Egók harca a pszichiátrián – Kritika a Toxikoma című filmről

„Te rálépnél a tigris farkára?” – teszi fel a kérdést a nézőnek Herendi Gábor (Valami Amerika, Magyar vándor, Kincsem) legújabb filmje, a Szabó Győző azonos című önéletrajzi regénye alapján készült Toxikoma. Az elsősorban könnyedebb közönségfilmeket készítő rendező ezúttal egy komoly hangvételű, meglehetősen nyomasztó történetet vitt vászonra, ami a drogfüggőségről szól.

A filmben ott vesszük fel Szabó Győző (Molnár Áron) életének fonalát, amikor a kilencvenes évek végén műsorvezetőként, színészként, családapaként éli életét, miközben egyre jobban kezd elhatalmasodni rajta a heroinfüggőség. A „ki, ha én nem” mentalitású fiatalember néhány szakmai és magánéleti pofon után úgy dönt, segítséget kér, és befekszik a Lipótmezei Pszichiátria drogelvonójára, ahol a kemény módszerekkel dolgozó Csernus Imre (Bányai Kelemen Barna) lesz a kezelőorvosa. A hedonista, az életet komolyan venni képtelen fiatal szembetalálkozik a mellébeszélést nem tűrő, szigorú orvossal, a pszichiátria pedig egykettőre kettejük csataterévé válik.

A kétórás mozi elsősorban nem a főszereplő drogfüggővé válásáról, szenvedéséről és gyógyulásáról szól.

Bárány Márton és Gergely Dorka forgatókönyvírók inkább a Szabó Győző és Csernus doktor között zajló egóharcra, valamint a két szereplő belső konfliktusaira hegyezték ki a történetet. Nem látjuk tehát a függőség stációit, a heroinra való rászokástól kezdve a „gyógyulásig”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film ne hordozná magán a kábítószeres drámák jellemző stílusjegyeit: kapunk az arcunkba premier plánban mutatott tűszúrásokat, CGI-jal megtámogatott hallucinációkat (például a beheroinozva motorozó Szabó Győző alatt összetekeredő Lágymányosi hidat) és a saját testnedveiben fetrengő főszereplőt.

A Toxikoma sötét, nyers, bevállalós közönségfilm, melyen már a játékidő elején érződik, hogy tisztességes költségvetésből készült, és hogy Herendi Gábornak nem kellett kompromisszumokat kötnie a technikai megoldásokat illetően. A film erős atmoszférával operál: a kopottas, zöldes-szürkés képi világ jól rímel a hedonizmusban, mocsokban bővelkedő történetre. Szatmári Péter operatőr képein a késő kilencvenes évek Budapestje piszkos, titokzatos és vonzó városként jelenik meg. A legtöbb jelenet sötét lakásokban, szűk kórházi termekben játszódik, ami még inkább hozzátesz a fojtogató hangulathoz. A helyszínek hitelesek, különösen az omladozó falú pszichiátria, ahol a történet jelentős része zajlik, utóbbi többek között Pater Sparrow látványtervező keze munkáját dicséri.

Bár Molnár Áron külsőleg is teljesen más karakternek tűnik, mint amilyen a huszonéves Szabó Győző lehetett, a színész jól hozza a maszkulin, magát legyőzhetetlennek gondoló fiatal drogfüggő szerepét. A főszereplőt egyszerre vagyunk képesek utálni és szánni. A Csernust játszó Bányai Kelemen Barna esetében a külső hasonlóságokra is nagy hangsúlyt fektettek az alkotók. Gesztusaival, beszédstílusával, tekintetével hatásosan alakítja a kemény, de lelkiismeretes orvos karakterét, miközben játéka nem fordul át paródiába, karikírozásba.

A két szereplő közti kémia – ami általában érzelmi kirobbanásba torkollik – jól működik, és szerencsére nem homályosítja el a többi karaktert, így például megismerhetjük az addiktológia többi lakóját, dolgozóját is.

Ebből a szempontból a Toxikomáról sokkal inkább eszünkbe jut a Száll a kakukk fészkére, mint a Trainspotting vagy az Egy kosaras naplója.

Hiányérzetünk főként a kicsit hirtelennek tűnő lezárás miatt lehet: egy drogfüggőről szóló alkotásnál az a fordulópont a legfontosabb, amikor a főszereplő úgy dönt, leszokik a kábítószerről. Herendi Gábor filmje azonban nem helyezte eléggé fókuszba ezeket a belső, személyes motivációkat, Győző heroinról való leszokását pedig egy egymondatos felirattal intézte el a történet végén, és még csak bele sem pillanthattunk abba a közös, verejtékes munkába, melynek végén a főszereplő kijelenthette, hogy legyőzte a függőséget, és szermentes életet kezd élni. Ettől eltekintve a Toxikoma hozza azt, amit egy közönségfilmnek 2021-ben hoznia kell. Közhelyek, sallangok, bulváros felhangok nélkül, hatásosan mesél el egy komoly történetet, és bebizonyítja, hogy nem csak súlytalan vígjátékokkal lehet megszólítani a széles nézőközönséget.

A film adatlapja a MAFAB-on