Vízivárosi emlékek – Kritika az Új múlt című filmről

Lisa Joy valószínűleg protekciósként ülhetett az Új múlt rendezői székébe, hiszen a hölgy nemrég a kétes fogadtatásra lelt Westworld (a Chrichton-féle 1973-as Feltámad a vadnyugat HBO-s sorozatadaptációja) útját kezdte egyengetni férjével, a vizionáriusként definiált Christopher öccsével, Jonathannel. Úgy fest, kettejük kollaborációjában az eredeti ötlet nem elvárás, bőven elég a rokoni kapcsolat. E rögtön egészségtelen munkaviszony pedig sajnos az Új múlt egész cselekményére rányomja a bélyegét. A film során jóformán alig bukkanni újszerű, legalább valamilyen intelligenciáról tanúskodó kreativitáscsírára, miközben a készítők gátlástalanul élősködnek több műfajon, sztorifordulaton vagy akár a Nolan-pályakép gyengébb pillanatain.

Joy nagyjátékfilmes író-rendezői bemutatkozása sietve pingálja fel a legfontosabbakat egy rémes CGI-jal megtámogatott megalapozó beállítást követően.

Globális felmelegedés sújtotta bolygónkon víz alá kerültek a metropoliszok, a víg honpolgárok – jövőjük ugyanis a kataklizma óta nem lehet – nosztalgiába menekülve élik át régi szép életük leggyönyörűbb napjait. Kritikai éllel rendelkezhetne az Új múlt, ám felvetése csupán a legtradicionálisabb műfaji öntőformák szolgálatába áll. Joy maximum percekre hiteti el, hogy karakterdrámát gyárt, és figurái elméjébe hatol, valójában azonban unalomig ismert krimi- és thrillerpaneleknek rendeli alá hazug tudatfilm-dramaturgiáját. Nosztalgiaközpontúsága ráadásul még a kortárs Hollywood metaforája is lehetne: főhősünk, Nick Bannister (Hugh Jackman leginkább alva jár) ugyanis épp ragyogó memóriatúrákat intéz jól fizető klienseinek (lásd még: Az emlékmás). Jackman figurája tehát a jelenkori álomgyár ősrégi kasszasikerein (Star Warstól a Top Gunig) csüngő nézőseregének igényét elégíti ki szimbolikus producerként. Igaz, Joy forgatókönyve hajtűkanyart vesz, kapitalista rendszerbírálat helyett másban hisz a rendező – írhatnánk, de ez, csakúgy, mint a kétórás játékidő összessége, csalfa délibáb.

A sztoriba femme fatale-ként betoppanó Mae is hasonló káprázat: az Új múlt pókasszonya egyszerre gonosz, hamis érzelmekhez ragaszkodásra ösztönző konspirátor és törékeny áldozat, de felszínes karakterizációján ő sem képes túlemelkedni.

Joy karakterei falvédőbölcsességeket pufogtató, valódi emberi rezdüléseknek híján lévő aforizmagyűjtemények.

Ráadásul ha a szereplők képtelenek átélni belső viharaikat, pontosabban ha a slendrián forgatókönyv sablonok darálására kényszeríti őket, akkor nincs többé rizikó, noirokba illő veszteségérzet, de alapvető minimumot nyújtó karakterrajz sem. Mintha humánus érzelmekre programozott, ürességtől kongó processzorú mesterséges intelligenciák beszélnének egymáshoz Jackman és a végzet asszonyát megformáló Rebecca Ferguson napfényes andalgásaikor. Így az Új múlt pusztán mutatóba dobál összevissza elmejátékmozikra (mindgame) hajazó fogásokat. Kapunk rózsaszín felhős melodrámát, ügyetlenül feszültséget srófoló thrillert, kiindulópontjában halott neo-noirt, valamint hol beinduló, hol félbehagyott, a Jackman-főhős által rendszertelenül narrált krimiszálat. Ezek mellett pedig jelen van a szárazföldről a vízben fuldokló szegényeket kizsákmányoló milliomos Kínai negyedbe illő, disztópiával bolondított társadalomkritikája is. Az ezekhez asszisztálni hivatott operatőri vizualitás azonban cseppet sem mozikompatibilis, a film leginkább ’90-es évekbeli sorozatokra emlékeztető, merev beállításokból épül fel.

Semmire nem jut idő, Joy úgy véli, a klisék, mi több, a nyakatekert, csavarokat képtelenségig adagoló feszültségnarratíva majd fenntartja az érdeklődésünket. Ám a Strange Daysre (emlékek az agykéregben) és aDark Cityre (idő mint a rejtély kulcsa) reflektáló Új múlt idegesítően konyhafilozofikus mű, az író-rendező sejtető ábrázolás helyett nyíltan kijelentő mondatokat ad karakterei szájába. Joy rossz döntéseket okozó szerelmi megszállottságról, fals múltképekkel táplált destruktív románcról vagy halottakhoz fűződő patologikus ragaszkodásról értekezhetne, de hihetetlenül összetett vezértémáiból csak az energiákat szipolyozza.

Így aztán az Új múlt gondolatgazdasága egy Oravecz Nóra-tétel dagályosságával vetekszik.

Joy jobban tette volna, ha a Vörös mókus, az Exotica, az Élet vagy a Csak egy szerelmesfilm tragikus, pervertált, álomszerű, fricskákkal tűzdelt álommetaforáit mímeli, ugyanis e sablontár csak a Ghost vagy Az időutazó felesége megoldásait fokozza le, olyannyira, hogy a felejtés kontra jövőbe tekintés oppozícióját hangsúlyozó zárlat tömény, idegeket feszítő hollywoodi megagiccsé válik.

A Tenet anyagi és nézői csődje után tehát úgy tűnik, hogy rendezői és forgatókönyvírói óvatlanság esetén könnyen összeomolhat a Nolan-brand. Ha már a nagy Christopher is zavaró tényezőkként nézi le karaktereit saját blockbuster-csinnadrattájában, és az öcs neje sem tud mit kezdeni az általa papírra vetett ötletekkel, a réteg- és nagyközönséget is keblére ölelő rendezői védjegy önmaga gúnyábrájaként végezheti – az Új múlt ilyen rangban a hét éve gyalázatosan leszereplő Transzcendens rokona.

A film adatlapja a MAFAB-on