Az utolsók – kritika Az új mutánsok című filmről

Az akkor még teljesen képregényszűz Bryan Singer X-Men-filmjei a 2000-es évek elején lefektették a máig tartó mozis szuperhőstrend alapjait, így – (al)műfaji és az azóta felfújt univerzumokat tekintve gyártástörténeti szempontból – fontos mérföldkőnek számítanak. Igaz, az időközben több elfajzott spin-off, lábon kihordott reboot és a többszörösen zsákutcába futó idővonal miatt terhelt sorozat koporsójába már az Új mutánsok sem tud több szöget beverni. A rendező ezért egy elnagyolt young adult történet árnyékában a lehető legkisebb léptékben gondolkodik, és megpróbálja visszavezetni a sztorit a mutáns mítosz gyökeréig. Öt fiatal az egyetlen szál orvos/biztonsági főnök/intézményvezető felügyelete alatt egy kórházszerű intézetben raboskodik, amiről elég hamar kiderül, hogy egy poszthumánoknak fenntartott börtön. A kirekesztett, rabságban tartott és embertelen kísérleteknek alávetett mutánsok egy nagyjából minden második X-Men-filmben felbukkanó toposz, így Boone inkább arra figyel, ahogy karakterei lassan és bizonytalanul felfedezik egymást és a képességeiket.

A visszafogottság, a játékidő kíméletes rövidsége és a kvázi kamarajelleg jót tesz a filmnek, viszont a minimalizmus itt nem szerzői koncepció, esetleg fókuszált történetmesélés, hanem felületes, a tömörség ellenére is sallangokkal teli, pongyola írás.

A rendező ugyanúgy képtelen mit kezdeni az ezerszer látott elmegyógyintézet-motívummal, ahogyan a gyalázatosan rossz Üveg sem tudott. Boone nem játszik a helyszín adta klausztrofób lehetőségekkel, és úgynevezett horror lévén képtelen bármilyen feszültséget vagy egyáltalán felkavaró hatást csiholni. Mivel maga a létesítmény is egy közelebbről meg nem nevezett cég tulajdona, ezért a kitörés mint a cselekményt mozgató alapkonfliktus sem működik. Ehelyett matinényomasztás és kínos alakításokkal aládúcolt karakterépítés megy. Ez utóbbi viszont csak akkor működne, ha élő, lélegző, hús-vér figurákat eresztene egymásnak a forgatókönyv, nem pedig rosszul felvázolt, saját identitásukat kereső, irányvesztett kamaszokat. De Boone ezen a téren is elvérzik, mivel összesen annyit képes összekotorni a képregények eredeti, hatvanas évekbeli megjelenésekor erős társadalmi, identitáspolitikai és polgárjogi áthallásokkal metaforikus mélységeket karcoló X-Men-mitológiából, hogy a szuperképesség pubertáskori felfedezését a (homo)szexuális ráébredéssel mossa össze. Ez persze egy releváns olvasata az X-Men -sztoriknak, de már az volt ötven éve is, Az új mutánsok pedig ehhez a nagyon kézenfekvő párhuzamhoz semmit sem tud hozzátenni.

A cselekmény egyébként az indián származású Moonstar tragédiája körül forog, aki lemészárolta a családját, mivel képtelen uralni a benne élő bestiát (medvét), illetve a mellékkarakterek is mind az elszabadult erejük okozta katasztrófák traumáját cipelik.

A rendező pedig hiába kanyarítja szép kerekre a semmitmondó tanulságot (felnőni annyi, mint uralkodni magadon), ha a karakterdrámát félúton hátrahagyva mindent a látványosnak szánt, de abszolút színtelen-szagtalan fináléba fojt.

Az X-Men-sorozat tényleges lezárása, a gyönyörűen földhözragadt és elégikus Logan szintén „csak” egy akciófilm volt, viszont a vérontás és csonkolás közepette egy percre sem felejtett el leásni a címszereplő legmélyebb, gyarló, esendő, emberi rétegeibe. Boone ezzel szemben nem arra hajt, hogy karakterei bármit is megértsenek abból a kettősségből, ami pusztító emberfeletti erejük és a felnőtt önuralom között feszül. Ez ellen az sem mentség, hogy a film egyértelműen a franchise tiszta lapja, új nyitánya szeretne lenni, és ebből a szempontból csak rossz időben, rossz csillagzat alatt született, hiszen a Disney a Fox bekebelezése után teljesen újragondolja majd az X-Men-szériát.

Emiatt Az új mutánsok egy fura zárvány, ami azonban nem sült el olyan katasztrofálisan, mint Josh Trank A Fantasztikus Négyese, és közel sem annyira ostoba vagy kellemetlen, mint a két legutóbbi X-Men sorfilm, az Apokalipszis és a Sötét Főnix. Ennek ellenére mégis egy unalmas, generikus, dramaturgiai hibáktól és béna egysoros beszólásoktól hemzsegő, cserében feszültség, átélhető dráma vagy izzasztó horror nélküli tucattermék. Az új mutánsok szerencsétlen keletkezéstörténete miatt végül akaratlanul egy olyan zárókő szerepét tölti be, ami nem illeszkedik semmihez – még csak annyi dicsőség sem jut neki, hogy hozzá kössük a franchise méltóságteljes elmúlását és elhantolását. A Logan már megtette, amit kellett.