélő hősének mesebeli opponensei vannak, hangjuk a vezérhang mellé rendelődik, hogy még gazdagabbá, teljesebbé tegye a szöveget. T. Olivér, a regénybeli mesélő (és író) olyan csodálatos bonmot-mondatokkal ajándékoz meg, mint például ez: „az üres kalitka nem üres, a kalitka van benne”. Máshol bölcs megfigyeléseket tesz, mint amilyen például a marhapásztor okossága, aki szerint ha számolás közben több a marha, akkor nem kell újraszámolni, mert „akkor kell újraszámolni, ha kevesebb van”. Sok esetben hetyke, már-már pimasz gondolatai vannak T. Olivérnek, mint mikor azon töpreng, hogy Palics tulajdonképpen egy „metafizikus fürdőváros”, mert hogy fürdeni nem lehet benne. Utóbbi miatt még az Istent is megszólítja, és magyarázatot kér tőle, valahogy így: „ne lepődj meg, hogy most ilyen váratlanul fordulok feléd, de próbáld elképzelni”. És listázhatatlanul előveszi a klasszikus Tolnai-toposzokat, kifejezéseket és velük együtt Tolnai legkedvesebb irodalmi nagyságait: sziksó és flamingó, jádeit (erről az ásványról, írja, meg kellene kérdezni Füst Milánt) és egy végtelen pad, ácsceruzák és Esterházy Péter (a posztmodern Jókai, így ő), a kályha könyökcsöve és Somlyó ikonikus verse a „szűk Könyök utcával” – nem is Tolnai világlexikon ez, több annál: Tolnai-világ lexikon.

„Rettegés az életem. Olykor mintha az egész világ egy félénk szégyenlős szemérmes benső lenne” – mondja tulajdon életére reflektálva T. Olivér, a mesélő és vele együtt az író, az őt kitaláló és szerepeltető Tolnai Ottó. Ebből érthető meg, mire gondol, amikor szeméremékszerről beszél. A belső, nem titkos, de teljesen csak kifordítva megmutatható világáról üzen, megint. Ebben a világban jó otthonosnak lenni.