Megemlékezés Tornai Józsefről, a „mindent-szeretés” költőjéről

Tornai Curriculum Vitae-jét olvasva betekintést nyerhetünk abba, hogyan járta az önmegértés kanyargós költői útjait egy ily sokat megélt bölcselő, ki életét onnan számítja, amikor nevét először le tudta írni, egészen addig, míg egyetlen szóban meg tudta fogalmazni, miért is érdemes élni. Ez a rövid önéletrajz – ami 1995-ben jelent meg a
Kortárs Kiadónál huszonkilenc másik akkori kortárs magyar író önéletrajzával közös kötetbe foglalva – az emberi élet teljességéről beszél, még ha csak néhány széljegyzetben is fogalmazza meg azt. Sőt, éppen ezekben a szinte mellékes emlékképekben teljesedik ki az élet: csavargások, beszélgetések, szerelmi játszmák, egy üveg vodka, só a teában, vadmeggy és a szerelem szürrealizmusa: „boldogtalan boldogság”. Csupán alig pár emlékpillanat felvillanása, talán nem is feltétlenül időrendben. A teljességet keresve számtalan vers és a sorra megjelenő kötetek után azonban az irodalomból ki- és feltekintve azt írja: „Könyvemben ott az életem egyik oldala, a másik a költészet. A harmadik oldala talán az isten volna. Ő azonban elfátyolozza, sőt legtöbbször letagadja magát. S maradnak a szerelmek, a szeretők. Az isten metaforái.”

És végül mindezek összefoglalása egyetlen szóban, ahogy fiával való egyik hétköznapi beszélgetését idézi fel: „Ismered a hindu fölfogást: semmi nem marad az ember számára, mint a mindent-szeretés. Az odaadó, egyetemes szeretet növények, állatok, hegyek, folyók, erdők, csillagok, a nap, a hold és minden ember iránt. Ez szanszkrit szóval a bhakti – Mindent szeretni? És ettől megváltoztak a dolgok? Szerintem akkor is minden ugyanúgy folyik majd a világban. – Biztos, de ez nem rád tartozik. Te szeretsz minden falevélkét, minden társ-lelket, ahogy Dosztojevszkij tanítja. A többi nem rád tartozik. A mindenség, a teremtés gondja nem a te gondod, ez a lényeg. A tied csak annyi lehet, hogy sohasem gyűlölködsz, ellenkezőleg, ami, aki megengedi, azt szereted. – Komolyan azt gondolod, ez a megoldás? – Ez nem megoldás. Én semmiféle »megoldásban« nem hiszek. A bhakti sem megoldás. Az egyetemes szeretet az, amit a neve mond: all-loving.

Ez nem az élet értelme, ez nem filozófia, nem vallás, művészet vagy költészet. Ez mindennapi tartás, viszony, kapcsolat, amivel nem lehet vitatkozni.

Megvan a maga belső, tovább nem elemezhető gazdagsága, fénye, elhiszed? Nincs mélyebb etika és istenkeresés vagy istenvárás ezen az elrontott világon.”

Tornai Józsefnek hosszú élete során ötvenhárom könyve jelent meg, az 1959-es Paradicsommadár című első verseskötetétől a 2019-ben kiadott Magyarul virágzó fa című művéig. Versei mellett elbeszéléseit, regényeit, tanulmányait és esszéit is számos kiadásban olvashatjuk. 1992-ben az Írószövetség elnökének választották, és ezt a tisztséget három évig viselte. 1975-ben József Attila-díjjal, 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 2001-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával, 2012-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. 2012-ben Prima-díjat, 2013-ban Kossuth-díjat kapott. 2014-ben elnyerte a legmagasabb Magyarországon adható művészeti elismerést, a Nemzet Művésze díjat. 2015-ben „az egyetemes és egyéni létértelmezés terén kifejtett humanista meggyőződésű költői és esszéírói munkásságáért, valamint a magyar és világirodalomi hagyományok egyesítésében kifejtett öt évtizedes pályafutása elismeréseként” kapta meg a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíját. Tornai Józsefet a Kortárs folyóirat 2001-ben fogadta díjazottjai közé.

Kortárs-díjjal a szerkesztőség olyan alkotókat díjaz, akik régóta fontos szerzői a folyóiratnak, és munkásságuk során kiemelkedő, egész irodalmunk, illetve képzőművészetünk szempontjából meghatározó jelentőségű műveket hoztak létre, valamint az adott évben publikáltak a lapban. 2014 óta a három díjazott közül az egyik alkotó mindig képzőművész. A díj a művészek által a kortárs kultúrában felmutatott minőséget és a folyóirat szellemiségének képviseletét egyaránt hivatott elismerni. A díjazottakat a szerkesztőség évről évre személyre szóló laudációkkal köszönti.

