Artistából táncos, táncosból artista – Interjú Vági Bencével, a Recirquel igazgatójával

A Pécsi Balett igazgatója, Uhrik Teodóra mondta: „Vági Bence valami izgalmasat és újat csinált, érdemes figyelni rá!” Mire utalt ezzel?

Megtisztelő a véleménye. Azt hiszem, arra utalhatott, hogy a Recirquellel az elmúlt években kiérleltünk egy új műfajt, amit elsőként a kritikusok neveztek el cirque danse-nak. A cirkuszművészet és a modern tánc egyesüléséről van szó: előadásainkban, mondhatjuk, egyik műfaj testvére lett a másiknak. Ennek az első hallásra talán furcsa ötvözetnek a szeretete mélyen gyökerezik bennem. Táncművésznövendékként a liverpooli Institute for Performing Artsban lettem az újcirkusz szerelmese. A társulatommal tudatosan, már a kezdetektől fogva törekedtünk arra, hogy komplex előadóművészeket képezzünk: az artistáknak táncművészetet, a táncosoknak artistatechnikát tanítunk.

Elsősorban hazai vagy nemzetközi művészekből áll a társulat?

Tizenkét magyar és hét ukrán előadóművészünk lép rendszeresen a színpadra, de a kreatív stáb tagjai, akik hozzájuk hasonlóan fontos szerepet játszanak a produkcióink megszületésében, mind magyarok. Szirtes Edina és Terjék Gábor a zeneszerzőnk, Klimó Péter a díszlettervezőnk, Kasza Emese a jelmeztervezőnk, Vladár Tamás a technikai igazgatónk, Lenzsér Attila és Pető József pedig a fénytervezőnk. Az eddigi hét munkánk többségét magyar művészekkel hoztuk létre, viszont a My Land című előadásunkban nemcsak az artisták ukránok, hanem a produkció számos eleme köthető a szülőföldjükhöz, például tradicionális ukrán népzenei elemek is felcsendülnek benne.

A cirque danse összetett műfajként két külön izomzati rendszert követel. Mivel éred el, hogy az artista pliézzen és a táncos levegőben dolgozzon?

Rengeteg tréninggel. Alapvetően minden mozgással foglalkozó fiatal rendelkezik testtudattal, izomzati kontrollal, ezért a táncosok – mivel megvannak ezek az alapképességeik – jól képezhetők artistáknak. Ugyanez igaz fordítva is: az artista is könnyen sajátít el táncos mozgásformákat.

Vagyis a receptben nincs semmilyen titok, elvont technika vagy extrém módszertan – egyszerűen sokat és kiváló tanárokkal tréningezünk.

Természetesen az alap, hogy a társulatba olyan művészeket keresünk, akik nyitottak egy másfajta mozgásforma elsajátítására. Amikor egy előadóművész tekintete felcsillan az újcirkusz kifejezés hallatán, tudom, hogy nálunk a helye. A tánc önkifejezés, a cirkusz káprázat – együtt olyan gyönyörű látványt hoznak létre, amelybe nem nehéz beleszeretni.

Mennyi idő alatt készül el egy új szám, egy új produkció?

A társulat tagjai évek alatt jutottak arra a szintre, ahol most vannak, de mindannyian keressük az újabb és újabb kihívásokat, ami akár teljesen új cirkuszi zsánerek elsajátítását is jelentheti – ehhez azonban nagyon sok alázatra, türelemre és időre van szükség. Tehát egy-egy szám begyakorlása is hosszú idő, egy teljes produkció elkészítése pedig körülbelül másfél év. Ennyi idő kell ahhoz, hogy megtaláljuk az ideális rekviziteket (eszközöket), a díszletet, és összeálljon a vizuális világ.

Mitől lesz a vizualitás ideális?

Attól, hogy egyedi. Szeretek például olyan háttérrel, díszletekkel, látvánnyal dolgozni, amit korábban más nem állított színpadra. Solus Amor című előadásunk esetében azzal a dél-afrikai bábkészítő csapattal dolgoztunk együtt, akiknek War Horse című színpadi munkája Steven Spielberget is megihlette – számunkra egy teljesen egyedi jegesmedvebábot készítettek. A Solus Amor-díszlet megalkotása két évünkbe tellett.

Ma saját próbatermetekben edzetek és alkottok. Szeretnél saját színpadot?

