Ünnep kérdőjelekkel

A zene világnapján, október 1-jén mutatták be a budapesti Operaházban Verdi Simon Boccanegráját. Az ünnep nemzetközi jellegére való tekintettel olyan előadás készült, amelyben nemcsak az itthoni, hanem a nemzetközi művészvilág alakjai is részt vettek. A rendező olasz, a főbb szerepekben romániai, olasz és ukrán énekesek léptek fel a hazaiak mellett. A szándék mindenképpen dicséretes, pusztán az a kérdés marad, hogy mennyire sikerült jól előkészíteni ezt az ünnepet.

Verdi operája már önmagában is nehéz választás. A mű, amelyet szerzője két évtized múltán átdolgozott, nem tartozik a könnyen befogadhatók közé. Az epikai történet szövevényes, sőt nehezen is érthető, követhető a nagy időbeli táv miatt, amelyet átfog. Részben ez is lehetett oka annak, hogy ez a darab sosem vált olyan híressé, mint Verdi sláger-operái. A történetszál nem színpadra való volta mellett külön probléma, hogy a szereplők nem annyira egymáshoz képest jelentenek karaktereket, választási lehetőségeket egy szituációban, hanem inkább önálló, egymás mellett álló sorsok, véletlenszerű találkozásokkal. Ezt zeneileg kidolgozni elég nehéz feladat, s ez is okozhatja, hogy a mű zenéje nem kapott olyan egyenes vonalú, szépen elrendezett képet, mint például az Aida. Mindez nem jelenti a zene másodrendűségét, hiszen Verdi éppen az egyéni, belső válságok megfestését kívánta elérni, csakhogy ezt színpadra varázsolni korántsem egyszerű.

Ivan Stefanutti rendezése a filmvilág hangulata felé tolta el az előadást. Időnként látványos színpadelemek szórakoztatják a nézőt, részben hangulatfestő jelleggel (szirének), részben allegorikus jelentéssel (fémszörnyek mint a lelkiismeret-furdalás jelölői). A szereplők sminkje is erősen emlékeztet híres filmekre, Fiesco például mint kisportolt Gandalf lép elénk. A díszletek és a színpadi mozgások ingadoznak a stilizált, részben absztrakt jelzések, és a naturálisan megfogható elemek között. Hasonló mondható el a színészi játékról is, amely sem patetikusan hagyományos, sem árnyaltan egyénített, mint az újabb felfogású operajátszásban. Kérdés maradt számomra az is, hogy az egyben játszott prológus, első és második felvonás mennyire hagyja, hogy a különböző felvonások zenei és színpadi anyaga, tartalma (az első és második felvonás között huszonöt év telik el a cselekményben) leülepedjen a nézőben.

Másrészt nézhetjük egészen más nézőpontból is az előadást, hiszen a szereposztás már önmagában garanciát jelenthet az előadás színvonalára. Alexandru Agache Simonjával nem lehet melléfogni, az énekes, aki a Metropolitanben is játszotta ezt a szerepet, most is megbízhatóan magas színvonalon énekelt, hangja meggyőző erejű és tragédiával teli. Giacomo Prestia Fiescoja is nagyvonalú, magabiztos, a zenei árnyalatokat szépen kifejező alakítás. Már ez a két hang és alakítás elviszi az előadást, de szerencsére Alik Abdukayumov (Paolo), Pataki Adorján (Gabriele Adorno) szélesítik a mű palettáját. Lukács Gyöngyi Ameliáját nehezebb értelmezni az előadásban, hangszínében nem olyan egyértelmű a szerep karakterének összetettsége, mint a férfi szereplők esetében.

A zenekar összefogottan, nagy határozottsággal és kellően dinamikus módon segítette a híres énekesek érvényesülését, talán csak egy-két helyen vált kissé Puccini-szerűen élessé a tragikus fordulatok érzékeltetése.

Az előadás emlékezetes marad, s ha ez az alapvonal, ahonnan az elkövetkező zenei világnapok eseményei egyre feljebb és feljebb lépnek, akkor csak örülhetünk, s igyekezhetünk majd jó előre jegyet foglalni mindig október 1-re.




Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra
rendezte: Ivan Stefanutti

Magyar Állami Operaház

Simon Boccanegra: Alexandru Agache; Amelia Grimaldi: Lukács Gyöngyi;  Jacopo Fiesco:  Giacomo Prestia;  Paolo Albiani: Alik Abdukayumov; Gabriele Adorno: Pataki Adorján; Pietro: Bakonyi Marcell; az íjászok kapitánya: Roska Dániel; Amelia komornája: Sánta Jolán

Karmester: Győriványi Ráth György; díszlet, jelmez: Ivan Stefanutti; világítás: Claudio Schmid