Tornai Józsefre Ács Margitnak a Kortárs-díj 2001. évi átadóján elhangzott beszédével emlékezünk:

Dunaharaszti és Iowa között egy íróasztal és a résnyire nyílt ég

Ha az ember oly régestelen-régen ismer valakit, mint én Tornai Jóskát, nagyon nehéz felvennie a laudációhoz szükséges hangnemet. Ami nekem Tornai Jóskáról eszembe jut, azokért a tulajdonságokért nemigen szoktak díjat adni. Adhatnának tulajdonképpen; például kiadhatnák az Empátiás Jóbarát, a Figyelmes Beszélgetőtárs, a Kiváló Lelkiző díját is. De nem adnak. Nem díjazza a világ az Örök Kamaszt sem, pedig kész csoda, hogy valaki egészen tisztes koráig mindenre kíváncsi, sőt radikális személyiség maradjon, például hogy ne az öregember súlyos magányával keresse istenét, hanem az alig serdült lélek dühös szerelmével; ne a harmóniát szólongassa a világ jelenségei között végső, makacs elszánással, hanem felajzott vadászszenvedéllyel csípje nyakon a diszharmóniát, nyugtalanító premisszáit egy sötét jövőnek, és arcunkba vágja diadalmasan, úgy, ahogy csak ifjú ember képes rá, aki még nincs rászorulva az önvigaszra.

Mondom, nehezen találok bele a laudáló szerepébe, s ilyenkor legjobb, ha idéz az ember a szerzőtől valamit. Itt van például egy régi kötetéből (Naptánc) az Egy szó születése:

kaa – dissza
daa – kissza
kaa – szidda
szidda – kaa – le
szadda
szaa – szadda
szija – szadda – sze
szee – szua – szi…

Prózában is ekként kéne folytatni, ha tudnám. De persze nem tudom. Tornai Jóska mesélte, s meg is írta, hogy az egyik költőtalálkozón Észak-Amerikában egy dobos ütemes dobszóval, egy kínai lány pedig mozdulatokkal kísérte felolvasását, amely nagyon nagy sikert aratott, a találkozó résztvevői napokig mondogatták a verset, amely ily módon mint avantgárd költőt ismertette meg őt – a fonikus költészet itthoni propagátorai húsz évvel később ezen nyilván nagyon álmélkodtak volna.

Ezzel azonban elérkeztem arra a pontra, ahol már a barát zavara nélkül lehet Tornai Józsefről, a költőről, íróról beszélni. Csak sajnos itt meg olyan gondolatokba ütközöm, amelyeknek a kifejtésére nem ez a kis üdvözlőszöveg a megfelelő keret. Mégis érinteni szeretném őket, mert

szégyenletesen kevés szó esik ma a hatvanas–hetvenes években született magyar irodalom jelenségeiről, minthogy ezek, tudvalevőleg, a Nagy Paradigmaváltás előttiek, s az irodalmárok új nemzedékei elnéznek felettük.

A maguk idején meg más okok akadályozták, hogy a magyar irodalom folyamatában értékelődjenek. Arról van szó, hogy ez az akkor beérkező egy-két nemzedék tudatosan a modern szellemiség „magyarra fordítására” törekedett. Nem akarták megtagadni az apák nemzedékét, Illyést, Szabó Lőrincet, Németh Lászlót, Veres Pétert, folytathatnám Weöres Sándorral, Vas Istvánnal, Jékelyvel, egyrészt mert akkor nem ezek jelentették a „hivatalos” irodalmat, amely minden új nemzedéknek a legfőbb ellensége, másrészt azért sem kellett megtagadniuk elődeiket, mert a felsoroltak is „modernek” voltak, egypár korábbi évtized újítói, akik ugyancsak új ágakat akartak oltani a magyar szellemi, művészi hagyomány fájába. Egyébként ők sem voltak ellenségesek e „fiakkal”, ha igazán gondos „apákként” nem viselkedtek is. Igen tanulságos olvasmány ebből a szempontból Tornai legutóbb megjelent kötete, a Leszálltam anyám öléből, amely költővé válásának történetét is elmondja, szellemi tájékozódását, mesterválasztását, Szabó Lőrincről és Veres Péterről emlékezik. „Veres Péter válasz volt az én kiszakadás-problémámra is. Számomra a kivétel: íróvá, népvezérré válva is a közösség önkéntelen tagja maradt. Nem úgy, mint mi, első nemzedékbeli értelmiségiek, akik mind »kiszakadtunk«… Csoóri Sanyi vitatta ezt…”

