Az élet ellentéte nem a halál – 10 éves A torinói ló

A torinói ló nem a címébe foglalt állatról szól. Pontosabban egy kicsit mégis, de nem szó szerint. A film felütése egy anekdota, miszerint 1889 januárjában Nietzsche torinói lakásából kilépve arra lett figyelmes, hogy egy kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát. Hiába ütlegelte a kocsis teljes erőből, az állat nem volt hajlandó továbbmenni. A filozófus – talán megérezvén valamit a teljesen kiszolgáltatott szenvedésből – odalépett a lóhoz, és zokogva átölelte. Ez lett Nietzsche utolsó emberi megnyilvánulása, mielőtt végleg apátiába süllyedt. Élete hátralévő tíz évét teljesen némán töltötte. (Hogy a lóval mi történt, nem tudjuk.)

Az anekdota mellett Tarr Béla állandó alkotótársa, Krasznahorkai László négy novellája adta az alapot a filmhez (Megy a világ előre, Legkésőbb Torinóban, Megjött Ézsaiás, Járás egy áldás nélküli térben) – mind az emberiség bukásáról szól. Alighanem sokan megfilmesíthetetlenek tartanák őket: túl absztraktak, túl gondolatiak, túl elvontak.

Hogyan lehet mégis megjeleníteni a kiüresedettséget vagy épp azt, hogy már semminek nincsen jelentősége?

Tarr Béla utolsó egész estés filmjében sem riadt meg a kísérletezéstől és az absztrakciótól. A torinói lóban már gyakorlatilag alig van bármi, amit hagyományosan cselekménynek neveznénk. Lecsupaszítja két szereplőjének, Ohlsdorfernek (Derzsi János) és lányának (Bók Erika) 19. századi tanyasi életét. A százötven perces film összesen harminc snittből áll, a hosszú beállítások ugyanazokat a hétköznapi cselekvéseket mutatják meg: felkelés, öltözés, vízhordás, főzés, evés, a ló gondozása. Ezeket viszont szinte hipnotikus részletességgel, újra és újra – kicsi, de fontos különbségekkel. A szereplők gépiesen teszik a dolgukat. Nem beszélnek, nincs már mondanivalójuk. A legelső szó a huszadik perc után hangzik el, és az is csak ennyi: „Kész.”

Ez történetként önmagában valóban nem sok. Lassacskán azonban nyilvánvalóvá válik, hogy nem kevesebbet, mint a teremtett világ utolsó hat napját látjuk – egyfajta inverz teremtéstörténet ez:

Isten hat nap alatt teremtette a világot, ez a világ pedig itt hat nap alatt szűnik meg.

Posztapokaliptikus már az indítás is, hiszen A torinói lóban az életet adó kertnek már emléke sincsen. (A Paradicsomot Isten külön alkotja az ember számára a második teremtéstörténetben). Itt már csak sivárság, kietlenség, üresség uralkodik. Nem tudjuk, hogyan jutottak idáig, de már nem is számít.

A Biblia szerint a rend alapja a sötétség és a világosság szabályos váltakozása, ezért is kezdődik a teremtés azzal, hogy „Legyen világosság!”. A torinói lóban fokozatosan haladunk visszafelé. Az első nap elhallgatnak a szúk a fában. Másnap a ló nem hajlandó a szekeret húzni többé. A harmadik napon már enni sem akar. A negyedik napon kiapad a kút. Az ötödiken már a tűz sem gyúl ki, a hatodikon pedig bekövetkezik a teljes sötétség. (Hogy ez valóban a világ megsemmisülése, vagy csak a szereplők belső világának a kivetülése, jó kérdés.) A torinói ló a vallásos utalások mellett Nietzsche legismertebb téziseivel rezonál, ezért is idézik meg őt a film elején. A Biblia szerint ugyanis a rend, az érthetőség és a célszerűség mind Istentől ered. A filozófus erre is reflektáló, jól ismert „Isten halott” állítása és nihilizmusról vallott gondolatai – például hogy „jobb az, ha az ember akarja a semmit, mint ha semmit se akar” – áthatják Tarr Béla filmjeit.

Nietzsche szerint a társadalom végső pusztulása akkor jön el, amikor az emberek apátiába süllyednek, és már nem érdekli őket a saját sorsuk. A torinói lóban is ennek lehetünk tanúi. Nincs már valódi interakció apa és lánya között, ahogyan a haldokló lóval, a világgal és talán már saját magukkal sincs. Emiatt azonban a nézővel sem alakul ki a kapcsolat, ami miatt az apokaliptikus, teljes megsemmisülés nem hatol az ember lelkének legmélyéig (ellenben Lars von Trier hasonló témát feldolgozó Melankóliájával, ami után napokig rémálmaink lehetnek). Nem szokatlanok az ilyen szereplők Tarr munkásságának ismerői számára: a rendező filmjeinek állandó hőse az Istentől elhagyott, reményvesztett ember. Örökös a nyomorúság, végtelen az üresség, az idő pedig egy körkörös, önmagába forduló színpad. Az ember nem képes szabadulni ebből a pokolból. Míg azonban a Kárhozat, a Sátántangó vagy a Werckmeister harmóniák a kitörési kísérletek kudarcát, A torinói ló már az ezt követő végállapotot mutatja meg.

Végállapotot, hiszen Tarr Béla úgy nyilatkozott tíz éve, hogy A torinói ló lesz élete utolsó filmje. Talán pont azért is, mert befejező műnek szánta, ez az alkotása a legradikálisabb, amelyben minimálisak a rendező jól ismert képi- és dramaturgiai eszközei. Úgy is mondhatnánk, a Tarr-stílus esszenciája A torinói ló. Ez az experimentális megközelítés a filmnyelvi határokat feszegeti. Olyanokon gondolkozhatunk el közben – van rá időnk –, hogy mitől is film a film. Tarr ugyanis pontosan azokat az elemeket hagyja ki a műből, amelyek klasszikusan segítenek a nézőnek eligazodni, hogy mit nézzen, és főleg, hogy mit lásson meg a képek mozgó sorozatában. Talán épp emiatt váltott ki A torinói ló vegyes érzelmeket a nézőkből és kritikusokból egyaránt.

A rendező egyéb alkotásai és a filmtörténet kísérleti bugyrainak ismerete nélkül nehéz vállalkozás is szembenézni vele.

Ez pedig ad egyfajta elitista felhangot a műnek. Nem való mindenkinek.

A minimalista stílus azonban érdekes módon a saját zsánerénél nagyobb gondolatközösséget eredményez olyan más művészeti ágakkal, mint például a festészet vagy a szobrászat. Nem túlzás azt állítani, hogy A torinói ló egy pillanatkép, egy dermedt létállapot, amelyet a néző – kapaszkodók és készen tálalt magyarázatok híján – saját magán kezd átszűrni: az önnön fantáziája, az élethez való hozzáállása és tapasztalata teszi hozzá a gondolatiságot. Az alkotásnál (és az alkotónál) így válik sokkal fontosabbá a befogadóra tett hatás. A torinói ló túlmutat saját magán azzal, hogy lényegesebbek utána az emberben ébresztett kérdések, mint a látható – vagyis eltűnő – materialista világ.

Nagy hatású, de megosztó mű lett tehát A torinói ló, amelytől azonban nem lehet elvitatni, hogy tökéletesen illeszkedik Tarr életművének ívébe. Sokan még tíz év elteltével is azt remélik, mégsem ez volt a rendező utolsó munkája. A mester azonban egyelőre tartja a szavát. A végső megsemmisülés után hová is lehetne folytatni?