Minden meglesz – Újabb Karinthy-vers került elő

Az eredetileg Ipolyságon megjelenő kiadvány 1906. július 15-től budapesti székhellyel büszkélkedhet a Nádor utca 6.-ban, ahol egyébként a lap egyik szerkesztője, Benedek László könyvkereskedő, író, „magánhivatalnok” lakik.

Karinthy Frigyes tizenkilenc éves ekkor. Néhány verse megjelent már Az Ujság hasábjain, de most komolyabb fórumon hallatja szavát, a kéthetenként jelentkező szinte-folyóiratban.

Miről is írhatna ide, az örökkévalóságnak, ha nem az első szerelemről, az édes, drága, szép, barna szemű kedvesről, akit félt, akihez mámorítón beszélhet szíve ábrándjairól, aki barna, mint az éj, és karcsú, mint a nád. Ha nem állíthatjuk is, hogy a naiv, már-már gyermeteg versike határozottan láttatja a későbbi nagy költőt, az alapvetően jambikus strófák világosan jelzik az ifjú lantost meghatározó hatásokat. A verselő fiatalember Petőfi, Reviczky és Heine romantikus modorában szól a nagy érzésről. Mindez nem tűnik túl merész felfedezésnek, hiszen maga Karinthy említi, hogy már gyerekként rajongott Petőfiért, verseit lemásolta, és saját nevét írta a költemények alá. Tudjuk azt is, hogy a nyelveket nem éppen kifogástalanul beszélő gimnazista 1902 nyarán Heinétől negyven szerelmi dalt fordít magyarra. Minden életrajzában olvasható, hogy érettségi után több egyetemen hallgat előadásokat, s egy ideig a budapesti bölcsészkar szemináriumait is látogatja. A „kedves, finom” Négyesy László stilisztikaóráján komoly tanulmányt olvas fel Reviczky Gyuláról, s a professzor nem tartja lehetetlennek, hogy tanítványa majd valódi érdemeket szerez a Reviczky-irodalom terén.

A most megtalált vers a hatástörténeti adalékon túl Karinthy fontos önismereti belátására is felhívja a figyelmet.

Még nincs kész a modern költő, még nem figyel Adyra (később is inkább elhatárolódik tőle), még csak ekkoriban ismerkedik meg Kosztolányival, akitől közvetlenül tájékozódhat az új lírai beszédmód hogyanjairól. De a Rímes szerelem fényében másként olvassuk ezután mind az Így írtok ti Petőfi-karikatúráját, mind a Petőfit idéző prózai írásait. Ezekben a szövegekben nem csupán az egyszerűségről egyszerűen éneklő nép-nemzeti iskolát teszi nevetségessé („Barna kis lány, mikor megláttalak / Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt” – Talpramagyar Sándor: Barna kis lány szemének a…), nem csupán a népieskedő Petőfi-kultusz szemléletét gúnyolja („minden versemen az a hamisítatlan, egyszerű, népies, naiv barna kislány vonul keresztül” – Beszélgetés Sándor bácsival), s nem csupán a szerelmi láng bárgyú megszólaltatását bírálja („Hogy még soha ilyen kedves, takaros kislányt nem látott, mint én” – Az eskü), hanem ironikusan látja kezdő költői kísérleteit is, leszámolva a 19. század elavult kifejezésmódjával, többek között ezzel a versével is.

Rímes szerelem

Kéklő ködökből tündököl szívembe
Szemed sugára, barnán, nedvesen:
Első szerelem könnyű, kék ködéből
Fonok hajadra fátyolt, kedvesem.
Első szerelmem könnyű, kék ködén át
Egy új világot alkotok neked –
– S rég elfelejtett álmaid honából
Hallasz csudás, közelgő éneket. – –

– Hisz dicsekvés! Hisz nem értesz engem –
Tenéked szókat mond csupán dalom – –
Gomolygó szókat hallottál elégszer;
Csengő rímektől nincsen ótalom.
– Mezőbe jártál: azt beszélte minden;
Erről dudolt a szél a fák alatt:
Aranyszegélyü könyvek illatából
Feléd csapott a ritmus-áradat.

Fától, mezőtől féltelek remegve,
Költők szavát százszor megátkozom:
– Mert mind tenéked szól csupán, tenéked,
Szentségtelen, hivalgó hangokon.
Ez összevissza, zagyvatag beszédet
Elunja lelked, mégsem érti meg –
– El innen, el, ne nyúljatok szivéhez,
Hazug beszédek és hazug rimek!

Szeretném, hogyha én volnék az első
Szerelmes ember e világon itt;
Szeretném, hogyha lelkemen keresztül
Látnád meg a tavasz sugárait –
– Szeretném, hogyha a nagy ismeretlent
Ugy ismernéd meg, mint szivemben él:
Olyan mámoritón, édesen, csodásan,
Ábrándjaim tündéri fényinél.

Szeretném, hogyha boldog bámulással
Először tőlem, tőlem hallanád:
– Hogy milyen édes, milyen drága, szép vagy,
Barna, mint az éj, karcsu, mint a nád.
Hogy őrjöngök, ha szájacskádra nézek,
S rombolni tudnék, mint a bősz barom –
– S hogy megnyugodni nem fogok, míg egyszer
Át nem szorít kegyetlen két karom.

Hogy addig lelkem pokloknak tüzével
Emészt el minden szépet és nagyot,
Mit benne egykor ihlet és poézis
Ifjú szivem hitében alkotott – – – !
– – Megállj! Ne tűnj el! Hisz nyugodt vagyok már,
Hisz ez csak szó, én szépem, kedvesem!…
– Kéklő ködökből tündököl szivembe
Szemed sugára, barnán, nedvesen.

Karinthy Frigyes