Eloise Tükörországban – Kritika az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmről

A vígjátéki, sőt parodisztikus élű Cornetto-trilógia ( Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége), a korát megelőző geek-képregényfeldolgozás ( Scott Pilgrim a világ ellen) és egy autós rablásfilm-áthangszerelés (Nyomd, Bébi, nyomd!) után radikális váltásnak tetszhet Wright életművében a rémfilmek területére merészkedő az Utolsó éjszaka a Sohóban. A rendező azonban – csakúgy, mint lassan húsz éve – egyszerre hozott tető alá nagylelkű tiszteletadást és fajsúlyos kritikát. A különbség ezúttal a másfajta hangütésben áll, mivel amit korábban a humor eszköztárával csúfolt ki, immár vaskos korszakreflexióval, illetve horrorisztikus stilizációval erősíti fel.

A történet helyszíne a ’60-as évek Londonja, vagyis a Swinging Sixties dekadens periódusa: úgy tűnhet, Wright a Volt egyszer egy… Hollywood keserédes felfogását alkalmazza. Ám Tarantino melankolikus visszarévedésével szemben a brit kolléga eleinte játékos, később nyomasztó lázálomként kreál újra egy általa sosem ismert korszakot. A sztorija viszont nemcsak önfeledt posztmodern stílusgyakorlat, hanem drámai tartalékokat rejtegető felnövéstörténet. Az Utolsó éjszaka a Sohóban tekinthető egy fiatal lány, Eloise beavatási rítusának is, aki a jelölt évtizedet bálványozva divattervező-aspiránsként a fővárosba érkezik, majd ott gyilkosságvíziókkal szembesül: a Lewis Carroll-féle Alice Csodaországbant idézve zuhan a nyúl üregébe. Vidéki lányként érkezik a metropolisz forgatagába, és naivitásból lendül át a traumákkal és örömökkel egyszerre kecsegtető felnőttkorba. A rendező eközben egy másik alműfaj, a giallo stiláris megoldásait rendeli alá a hősnő külső-belső utazásának. A rémmese pedig a percepcióról szól: Eloise a naiv tinifilmes kulisszákból a sötét fantasztikum világába kerül, és töredezett horrorvíziókkal ütközik. Akárcsak a Mélyvörös vagy a Tenebrae főkarakterei esetében, számára is a szemtanúeffektus, az átélt sokk pontos mentális értelmezése bír óriási jelentőséggel – ez válik a nagykorúságba lépés kulcsává.

Múlt és jelen összekeveredése álom és valóság túláradó kötéltáncává nemesedik.

Wright ugyanolyan elképesztő stílusérzékkel bravúroskodik az aranyfényű, vörös, kék színorgiával, mint az intellektuális viccekre építő párbeszédekkel és az Eloise fejében pulzáló mentális képekkel.

Az ironikusan musicalrendezőnek becézett, filmjeit örökké zenére ritmizáló direktor ezúttal a horrorok vizuális ötletbörzéjével hajt fejet a ’60-as évek előtt. Önpusztító megszállottságról legalább ilyen hibátlanul elmélkedik a mozi: Eloise a reménybeli énekesnő, Sandie hasonmásává emelkedik – vagyis hajviseletben, ruhakölteményben megjelenő külső metamorfózisa pszichohorrorokat idézően beszél összetört tudatkonstrukcióról és a régi idők fals dicsőítéséről. Wright így a kritikátlan rajongás útvesztőiről is filozofál.

Nosztalgiát bíráló rémtörténetként pedig kifejezetten időszerű az Utolsó éjszaka a Sohóban. Míg napjaink kései folytatásainak zöme ugyanazon szereplőkkel, cselekményfordulatokkal szúrja ki a szemünket, addig Wright e gyanús szemfényvesztés mechanizmusairól rántja le a leplet. Korszerűségéhez a #MeToo-mozgalom újraértelmezése is rengeteget hozzáad, Eloise-t ugyanis a nyálukat csorgató taxisokon kívül beképzelt egyetemi csoporttársai is szóban vegzálják. Az ő és Sandie közti hasonmásrokonság emellett a Café de Paris-val, popszólamokkal, öltönyökkel és estélyikkel takargatott, de valójában romlott, szvingelő London pervertálásában is kiütközik. Szexuális kizsákmányolás és gyilkosság ötven éve is létezett, „a nagyváros hullákra épült”.

Cseppet sem véletlen a rendező briliáns szereposztása: a Diana Rigg, Rita Tushingham és Terence Stamp játszotta figurák múltjuk terhét nyögik az őket passzívvá szürkítő jelenben. Vagyis Edgar Wright a felsőosztálybeli értékeket hangoztató Bond-eposzok, a The Avengers-kémszéria, illetve az átlagemberre reflektáló Egy csepp méz hagyatékát gondozza – ám eközben ugyanúgy szól a mához is, így az Utolsó éjszaka a Sohóban megfeleltethető például a Swinging Sixties ábrándképét lebontó, John Schlesinger-féle Darlingnak is. A mű másik, legalább ennyire fontos előképe a fiatalon meghalt Michael Reeves által rendezett, konzervatív és pop-art-generáció összezördüléséről szóló The Sorcerers című ördöghorror.

Wright mintha a szexuális zaklatáshullám erkölcsi kétértelműségével is bíbelődne.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban váratlanul bekövetkező, giallókra hajazó nagy csavarja azt mutatja meg, hogy bűnös és áldozat között nincs feltétlenül különbség. A megalázottak gyilkossá züllése ugyanolyan káros, mint az aljas fiatalok vagy középkorúak ragadozó-magatartása. Az író-rendező így a szélsőséges férfi- vagy nőképet, az elvakult állásfoglalást utasítja vissza. Fináléját inkább a múlt elengedésének, a félresöpörtek iránti empátiának szenteli. A film majdnem hagyományos krimivé egyszerűsödő zárlata e témák bravúrosan esztétizált kivitelezése révén lényegül érzékeinket bombázó attrakcióvá. Gyászfeldolgozás kel egybe tükör-, vagyis pszichózisallegóriával – Wright következetesen használja az üvegfelületeket. Többször eszünkbe juthat az Argento-féle Sóhajok szállóigéje: „Nem a törött tükör hoz balszerencsét, hanem a törött elme.”

Az Utolsó éjszaka a Sohóban nemcsak a tavaly elhunyt, fontos mellékszerepet alakító Diana Riggtől búcsúzik érzékenyen. Wright egy végig összetett, gondolatébresztő remekművet alkotott.