Üresen álló talapzatok: ledöntött szobrok és megbukott ideológiák

A történelmi hősökről vagy az aktuális kor kiemelkedőnek tartott alakjairól emelt szobrok az antikvitás óta léteznek, ahogyan ezeknek az emlékeknek a különböző okokból történő elpusztítása is régre nyúlik vissza. Noha a művészettörténészek, restaurátorok gyakran a puzzle-darabok aprólékos összeillesztéséhez hasonlóan próbálnak rekonstruálni egy-egy korábbi alkotást vagy annak hátterét, az utókor számára ezek sokszor végleg eltűnnek. Elég csak a római császárok középkorban beolvasztott szobraira gondolnunk, amelyek közül Marcus Aurelius lovasszobrát ismerhetjük, de fennmaradása csak egy félreértésnek köszönhető, hiszen sokáig azt hitték, hogy Nagy Konstantint ábrázolja, aki első római uralkodóként felvette a kereszténységet.

A köztéri szobrok, műemlékek az időtállóság igényével jönnek létre: anyaghasználatukkal, monumentalitásukkal az alkotások szimbolikus jelentőségét fejezik ki, és valamilyen ideológiát, értéket közvetítenek a szélesebb tömegek számára. Felavatásukkal valamelyest normalizálják az uralkodó világnézetet, mígnem rezignáltsággal feledkeznek meg jelenlétükről, vagy épp heves indulatokkal döntenek eltávolításukról.

A szobrok szerepe bizonyos idő elteltével felértékelődik, sokszor egy-egy nemzeti ünnep vagy jubileum kapcsán állnak meg előttük, hogy koszorút helyezzenek rájuk. Azonban vannak olyan esetek is, ahol a művek nagyon is rezonálnak a jelen változásaira, a társadalmi, politikai és gazdasági körülményekre. Akár a szobrok állításáról, akár az eltávolításáról van szó, nem vonható ki belőle a mindenkori hatalom, amelynek érdeke, hogy a közterek alakításával a közhangulatot is formálja.

A 20. században tömeges mennyiségben nőtt a szobrok és emlékművek száma, amelyeket a személyi kultusz építésére és propagandacélokra használtak. A történelmet átíró kísérletek Magyarországon is egymást követték: eltávolítottak vagy megfosztottak eredeti jelentésüktől többek közt a Monarchiára vagy a Habsburgokra emlékeztető szobrokat, az irredenta (azaz a trianoni veszteséget feldolgozó) emlékeket vagy akár egyházi vonatkozású műveket. Az ‘50-es évek közepéig ezek hol hivatalos keretek közt, hol egyfajta aktivista-ellenállásként zajlottak, a legemlékezetesebb szobordöntés viszont kétségkívül 1956. október 23-án történt az akkori Felvonulási téren. A szovjet elnyomás ellen felkelő forradalom első napján a tömeg letaszította posztamenséről a 8 méter magas, bronzból készült Sztálin-szobrot, majd a Blaha Lujza térhez vitte, és feldarabolta.

A fenti kép legalább olyan erősen ivódott bele az emlékezetbe, mint Szaddám Huszein szobrának ledöntése a kétezres évek elején. Alig három héttel az invázió kezdete után Irak elnökének szobrát a földre rántották, ami egyben Bagdad elfoglalását is szimbolizálta. A diktátort jelképesen is megbuktató gesztus hitelessége a későbbiekben sok vitát váltott ki, és bebizonyosodott, hogy a megmozdulással jól használták ki a nyilvánosságot, a téren sokkal több sajtós munkatárs vagy a szobor eltávolításában segédkező katona tartózkodott, mint civil, akiknek többsége valójában a közelben lévő tűzharcban vett részt. A jól elkapott pillanat viszont a szoborral bejárta a világot, és hasonlóan jelentőségteljesnek mutatták be, mint a berlini fal lebontását.

