• Haza a nyelvben – kritika Tompa Andrea Haza című regényéről

    2020.09.25 — Szerző: Artzt Tímea

    Megérkezik-e egyszer a folyton úton lévő ember? Miközben azt hisszük, hogy az országváltás rendkívül tudatos választás, néha csak úgy kicsúszunk a régiből, bele az újba. De miért hatalmasodik el rajtunk a hazaszerelem és a hazabetegség, azaz a honvágy?

  • Tompa Andrea  Fotó: Marjai János/24.hu
    Tompa Andrea
    Fotó: Marjai János/24.hu

    Tompa Andrea hősnője – és egyben alteregója – túl van a világ megismerésén: a regény elején külföldi otthonából tér haza egy osztálytalálkozóra. Harminc év után hazavezetni jó alkalom a múltidézésre és a sokféle életút bemutatására, de az előző Tompa-regényekkel (A hóhér háza; Fejtől s lábtól; Omerta) szemben a Haza elbeszélője kerüli a cselekménymesélést, a konkrét tér- és korábrázolást. Kolozsvár története például már benne van A hóhér házában, ám ennek a szövegnek az elbeszélője nem köti magát egyetlen földrajzi térhez sem – általános érvényűvé teszi mondanivalóját.

    A kötet ötven év körüli főszereplője író, aki belső utazása során szembenéz a „hazaszerelem” és a „hazabetegség” nyugtalanító kérdéskörével. De már az elején sejthető, hogy a több nyelven beszélő szerző csak latolgatni tudja a kockázatokat. Mit nyer az, aki országot vált? Mi lett volna, ha marad? Megérkezik-e valaha? Már nem a kalandot látja a fizikai távolság csökkenésében. Nem a térre, hanem befelé figyel: „Hol van az az ember, aki annyira rajongott a repülőterekért? Mikor változott meg? Tényleg eleget látott volna? (…) Hová lett belőle az útra kelés szenvedélye?” Tizennyolc évesen nyílt először lehetősége különböző kultúrákat megismerni, de ma már nem a kalandért, hanem a dolgok megnevezésért küzd. Visszatérése tekinthető kísérletnek: szeretné felfejteni, hogy milyen szálakkal kapcsolódik a hazához, amely elválaszthatatlan számára a nyelvtől.

    Bár az új Tompa-mű első fejezete, az Elindulás beszippantja az olvasót, hamar módosítani kell a befogadói elvárásokon, mert a cselekménymesélés helyett a töprengés veszi át a szerepet.

    Hová térünk haza, ha már nincsen otthon egyetlen élő rokonunk sem? A képességek, az akarat vagy a lehetőségek döntenek a sorsunk felől? Miközben az országváltás rendkívül tudatos választásnak tűnik, éppen az ellenkezője igaz: „csak kicsúszni lehet a régiből, és belecsúszni az újba, egyik történésből a másikba, s mindez olyan életlen és körvonalak nélküli, mint a látvány az olvasószemüvegen keresztül.”

    Az írónőt ebben a kötetében is a körülmények foglalkoztatják, hiszen azok határozzák meg a történéseket: „az igazság az, hogy » Pilátusnak fáj a feje«”, és ha Pilátusnak fáj a feje, akkor más döntést fog hozni. A Haza hősnője a fáradt középkorú Odüsszeusz rokona, aki öntükröző jelleggel Brodszkij Odüsszeusz Télemakhosznak című verséből idéz: „A hazafelé vivő út / túl hosszú lett számomra, mintha csak / Poszeidón, míg ott vesztegettük / az időt, a távot megnyújtotta volna.” A regényben is megjelenik egy Fiú, aki folyton az egyértelmű és a konkrét közléseket sürgeti. De az írónő ellenáll, mert az igazság pontos kifejezésére törekszik, és mert az a legfőbb igazság, hogy számára „az írás fontosabbá vált, mint az üdvössége”, éppen úgy, mint Bulgakov Mesterének a Mester és Margaritából. Az alkotásra, a mesélés hogyanjára való reflektálás miatt a könyv a belső és a külső emigrációban élő művészek regényeként is olvasható, hiszen számos író életrajzát felvillantja. Tudatosan kerüli az emigráns szót, inkább országváltókról beszél, akik több kultúrkörben is jártasok.

    Tompa Andrea  Fotó: Szirák Sára
    Tompa Andrea
    Fotó: Szirák Sára

    Tompa Andrea főhőse az orosz irodalom példáin és különféle kifejezések eredetén keresztül kutatja identitását, viszonyát az anyanyelvhez és az általa elsajátított nyelvekhez. Az elbeszélő „nagyon közel hajol a szavakhoz”, magyar, orosz, angol, spanyol kifejezéseket ágyaz egy-egy rövid illusztrációként szolgáló történetbe. Célja megtudni, hogy melyik nyelven fejezhető ki pontosabban a kívánt tartalom. Az anyanyelvén beszélő másképp viselkedik, őszintébb: mondatai lassúvá válnak, elterpeszkednek, szemben az angollal, „ahol könnyedén megnevezhetőek a dolgok (…), az idegenség biztos pajzs. Különösen megvéd egy óriásnyelv, amelynek nekidőlni, fényében sütkérezni vigasztaló”. A többnyelvűség módosítja a világ befogadását, de a kifejezését nem segíti – gazdagabbá tesz, ugyanakkor elbizonytalanít. A hazaszeretet és az anyanyelv van, aki számára szétválaszthatatlan egység, viszont vannak, akiknek elég otthonosság az alkotás: ilyen a regény kiemelt szereplője (a Festő), egy volt osztálytárs (Ari) vagy a kétnyelvű orosz író (Nabokov). A nyelvváltás vagy az anyanyelvben maradás révén Brecht és Beckett is előkerül: „Az egész anyanyelvi narcizmust maga mögött hagyhatta volna, mint Beckett, a bonyolult díszeket, irodalmi frízeket és tümpanonokat, amelyekkel ő is zsonglőrködik.” De nyilvánvaló, hogy az elbeszélő és hőse sem az anyanyelvéről, se stílusának díszeiről nem tud lemondani.

