Otthonuk a nagyváros? – Három képzőművész az urbánus létformáról

A város képi ábrázolásának kialakulása a reneszánsz korig, a 16. századi Itáliáig nyúlik vissza. A veduta (látvány, látványkép) a művészettörténeti irodalomban a táj, épületcsoport és a város tárgyilag hű távlati ábrázolásának elnevezését jelenti. A műfaj első alkalmazói között olyan Itáliában alkotó észak-európai művészeket találunk, mint például Paul Brill (1554–1626) flamand festő, aki római utcajeleneteket és tengeri tájképeket festett a korabeli turisták keresletének reményében. A művészettörténet kiemelkedő jelentőségű vedutafestői közé tartozott még id. Canaletto (1697–1768) vagy az a Giovanni Battista Piranesi (1720–1778), aki Rómáról és a korabeli jelentős itáliai épületekről készítette rajzait. Kialakulásának hajnalán a veduták még oltárképek és votívképek (patrónus szentek oltárainál hálából vagy a segítség megnyerése céljából elhelyezett kegykép) háttereként jelentek meg, de az azóta eltelt évszázadok alatt a műfaj jelentősen megváltozott.

A nagyvárosok épületei ebben az időszakban a civilizáció, a kultúra, az emberi teljesítmény jelképei lettek.

Az emberek által lakott épített környezet romantikája volt domináns a 19-20. század zegzugos utcaképein. A várost ábrázoló művészek már sokkal inkább a részletekbe, hangulatokba bocsátkoztak. Korunk művészetében a városkép eredeti funkcióját – a tárgyi valóság minél pontosabb rögzítése, megörökítése – annak érzelmi, gondolati kifejezése váltotta fel, a hangsúly áthelyeződött az alkotónak a megformált helyszínhez fűződő viszonyára.

Gaál Kata kísérletező és autonóm szemléletmódú urbánus alkotó, aki fiatal kora ellenére jellegzetes képi világot alakított ki. Sajátos kollázs- és montázstechnikával, a legkülönbözőbb anyagokkal (viasszal, szövettel, prémmel, bőrrel, fával) dolgozik. Aprólékosan kidolgozott képein részletgazdag és reliefszerű felületeket hoz létre. Számos téma (például a nők helyzetének vizsgálata, a párkapcsolati viszonyok, öltözködés) foglalkoztatja. Alkotásain reklámokból, divatfotókból, filmekből jól ismert pózokban álló alakok népesítik be a nagyváros sivár tereit. Azok a terek, amelyeket ábrázol, meghatározók, fontosak és beszédesek a számára. Egyszerre jelenthetik az elmúlást vagy az épülést, de akár az újjáteremtődést is. Gaál mindig is úgy gondolt ezekre az épületekre/terekre, hogy esszenciával rendelkeznek, történetet mesélnek el és adnak tovább. Meghatározzák a város képét, és létükkel (illetve pusztulásukkal is) egy-egy adott korról árulkodnak. Determinálnak, definiálnak és jelölnek.

„A képeimen szereplő épületek idővel megváltozhatnak, vagy akár teljesen ki is cserélődhetnek. A fotózás pillanatában (ha romos állapotban is, de) álló, létező objektumok egykor a város szerves részét képezték – mondja Gaál. – Ezeket a város szempontjából szomorú, múló és törékeny pillanatokat igyekszem megörökíteni. Azaz mondhatjuk, hogy az épületeket tekintve legtöbb esetben inkább az elmúlás pillanata az, ami láthatóvá válik a képeim hátterében. Sok esetben viszont a gyermekkorom köszön vissza egy-egy tipikus retró házfal vagy lepusztult épületegyüttes vonatkozásában. Szeretem ezt a számomra idilli világot kontrasztba állítani a jelenkor talán túlzottan is rideg és letisztult, mégis multifunkciós épületeivel, illetve az egykor betonszegélyes homokozót a mai túlbiztosított, »gyerekbarát«-nak nevezett játszóterekkel.”

Gaál Kata szerint városunk átalakulása leképezi a korunk digitalizált, urbánus társadalmában megfigyelhető változásokat is.