Az idézet utolsó szava, a költőbarát neve egyszersmind arra is utal, hogy ez a vállalkozás – magyar íróként modernnek lenni – a nemzedék meghatározó részét áthatotta. A legendás Belvárosi-kör volt Tornai József „egyeteme”, itt, költő- és íróbarátokkal folytatott vitákban, beszélgetésekben formálódott ki az ő ars poeticája is, ahogy nyilván valamennyiüknek meghatározó bázist jelentettek e találkozások. Tornait arrafelé vezették korábbi olvasmányai, s mondhatni, ösztöne is, amerre e kör tagjaként fordult, de munkásként, majd „kiemelt” alkalmazottként kevés energiát nyerhetett volna gyári környezetéből a csiszolódáshoz. Márpedig ha a szülőfalu, Dunaharaszti ellátta is egy egész életre való lírai munícióval (még az idei, szeptemberi számunkban megjelent új versében is ott a „guruló nap a homokdombokon”, a távoli pünkösdi harangszó), de nem láthatta el azzal a tudással, amelyre a modern költőnek szüksége szokott lenni. Nemhogy az esztétikai-filozófiai tudásanyaggal nem láthatta el, hanem még az efféle könyvek használatának természetes készségével sem. Ez a többé-kevésbé tudós költők társaságára maradt. Az ösztön vezette persze, amikor rátalált az ismétlés ősi, barbár formai erejére például, de tudnia is kellett, hogy az ősi jelenléte a modernben, az úgynevezett bartóki modell – a század nagy művészi titka. A versek tudatos alakításán felül egy egész esszéírói munkásság lett hozadéka a tanulásnak.

Volt és talán ma is van Tornai tanulásra és elmélkedésre kész magatartásában valami lelkes naivitás. A dörzsölt profik nem szokták ennyire elárulni, hogy a művészet, az emberi létezés, a nemiség vagy akár a vallás kérdései ennyire érdeklik őket. Persze nem is mindig érdeklik ezek őket annyira, az az igazság. Tornai esszéit – akár a nagy szakmai tanulmányait, akár a Kortársban gyakran jelen lévő töredékes jegyzeteit, aforizmáit – épp azért szeretem olvasni, mert lehetnek bármily ötletszerűek, könnyed rögtönzések,

valódi, erős szellemi érdekeltség sugárzik belőlük. Amely mindig átragad az olvasóra.

Kit érdekel, hogy tényleg bennük van-e a bölcsek köve?! Valódi kérdésekre válaszol bennük egy valóban töprengő ember. Akit – egyik legújabb kisesszéje nyomán (Heti Válasz, 2001. szeptember 28.) – nevezhetünk „égi embernek” is.

Tornai a Kortársnak hosszú ideig szerkesztője is volt. Azután is rendszeres munkatársunk maradt, sok év óta többféle műfajban jelen vannak itt az írásai. Nyilvánvalóan eszmei rokonszenv is rejlik ebben. Hogy mi közte és köztünk a közös nevező? Legelsősorban az a magyar modernség (= korszerűség), amelyről a Belvárosi-időszakkal kapcsolatban már szót ejtettem. Hagyomány, nemzet ebben a fogalompárban egyenértékű az újat akarással, az emelkedés, a művelődés akarásával. Ez a szemlélet nemcsak a kozmopolita jellegtelenséget tagadja, hanem opponál egy jellegzetes magyar magatartást is, azokét, akik „a tegnapért eladják a mát” (Vannak magyarok). Ezért Tornai úgynevezett magyarságversének egy részletével fejezem be köszöntőmet (A nemzet szelleme):

Az önismeret tüzes trónján ül
öncsalás tükörgömbjében
sáros, csatakos ősszel részegen, ingeszakadt hordákban
menekül a kiábrándulás ágyúdörgése elől,
lódenkabátban a Duna véres, orgyilkos lékei fölött,
egyetlen főbe röpített golyóval akarja megszabadítani magát
a keresztről,
kun, zsidó, tatár, besenyő, német, szláv szellemekkel verekszik
álmában,
miért utáljuk mindenkinél jobban egymást?
miért szeretjük mindenkinél jobban egymást?