    Tompa igyekszik feltérképezni, milyen felületek mentén ejt csapdába minket a honvágy és a nyelv – a gondolati elemek előtérbe kerülése miatt a szöveg bizonyos részei esszészerű eszmefuttatássá lassulnak.

    Az Elindulás után a második fejezetben Grönland fölé emelkedünk egy repülőgéppel, és ezzel el is hagyjuk a „tenger”, a kalandok és a történetmesélés terét, hogy az időről és az párhuzamos valóságokat teremtő időzónákról elmélkedjünk. A Haza rövid fejezetekből áll, melyek egy nagy gondolatfolyam leágazásai: az első szám harmadik személyű narratív szerkezet is olyan, mintha az elbeszélő kívülről szemlélné a saját tudatáramlását.

    A regény biológiai szempontokat is felvet: „A testek elköltöznek. A sejtek pedig kicserélődnek ennyi idő alatt. Az ő teste már sokadszor cseréli sejtjeit az új hazában. Talán teljesen kicserélődött. Adaptálódott? Már nem az az ember, aki elment?” A hétévente cserélődő sejtekkel eljutunk a külső és belső emigrációban élő testekig. Az új környezetbe születő Fiú bármely országhoz képes alkalmazkodni, a hatvanhét évesen külföldre hozott édesanya viszont képtelen: számára szűk a tér, még az emlékeinek is kevés a másfél szobás lakás. Ráadásul a szülőhelyén is lehet otthontalan az ember – erre példa a meglátogatott tanítónő, aki saját lakásától és lányától is elidegenedett.

    bb

    A külső és a belső emigráció szakadatlan köztesség, az igazi hazaérkezést a halál jelenti. Az Invazív fajta című allegorikus szövegegységben az írónő halott rokonai egy holtágnál várakoznak, amit gyermekkorában gyakran meglátogatott, és ahová a fiával is visszatér. A szellemek közt ott áll az apja, az ő öngyilkosságát is próbálja megérteni. Innen jön az a gondolat, illetve párhuzam, hogy az emigráció olyan, mint az öngyilkosság: vágyakozás egy nem létező haza után, „ami még nem hullott ki Isten kegyelméből”. A külföld nem egyenlő az idegenséggel – sokak számára nyújt biztonságot, belátható és belakható életteret. Dániában például közel vannak a felhők, „mintha ránk zárnák a világot, nem lefojtva, csak valami határt szabva, érted? Hogy az ég nem olyan fenyegetően magas és határtalan, mint itthon, hanem valahogy családiasabb, kisebb minden. Közel van az ég.” A külföldi lét egyfajta lebegés: hiányzik belőle a hazai táj természetessége, de mindig megmarad a rácsodálkozás, például a tengerre.

    A kötet nemcsak az emigráns lét faggatóit, de az orosz irodalmat, a nyelvfilozófiát kedvelők és az utazók számára is tartogat számos érdekességet. Ezzel egyszerre tágul és szűkül olvasói köre.

    Az utazást tarkíthatják érdekes kalandok, de van, hogy az önmagunkra való reflektáláson kívül nem történik semmi sorsfordító.

    Persze ez regényként nem túl izgalmas, de nem is ez a cél, hanem annak eldöntése, hogy az elbeszélő megtalálja-e magát és otthonosságát a térben, az időben, a kapcsolataiban és legfőképpen az irodalomban. Tompa Andrea negyedik regénye az emigráns lét analíziséről szól, és emiatt ahhoz a kánonhoz tartozik, amit legreprezentatívabb módon Márai Halotti beszéde nyitott meg. Igazi tétje a nyelvben maradás és a nyelvvesztés kockázatának mérlegelése. A konkrét történetmesélést kerülő narratívát is ez indokolja: a cél az, hogy a hazához fűződő viszony komplexitását lehessen ábrázolni. A kötet egyik legnagyobb erénye az ötletekben és részletekben gazdag nyelvi megalkotottsága – éppen az, amiért a regény hőse küzd. A hömpölygő mondatokban briliáns hasonlatokra talál az ember: „A látható világ mint bogáncs viteti magát az utazóval.” Többek között ezeknek is köszönhető, hogy nemcsak a hazaszeretet, de Tompa Andrea kivételes nyelvi kifejezőereje is elkísér minket.

    Tompa Andrea: Haza

    Jelenkor Kiadó, 2020

    Tompa Andrea: Haza

  • További cikkek