Az amortizáció és leépülés érthető ugyanis az emberek közötti szociális interakciókra vagy a társas kapcsolatokra is. Az építkezések és a ridegebb épületek folyamatosan kinövő falai pedig az emberek elszigetelődésére rímelnek. Egyre jobban elidegenedünk a másiktól, falakat építünk saját teremtett világunk köré, ahová másokat nehezen vagy egyáltalán nem engedünk be. „Az üzenetem azonban pozitív: hiszek benne, hogy mindezt képesek lehetünk még megállítani. Ezért is próbálom a képeimmel felhívni a figyelmet az értékvesztő tendenciákra, hogy inkább azok lassításával vagy megakadályozásával foglalkozzunk” – zárja gondolatait Gaál.

Takáts Márton hagyománytisztelő műgonddal készített lapjait aprólékos technikai precizitás jellemzi. A nemcsak a rézkarc műfajában, hanem a festészet világában is otthonosan mozgó alkotó fantáziadús képein a valóság és a képzelet, a múlt-jelen-jövő hármasa, az időtlenség és a konkrét korok keverednek. Laza bohémsággal telített alkotásai között városi tájképeket, kávéházakat, hétköznapi utcákat, metróaluljárókat, pályaudvarokat találunk – olyan helyszíneket, amelyek szinte nem evilági helyekké lényegülnek át. Takátsot így joggal nevezhetjük a városi lét krónikásának, aki Budapest, Párizs vagy éppen Róma különböző, de olykor nagyon hasonlónak tűnő világát örökíti meg.

A városról alkotott gondolatatait egy híres ókori filozófust idézve nyitja: „Ahogy a hérakleitoszi mondás tartja, az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert addigra már sem az ember, sem a folyó nem ugyanaz. A városhoz mint témához és élettérhez fűződő viszonyom pont ilyen. Fiatalabb koromban, amikor rátaláltam a város témájára, és elneveztem kortárs tájnak, megoldást láttam benne arra a problémára, hogy figuratív, sőt narratív művész létemre hogyan legyek mégis mai alkotó. A városi tájat láttam a kor legjellemzőbb motívumának, aminek a festői megjelenítése maivá tehet egy hozzám hasonlóan a hagyományokban gyökerező képzőművészt. Fiatalemberként a város rengeteg mindent jelentett: nyüzsgést a kávéházaival, kocsmáival, lendületet egy éjszakai metró suhanásával, elvágyódást is a pályaudvarokkal, egy másik életről való álmodozást, párizsi virtuális sétákat, egy-egy fontos utazásra való emlékezés lehetőségét. Mára, ötvenéves koromra sokban változtak a belső motivációim. Ennek a belső alakuláson – nevezhetjük-e vajon ezt érésnek? – kívül praktikus okai is vannak: egy ideje az év felét szülőfalumban, Pilisborosjenőn töltöm. Mindig is a környezetem határozta meg a képeim témáját, akkor is, amikor némi időeltolódással, emlékként festettem, rajzoltam meg embereket, helyszíneket. Szép lassan a pilisi táj, a régi kertünk is témává vált. A város viszont akkor is fontos maradt, de részben a már említett belső változások, részben a pandémia miatt ma már egyre kevésbé érdekelnek a nyüzsgő részei, inkább a csendesebb, meditatívabb helyeket keresem Budapesten is.”

Legismertebb projektje az Hommage a Piranesi című rézkarcsorozat, amelyben Budapest nevezetességeit örökíti meg elhagyottan és romokban heverve. „Tizenhat év telt el azóta, hogy befejeztem a Piranesi-sorozatot, és bizonyára még van bennem valami a szellemiségéből, de pillanatnyilag más irányban keresgélek. A tízlapos rézkarcsorozat első öt lemezét még főiskolás koromban csináltam, és annyira elfáradtam bennük, hogy tíz évig félreraktam a témát annak ellenére, hogy magam is úgy éreztem, kell még körülbelül ugyanennyi lap ahhoz, hogy befejezettnek érezzem a ciklust. Talán nem is az elfáradás a jó szó, inkább unalmat vagy még inkább a témába és abba a nagyon zárt grafikai nyelvbe záródástól való félelmet éreztem. Tudom, hogy a kortárs művészeti élet hajlamos egy művészt egy arculattal, motívumrendszerrel azonosítani, én azonban egy ennél ódivatúbb paradigmában hiszek: abban, hogy egy művésznek egymásra épülő, mégis akár nagyon különböző korszakai vannak. Így alakul azzá, ami igazán ő. Nekem például a Piranesi egy fiatalkori stílusjáték volt, ebben bontakoztattam ki azt a készségemet, hogy viszonylag könnyen tudok régiesen-barokkosan vagy inkább klasszicizálóan rajzolni és rézkarcolni. Ez a készség azonban hosszú távon inkább nyűgnek, sőt veszélynek tűnt a számomra. Gimiben volt egy osztálytársam, aki színésznek készült. Remekül tudta utánozni Kádár Jánost. Ezt persze gyakran kértük is szegénytől, de ennek ellenére nem lett belőle Kádár-imitátor, ahogy

