Nosztalgiaipar a Top Gun: Maverickben

Tom Cruise producerként is jegyzett szuperprodukciója a megszokott gyakorlathoz képest meglepően későn, harminchat évvel az eredeti film kasszasikere után készülhetett el. A Maverick azonban nem egyszerűen folytatása a mára kultuszfilmmé érett ’86-os Top Gunnak. Joseph Kosinski rendező egy új történet megvalósítása helyett lényegében a korábbi narratívát ismétli át, csak éppen fordított szemszögből: Maverick ezúttal nem tanulóként, hanem oktatóként járja ki a vadászpilóta-iskolát.

Hollywood már a hangosfilmkorszak kezdete óta rendszeresen mesél újra korábbi történeteket. A különböző szaklapok, valamint filmes témájú cikkek és kritikák mégis többnyire kortárs jelenségként hivatkoznak az „eredeti” alkotásokhoz képest növekvő arányban készülő remake-ekre. Noha a ’30-as években forgatott újrafilmek száma nagyságrendileg hasonló a manapság gyártottakéhoz, a produkciós folyamatok változásainak hatása könnyen észrevehető az alkotások szemléletmódján és a közönségükhöz fűződő viszonyukon.

A klasszikus hollywoodi remake-kínálatot kezdetektől fogva a (film)technika fejlődésével összhangban álló újítás szándéka vezérelte.

Így kelhettek újra életre az egykori némafilmek immár hangos, a fekete-fehér képek pedig idővel színes változatokban. Valamint az idegen nyelvű, külföldi mozisikerek is szinte kizárólag az angol nyelven megszólaló, amerikai verziókban tudtak széles körben eljutni a nagyközönséghez. Arról nem is beszélve, hogy a II. világháború alatt megszállt országoknak a nagy számban a tengerentúlra emigráló rendezői is magukkal vitték saját korábbi sikertörténeteiket, amelyek bevált receptjeiből gyakran készültek hollywoodi újrázások. A korabeli gyártási struktúrát tehát elsősorban az innováció különböző formáinak megvalósításai jellemezték, legyen szó technikai fejlesztésekről vagy kulturális hatáskapcsolatokról.

A kortárs filmremake-ek szintén előszeretettel támaszkodnak a fejlődő technológia lehetőségeire. Számos rajzfilmklasszikus elevenedett már fel a számítógépes animációnak köszönhetően (Az oroszlánkirály, 2019; A dzsungel könyve, 2016), míg más újrafilmek esetében az újonnan elérhető vizuális eszközök tették ismét látványossá az egykori szuperprodukciók megkopott effektjeit (A titánok harca, 2010; Exodus: Istenek és királyok, 2014). Ezenfelül továbbra is népszerűek a nagy sikerű, főképp ázsiai és európai eredetikből adaptált amerikai kulturális fordítások (Életrevalók, 2017; A tégla, 2006), illetve a nemi szerepek felcserélésével újító genderváltozatok (Szellemirtók, 2016; Csaló csajok, 2019).

Mára azonban a kortárs újrafilmek fogyasztói nagy eséllyel megegyeznek az eredeti alkotások nézőivel, így a megismételt történetek már a továbbfejlesztések ellenére sem képesek az egykori innovációk erejével, újdonságként hatni. Ezért készülhetnek egyre gyakrabban – a Top Gun: Maverickhez hasonló – folytatásokba ágyazott cselekményismétlések, amelyek az ismert klasszikusok nosztalgiáját vegyítik az előremutató technikai megoldások helyett elsősorban a korábbi részekre épülő narratívákkal. Ugyanakkor már magát a remake-jelenséget is nehéz egyértelműen meghatározni. Az újramesélt történetek leginkább szerzői jogi kategóriaként alkotnak egzakt filmcsoportokat, mivel textuális elemeik könnyen rokoníthatók a korábbi irodalmi művekből többszörösen újraadaptált alkotásokkal, egyes műfaji darabok rögzült sémáinak markáns ismétlődéseivel vagy konkrét előzetes filmélményekből táplálkozó és azok előtt tisztelgő hommage-okkal. Az úgynevezett „folytatás-remake-ek” ellenben kénytelenek figyelembe venni történeti szinten az őket megelőző epizódokat, így viszonyuk kézenfekvővé válik alapműveikkel. Remake-ként azonban a korábbi narratívák megismételt fordulatainak és kulcsjeleneteinek hű újrajátszása alapján határozhatók meg.

Noha a Top Gun: Maverick nagyszabású kamerafejlesztési bravúrok árán érte el, hogy akciójeleneteit igazi vadászgépekben repülve, valós körülmények között rögzíthessék, a film a kortárs remake-kínálathoz hasonlóan mégsem elsősorban a fejlődő filmnyelvi és történetmesélési megoldásokra koncentrál, hanem a közönség nosztalgia iránti vágyát igyekszik kielégíteni. Ennek egyik oka, hogy a jelenlegi vírusok, gazdasági nehézségek, háborúk és ideológiai ellentétek kereszttüzében álló időszak általános bizonytalansága nehezen hozható összhangba a blockbuster-esztétikára épülő – felemelő és általában boldog befejezésű – narratívákkal. Ezért

a kortárs szuperprodukciók rendre különböző fantasyvilágokba vagy a gazdasági és társadalmi stabilitás ígéretét nyújtó ’80-as és ’90-es évekbe helyezik történeteiket.

