Van új a nap alatt? – Kritika az Új világrend című filmről

Michel Franco legújabb filmje nem tesz elénk semmi olyat, amit szívesen, vagyis örömteli érzésekkel eltöltve tudnánk szemlélni. A Mexikóban játszódó Új világrend történetének kiindulópontja egy esküvő, amely egy meglehetősen jómódú család luxuskinézetű villájában zajlik rengeteg, hasonlóan gazdag meghívottal. Ezt a vidám eseményt akasztja meg először egy évekkel korábban ott dolgozott férfi megjelenése, aki végső szükségében fordul egykori munkaadóihoz. Feleségének szívbillentyűműtétjét az állami kórház elhalasztotta a zavargások miatt, az egészségügyi magánellátás pedig értelemszerűen megfizethetetlen a család számára. Bár a filmben sehol nem tapasztalhatunk összetett jellemrajzot, személyiségfejlődést, a főbb szereplőknek a férfi kéréséhez való viszonyulása mégis pontosan jelzi, kiben mi lakozik. Az esküvőt végül nem az „oda nem illő” vendég lehetetleníti el, hanem a zavargások, amelyek elérnek abba a negyedbe is, ahol a villa áll. Így az esküvő helyszínére is betörnek a tüntető, utcára vonult tömeg résztvevői. Eközben Marianne, a menyasszony saját maga próbálja a kért pénzt eljuttatni az idős hölgyhöz, aki persze egy sokkal problémásabb környéken él.

Franco több fontos társadalmi kérdést és témát is felvet filmjében, melynek leginkább a címe lehet megosztó, de legalábbis kérdéses.

Az új világrend jelentheti egyfelől azt a változást, amely során a régóta kizsákmányolásban és elnyomásban élő társadalmi rétegek, csoportok elérnek türelmük(?) végére, és erőszakkal fordítják meg sorsukat. Ez már rengetegszer megtörtént a világtörténelemben, és talán az sem kérdés, hogy bármikor és bárhol bekövetkezhet, csak nem szeretnénk arra gondolni, hogy pont a közelünkben robbanjon ki egy ilyen polgárháború. A mexikói nézők – és még néhány, hasonló társadalmi környezetben élő állam polgárai – számára ez a vízió elég valóságosnak tűnhet, így egyáltalán nem olvasható a film disztópiaként. Franco a társadalmi osztályok között feszülő kizsákmányoláshoz és elnyomáshoz jól érzékelhető külső jeleket is társít. Mexikóban alapvetően kétféle „kinézetű” embertípust vehetünk észre. Az egyik csoport a spanyol hódítók leszármazottaiból áll, akik többnyire magasabb, világosabb bőrű mexikóiak, míg a másikban az egykori indián őslakosok utódai sötétebb bőrűek, alacsonyabb testalkatúak. E szembenállás már önmagában sok asszociációt hoz képbe, a faji alapú megkülönböztetés erőteljesebben terhelt a történelmi múlt által generált agresszióval és más negatív érzelmekkel. Ezt a képletet könnyen megtaláljuk például az Egyesült Államokban, de sajnos könnyen felrajzolhatnánk egy hasonló disztópiát akár a hazai viszonyokra is.

Fontos sajátossága a filmnek, hogy végül is nem erre az ellentétre helyezi a fő hangsúlyt, bármennyire is a társadalmi különbségek jelentik a történet középpontját. A sztori lényegesebb aspektusa a katonai vezetés által bevezetett új szabályok alkalmazása, amit a zavargásra mint remek hivatkozási alapra építenek fel. És talán ebben a kontextusban érvényesebb is az új világrend mint fogalom. Franco azt mutatja meg, hogy a „gondoskodó” állam, illetve az annak végrehajtóegységeként funkcionáló katonaság hogyan veszi át az irányítást és ellenőrzést a lakosság felett. Ez azonban abban az értelemben sántít csak, hogy a filmben látott fokozott ellenőrzés és hatalomgyakorlás alapvetően a kiszemelt negyedekre igaz, míg a város többi részében – ahol inkább a jómódú lakosság él – ez nem jelenik meg. A történet „csattanója” aztán erre a felvetésre is reagál.

Az Új világrend erőteljes képekben beszél egy egyáltalán nem elképzelhetetlen, egyelőre mégis inkább csak a rémálmainkban megjelenő világról.

A rendező olyan válaszokat ad aktuális és feszítő társadalmi kérdésekre, amilyeneket a híradóban sem szeretnénk hallani, közvetlenül átélni meg aztán főleg nem. Ennek ellenére a film sok részletében nem annyira hatásos vagy újszerű, mint amennyire azt az előzetes alapján érezhetjük. Az első néhány képsora igencsak erős, de hogy valójában miért illesztette ezeket a rendező a szüzsé elejére, azt nem tudjuk meg. A társadalmi osztályok – ebben az esetben a privát munkaadó–szolga-viszony – szembeállítása egyáltalán nem új téma. És olyat is láttunk már, hogy az egyes csoportok közötti ellentétek kavarnak be az összes hozzájuk kapcsolódó negatív sztereotípiával: gazdag, kegyetlen fehér vs. alattomos, rosszindulatú, hazug színesbőrű stb. Ráadásul ha kifejezetten a mexikói filmekre fókuszálunk, akkor is találunk Franco aktuális művénél erőteljesebbet. Reygadas Mennyei háborúja, Amat Escalante filmjei (főleg a Los Bastardos, de a Heli is bizonyos értelemben kapcsolódik az Új világrend témáihoz), Enrique Rivero Parque Via vagy José Luis Valle Workers című filmje ugyancsak ezt a viszonyrendszert járja körül. Ha pedig a hatalommal való visszaélést, az állam által gyakorolt hatalom révén véghezvitt embertelenségeket nézzük, akkor a dél-amerikai filmgyártás elég sok alkotása, de a kelet-európai filmtörténet is komoly mennyiségben taglalja ezt a nagyon régi, de sajnos még mindig igen aktuális kérdést. Michel Franco fontos társadalmi problémákat tematizál, amelyek a világ bármely részén aktuálisak, a műfaji megoldásokkal mégis sok esetben pont ezeknek az élét tompítja.

A film adatlapja a MAFAB-on