én sem szerettem volna a »magyar Piranesivé válni«. Egy ember szerintem ennél többrétegű.

Én például kíváncsibb voltam arra, hogy mit lehet kihozni a figuratív művészi felfogásból a mai, ettől egyre inkább távolodó művészeti közegben. Semmiképp sem akartam kényelmesen elbújni egy egyszer bejött ötletem mögé. Ezért kezdtem el festeni kis idővel a sorozat befejezése után. Most már azt mondhatom, ugyanannyi ideje festek, mint azt megelőzően rézkarcoltam. Talán épp ezért kezd egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy megkeressem az eltett, még maratatlan, szűz rézlemezeimet. Kíváncsi vagyok, az elmúlt tizenhat, festéssel töltött év után milyen változások jönnek majd elő, ha egy időre megint grafikussá válok.”

A jelenleg festészettel foglalkozó Szabó Ábel képeinek témáját főként a városból kiragadott motívumok adják. Alkotópályája kezdetén absztrakt grafikákat készített, később csendéleteket és tájképeket kezdett festeni budapesti helyszínekről. Műveinek különössége, hogy hosszú évek óta ember nélküli nagyvárosi épületek és építményrészletek, gyártelepek üres udvarai, lepusztult üzemcsarnokok törött ablaküvegű hodályai, építési telkek, felüljárók grafittivel összefirkált lépcsői, elhagyott utcák és külvárosi terek jelennek meg rajtuk. Ahogyan arra már Nagy Imre művészettörténész is felfigyelt, Szabó a nagyvárosi rekvizitumokból válogat gondosan elkészített fotográfiák alapján, de a leghagyományosabb festői eszközökkel dolgozik vásznain. Nem a város műemlékeit és nevezetességeit örökíti meg, hanem azokat a színtereket, ahol a hétköznapi ember nap mint nap jár, de talán nem is figyel rájuk.

Szabó úgy gondolja, hogy az urbánus létforma gyökeres átalakuláson megy keresztül.

Meglátása szerint az elmúlt évszázad ipari monstrumai, elnéptelenedett, lepusztult városrészei, illetve jellemző építményei részét képezték mindennapi életünknek. A társadalmi változások kézzelfogható bizonyítékai egyfajta kudarcélményként vésődtek emlékezetünkbe, ennek következtében ma már egy egészen új helyzet kezd körvonalazódni. „Urbánus környezetünk elképesztő mértékű betonmennyiséggel gyarapodott, ami gazdasági sikerként van definiálva. Mindemellett a magára maradt, betonkapszulákba zárkózott, a világot virtuálisan megélő ember víziója kezd kiélesedni, akinek egyre kevesebb lehetősége van saját élményein és érzékein keresztül megtapasztalni a környezetét” – mondja Szabó.

Nyilatkozataik és munkáik alapján Gaál Katát, Takáts Mártont és Szabó Ábelt nem a város apoteózisa érdekli. Műveiken aggályaikat fejezik ki az urbánus létforma gyökeresnek mondható átalakulása miatt. Az iparosodás, a lepusztult, elhagyott terek nem festenek pozitív képet, és sokszor idegennek érzik azokat a helyszíneket, ahol nap mint nap megfordulnak. A nagyvárosi elidegenedés réme nem újkeletű – úgy tűnik, hogy mellé csatlakozott az a veszély is, amelyet a tömegesedés okoz. Gaál Kata képei érzékeltetik a leginkább az uniformizálódás hatását az emberi viselkedésre. Szabó Ábel ember nélküli terei az élhetetlen várost mutatják be. Takáts Márton sorozatán az elhagyott városban különös, a társadalom peremén élő staffázsfigurák maradtak csupán, festményein ugyanakkor az urbánus lét szebbik oldalát is megmutatja, ami reményt adhat a városlakóknak.