Ugyan a Top Gun: Maverick szinkronidőben játszódik, cselekménye mégis folyamatosan az eredeti film ismert jeleneteit mutatja be újra a klasszikus slágerek aláfestésére a kortalan Tom Cruise-zal és a friss színészgárdával, mint például a nyitómontázs az anyahajón, a kocsmai éneklés, a tengerparti csapatsport, a motoros száguldás, a szexjelenet és a repülős párbajok. Így más filmekhez hasonlóan a nosztalgia védőburkának biztonságából szemlélt események az aktuális kulturális reflexiók súlyát is képesek enyhíteni, illetve reménytelibben ábrázolni. Az első film hangsúlyos hidegháborús áthallásait váltó arctalan, ismeretlen – ellenben fejlettségét tekintve erősen technicizált – ellenségkép terrorfenyegetésével is végül az eredeti filmben szereplő nosztalgiameghajtású harcirepülő képes felvenni a harcot.

Hollywood aranykorával ellentétben pedig ma már semmilyen technikai akadály nem szab határt a filmkulturális emlékezet kiteljesedésének. A globális filmiparban már minden néző könnyedén hozzáférhet szinte bármely korábbi alkotáshoz. A televíziós csatornák felhozatalának, a DVD, Blu-ray és más fizikai adathordozók megjelenéseinek, valamint a gyarapodó streamingválasztéknak köszönhetően a változatos forgalmazási stratégiák már nem korlátozódnak kizárólag a mozibemutatókra. A stúdiók filmjeinek teljes kínálata vált széles körben hozzáférhetővé bárki számára. A terjesztési felületeken elérhető minőségi feliratozás és szinkronizálás hatására pedig a nyelvi korlátok is egyre inkább megszűnni látszanak. Így a globális közönség igény szerint bármikor könnyedén megtekintheti a remake-ek alapjául szolgáló korábbi műveket.

Viszont míg a hagyományos remake-ek karakterei jellemzően az alapműveikből már ismert jellemfejlődést élik újra, addig a folytatás-remake-ek szereplői képesek a korábbi tapasztalataikra építve új tanulságokat is leszűrni az ismétlődő fordulatok során, a régebbi filmekhez képest másképp viszonyulni ugyanazon, repetitív előzetes történetelemekhez. A folytatás-remake-ek tehát a közönségcsalogató nosztalgia mellett a korábbi narratív sémák és karakterábrázolások önreflexív újraértelmezéseit is tartogathatják az eredeti alkotások visszatérő rajongóinak. Cruise szabályokra fütyülő, féktelen karaktere számos korai filmjének (A pénz színe, Koktél, Mint a villám) szolgált védjegyéül, ahogy az első Top Gun pilótáinak versengése is értelmezhető a sztárként való érvényesülésért folyó harc metaforájaként. Ezt az analógiát gondolja tovább a Maverick, amelynek tapasztaltabb, ezúttal mentorszerepben (is) helytálló főhőse – Cruise valós sztárperszónájához hasonlóan – még nem képes átadni a stafétát a fiatalabb generációnak, hanem saját képességének határait feszegetve hajszolja magát egyre képtelenebb és veszélyesebb helyzetekbe. Azonban ahogy Cruise esetében a lehetetlen kaszkadőrmutatványok a közönség lenyűgözésén túl a színészi ego kifejezését juttatják érvényre, úgy Maverick cselekedetei is a hazának tett szolgálatok mellett elsősorban a pilóta teljesítési kényszerét fejezik ki.

A múltidéző filmes törekvések és az őket megelőző klasszikusok között kialakuló dialógus mégsem képes releváns, új tartalommal szolgálni a kortárs nézők számára. A Top Gun ezúttal sem válik alapos karaktertanulmánnyá, hanem továbbra is a megszokott elemekből építkező, nagyszabású, de felszínes nyári szuperprodukcióként hódít.

A folytatás-remake-ek hiába képviselik gyártási stratégiáikban az innovációt, ha tematikus elemeik gyakran kizárólag a nosztalgia megteremtésére törekednek.

Bizonyos franchise-ok újramesélt epizódjai (Másnaposok 2; Star Wars: Az ébredő Erő; Szellemirtók: Az örökség; Jurassic World: Világuralom) csupán saját marketingstratégiáik részeként hozzák vissza – akár évtizedes távlatokból is – a már jól ismert szereplőket és a korábban látott történetelemeket. Máskor a filmkészítők ugyan tudatosan építenek erre a jelenségre, és a közönség előzetes ismereteire reflektáló metanarratívákként értelmezik újra a korábbi fordulatokat (Mátrix: Feltámadások; Pókember: Nincs hazaút vagy épp a Top Gun: Maverick), a bevett cselekményelemek nosztalgiájától mégsem mernek eltérni. A folytatás-remake-eket saját franchise-aik korábbi sikereinek korlátjai határozzák meg, így a hatalmas bevételek ellenére sem válhatnak idővel kultuszfilmekké. A Top Gun: Maverick rekorddöntögető népszerűségére mindig is az eredeti film árnyéka vetül majd.