Tényleg eltűnik a fiatalsággal az idealizmus is? – Kritika a Vad nyomozók című előadásról

A chilei származású író, Roberto Bolaño életrajzi ihletésű regénye önmagában is kísérleti műnek nevezhető. A több mint harminc elbeszélőt felsorakoztató szöveg a napló és a riport műfajok által, a különböző nézőpontok és megszólalások segítségével próbál rekonstruálni egy fiktív történetet, két életutat. Arturo Bolano chilei politikai menekült és Ulises Lima mexikói költő egy fiatal művészgeneráció, a „zsigeri realisták” vezető alakjai. Ahogy ők próbálják felkutatni a sonorai sivatagban eltűnt példaképüket, úgy nyomoz a regény is utánuk, próbálja összerakni a felbukkanásaikat, a különböző jeleneteket az életükből. Ebből a hatalmas, szerteágazó regényfolyamból színdarabot készíteni nem kis kihívás: megőrizni az eklektikáját, mégis befogadhatóvá, emészthetővé tenni a közönség számára is úgy, hogy ne legyen se túl tömény, se túl híg – merész kísérlet.

Sűrű és feszített tempójú utazásra hív tehát a Kelemen Kristóf rendezésében bemutatott Vad nyomozók a Radnóti Tesla Laborjában. Mintha egy olyan röplabdameccsen lennénk, amit egyszerre több labdával játszanak. Már az előadás első mondatai berántják a mélybe a közönséget: Alamo (Pál András), a forradalmi költő a nézők felé fordulva a legtermészetesebb hangon közli, hogy hiábavaló a fiatal nemzedék idealizmusa, lelkesedése, küzdelme – úgyis belebukunk mi is. És már indulunk is egy mély, keserédes utazásra a „zsigeri realizmus” fiatal tagjaival.

Több idősík között váltakoznak a jelenetek, mozaikszerűen áll össze a nagyjából kétórás előadás cselekménye. Egyszerre váltunk teret és időt, miközben a Vad nyomozók mindezek legyőzésére törekedve, egyszerre két valóság létrehozásával kísérletezik – nemcsak a szereplők szavai, de időnként a dramaturgia szintjén is. Ezt erősíti a szereposztás: szinte mindenki több karaktert játszik, sőt időnként ezek egymásba is mosódnak. Ilyen például a Pál András által alakított Misera és Alamo egyik kiszólása– „faszom ebbe a kupiba” –, de Sodró Eliza is a színen jelmezt váltva oldja meg Arturo (Baki Dániel) két szerelmének megformálását, Ulises (Porogi Ádám) izraeli útjának történetében pedig egy-egy mondat erejéig valóban egybemosódik a jelen és a múlt: egyszerre történik a szerelmi vallomás és a szakítás. Ez a játék és küzdelem az idővel néha kicsit nehézkesnek érződik, máskor pedig teljesen magával ragad.

A színpadkép is sokszínű: egyaránt magában foglalja a sivatagot és a belső tereket. A Természettudományi Múzeumból kölcsönzött kitömött állatok groteszk módon otthonos hatást keltenek benne. Ahogy haladunk előre a cselekményben – párhuzamosan azzal, ahogy a szereplők kezdeti ideáljai összeomlanak –, az eleinte rendezett színpadon egyre jobban eluralkodik a káosz: az előadás végére a tornyok, a plüssök, a könyvek mind egymáson hevernek.

Két állomása van a főszereplők életének.

Fiatalon még kutatják, űzik az ideáljukat, majd miután megtalálták és elpusztították, már csak a menekülés marad hátra.

Életük további részében a társadalom, a szokások, az elvárások által léteznek. Arturo, akit fiatalon a teljes szabadság jellemzett, húsz éven át dolgozik egyetlen regényen, és halálosan retteg a kritikusától, aki még egy szót sem írt róla. Ulises, a nagy lázadó belefásul mindenbe, de legalább nem hagyja magát megvesztegetni egy olyan rendszer által, amelyet egész életében megvetett. Ijesztő a végkifejlet, bár a fiatal felnőtt generáció számára talán nagyon is ismerős életérzést jelenít meg. Több szereplő szájából is elhangzik, hogy az élet rendje valahol letelepedni és valamit dolgozni – vagy éppen nem csinálni semmit, hanem főzőműsorokat nézni. Ez ellen küzd egy ideig Arturo és Ulises, de ők sem tudnak elmenekülni a mókuskerékből, kikerülni a monotonitást. Arturónak időközben gyereke is lesz, akit el kell tartania, így nem marad energiája a változást hozó lázadásra.

Az egyetlen járható út, amit a történet felvázol, hogy el kell tűnni ebből a társadalomból, el kell veszni a világ és önmagunk számára is. Bármennyire is negatív konnotációt hordoz magában a sivatagban bolyongás, az útvesztés, itt mégis jobb alternatívának tűnik, mint a fásultság és a megalkuvás: az alkotás önmagáért való tisztasága ugyanis csak ebben a kiszakadásban valósulhat meg. Az idő múlását, a menekülés vágyát, de annak lehetetlenségét, valamint a karakterekben beállt változást nagyon jól érzékelteti a három fiatal költőt játszó Baki Dániel, Porogi Ádám és Sipos László Márk, bár az utóbbi szerepe annak mesélő jellege miatt statikusabb a többiekénél. Színészi játékra a többi karakter esetében sem lehet panasz: bár a már említett többes szereposztás miatt nincs könnyű dolguk, Gáspár Sándor, Mészáros Blanka, Sodró Eliza, Pál András és Rusznák András is nagyszerűen oldja meg a néhol nagyon gyors váltásokat.

Az előadás tudatosan parodizálja a kritika és az értelmezés lehetőségeit.

A cselekmény egyik legkomikusabb része az az abszurd párbaj, amelyet Arturo még meg nem jelent regényével kapcsolatos kritikától való indokolatlan félelme vált ki. Bár kardokkal kezdődik a küzdelem, értelmetlen fetrengés, plüsskacsákkal dobálózás lesz a vége. A kutató – a kritikushoz hasonló másik karakter, akit szintén Rusznák András alakít – teljesen feleslegesen öl éveket olyan kutatásba, amelyre senki sem kíváncsi. Keserédes pillanatok ezek, hiszen őszintén nevetünk a kicsit eltúlzott jeleneteken, de azért érezzük valahol, hogy olyan nagyon nem is állnak messze valós tapasztalatainktól.

Izgalmas látni, ahogy a színpadon csak kivetítve megjelenő Kováts Adél egy jégtömböt tol maga előtt a Margit hídtól a színházig. A tömb egyre kisebb és kisebb, a végén már csak rugdossa – és valahogy ilyen a Vad nyomozók végkifejlete is. A szereplők görgetik maguk előtt a terveiket, az életüket, de az előadás végére elfogynak azok is és ők is, akár a jégtömb.