A szobordöntés az előzőekkel szemben azonban nem csak az aktuálisan hatalmon álló diktátor és a köré épülő rendszer elleni fellépésnél van jelen: napjainkban is számos példáját láthatjuk, ezek pedig leginkább a múlt tisztázásának szándékával történnek. Az utóbbi évek egyik legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó tiltakozása Cecil Rhodes különböző ábrázolásai ellen indult. Az angliai származású üzletember, politikus saját nemzetét „mesterfajnak” tekintette, az afrikai népet barbárnak tartotta, és nagy erőkkel támogatta a gyarmatosítást és rabszolgatartást. Rhodes, miután Dél-Afrikában vagyonából támogatta az oktatást, ösztöndíjat hozott létre, halála után pedig az ő nevét kapta a fokvárosi egyetem. A fellépések Rhodes kultusza ellen az ’50-es évektől datálódnak, azonban csak hosszú idő után, néhány éve kezdték egyre erősebben hallatni a hangjukat azok a diákok, akik követelték az egyetem kiállását a rasszizmus és a „fehér felsőbbrendűség” ellen. A felszólalók több alkalommal fejezték ki akaratukat Rhodes szobra ellen, megdobálták vagy leöntötték a művet, illetve a közösségi médián keresztül mozgalmat indítottak #RhodesMustFall megjelöléssel. A szobrot végül 2015. április 9-én távolították el, azonban hatása messzire nyúlt. Számos egyetem diáksága fogalmazta meg követeléseit ezután, sokan az afrikai nyelveken történő tanulás lehetőségét, illetve az afrikai kultúra oktatását követelték a tantervekbe, amit bojkottal nyomatékosították. Oxfordban szintén tiltakoztak az ott található Rhodes-szobor ellen, azonban az egyetem vezetősége végül a megtartása mellett döntött, arra hivatkozva, hogy nem támogatják a történelem átírását.

Az afroamerikaiak egyenjogúságáért vívott harc az USA egyes államaiban ma is aktuális kérdés, így a konföderáció korszakának szimbólumai elleni tiltakozás szinte folyamatos, és bár eredményként már több szobrot áthelyeztek korábbi helyéről, az összetűzések a lakosság körében gyakoriak. Míg a tüntetők a rasszista megkülönböztetés mementóit látják ezekben, amelyek ellentétben állnak a modern gondolkodással, Donald Trump nemrégiben a vitában azzal az érvelt Twitter-oldalán, hogy számára ezeknek a műveknek az eltávolítása a múlt hamisítását jelentik.

Jól látható, hogy időről időre felmerül a régi szobrok, műemlékek szerepének tisztázása, illetve hogy tabula rasa tekinthetünk-e ezekre úgy, mintha nem lennének hatással a jelenünkre és a mai gondolkodásunkra.

A témában megoszlik a művészettörténészek véleménye is, és többféle gyakorlatot ismerünk. A Trump által képviselt, a konzervativizmus mögé bújó szemlélet kétségkívül a leginkább kártékony a társadalom egészét tekintve, hiszen ezáltal legalizálja, sőt rangot ad a múlt szörnyűségeinek és értékeinek.

A szobrokkal szemben fellépők indulatai az esetek többségében nem vezetnek végleges megsemmisítéshez, de sokan vannak, akik amellett érvelnek, hogy a fenyegető vagy kirekesztő szobrok köztéri funkcióját meg kell szüntetni, viszont mint kordokumentumot érdemes meghagyni az utókornak. Ilyenkor kerül jobb esetben egy szoborparkba az alkotás – gyakran azonban csak hagyják, hogy az enyészeté legyen valahol.

Mások azt gondolják, hogy ha új kontextusba helyezve adnak nyilvánosságot ezeknek a műveknek, akkor az lehetőséget teremt a múlttal való szembenézésre. Erre több példát találhatunk Németországban, ahol az épületeket, szobrokat megfosztották az önkényuralmi szimbólumoktól, de otthagyták a tereken, sőt olykor kiegészítették más antifasiszta alkotással.

Ma már egyre nagyobb az igény olyan köztéri szobrok állítására is, amelyek a jelen problémáival foglalkoznak, legyen az a klímakatasztrófa vagy éppen a #metoo mozgalom és ezzel a női kiválóságok alulreprezentáltsága, de az új művek mellett a régiekkel is tisztáznunk kell a viszonyunkat. Kelly Grovier művészeti író, kritikus a témában írt cikkében megjegyzi, hogy „egy társadalom megismeréséhez nemcsak azokat a szobrokat kell megnéznünk, amelyeket felállítottak, hanem azokat is, amelyeket megdöntöttek” – mindez pedig azt is jelenti, hogy a köztéri művek nem csupán az adott város arculatát, karakterét határozzák meg, hanem a benne élők identitását is.