Nekünk a Müpa az otthonunk, a színházunk, és nagyon sokat turnézunk. Egy évben körülbelül száz napot töltünk külföldön: rendszeres előadói vagyunk nemzetközi fesztiváloknak, például az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválnak és az Avignoni Színházi Fesztiválnak. Az egyik legnagyobb elismerés, amit kaptunk, szintén Edinburgh-hoz köthető: 2018-ban a kritikusok háromezernél is több show közül a My Land című produkciónkat ítélték a legjobbnak, ami hatalmas megtiszteltetés.

Miközben a szakma tátott szájjal, de értő szemmel figyeli a társulatot, fennáll annak a veszélye, hogy a hétköznapi közönségre csak az előbbi igaz.

Minden előadásunk úgy működik, mint egy vers. Megnézed, értelmezed, majd rajtad áll, mennyire szeretnéd felé kinyitni a szíved. Hagyod, hogy formáljon? Engeded, hogy megszólítson a rím? A Recirquel arra törekszik, hogy a nézőt elindítsa egy úton. Alkotóként bízom abban, hogy értik az emberek, mit igyekszünk a mi különleges nyelvünkön kifejezni – de semmiképpen nem szeretnénk kötött narratívát és kész, egyféleképpen értelmezhető történetet adni. Itt van a Solus Amor (jelentése: „csak szeretet”), ami alapvetően a szeretetről beszél. Ahhoz, hogy mindannyian felismerjük a szeretet fogalmának sokféle rétegét és mélységeit, szabadon kell róla kommunikálnunk. Erre kiváló lehetőséget ad az a műfaj, amivel alkotunk: az akrobatika és a modern tánc.

Mi minden vagy még költőn kívül? Itt ülünk a Müpa öltözőjében az előadásotok előtt egy órával, és neked eszed ágában sincs az interjú után hazamenni, egyenesen indulsz a nézőtérre. Ez ritka: a rendezők legfeljebb a premiert követő hetekben látják saját darabjukat, de te ott vagy mindegyiken.

Provokatív válasz lesz:

világszínvonalú produkciót csak akkor hozhat létre egy alkotó, ha nagyon finoman ápolja, és folyamatosan tökéletesíti.

Egy előadás a premiernél messze nincs kész. Két-három rendezői ellenőrzéssel pedig végképp nem lehet olyan magaslatokba emelni, hogy sokáig repertoáron maradjon. Ugyanakkor minket rendszeresen nemzetközi impresszáriók követnek nyomon, akik nagyon magas minőséget várnak el, és ha számukra nem elég jó az előadás, nem veszik meg, nem adják tovább a hírét. De nemcsak ezért törekszünk mindig jobbnak lenni – a sikernek lenne könnyebb útja is. Tehetném azt, hogy minden évben felveszek hét előadóművészt, akikkel készítek egy friss show-t, majd jövőre ugyanezt megteszem egy másik csapattal, mondván, könnyebben fenntarthatom így a közönség figyelmét. De számomra ennél jóval fontosabb a társulati szemlélet. Ezt hirdette a világ kiemelkedő koreográfusa, Pina Bausch is, aki kísérni akarta a táncosait. Ebben hiszek én is: a csapatban többen vannak, akik nyolc-tíz éve dolgoznak velem, ennek pedig megvannak a maga előnyei és hátrányai. Jó az, hogy a legkisebb mozdulatból tudom, mi következik, míg inkább kihívást jelent, hogy akár egy párkapcsolatot, a rendező–színész viszonyt is folyamatosan éltetni kell. Ilyenkor felmerül a kérdés: Hogyan tudok új energiát vinni ebbe a kapcsolatba? Hogyan tudok újat adni? Ha ezekre megvannak a válaszaink, a bizalom sokkal nagyobb lesz, amiből mindkét fél profitál, és jobb minőség jön ki belőle.

Minden tapsvihar erről árulkodik. Láttunk már ovációt nagy premierek után, de ami a Recirquel-előadásokat követi…

Számunkra is sokszor egészen megindító és hihetetlen az a szeretet és lelkesedés, amit a közönségtől kapunk. Különösen jólesik, hogy a nézőink követnek minket, velünk tartanak, és megnézik az új előadásainkat.

Mindent kézben tartasz.

Komplex előadásokban gondolkodom, amikhez igyekszem a legjobb alkotótársakat megtalálni, de az egyes folyamatokban szeretek magam is részt venni. Mindegyik előadásunknak van például külön díszlettervezője, de ennek ellenére szívesen lerajzolom előre a látványt – a színpadi eszközeink ugyanis organikus részei a produkcióknak nem illusztrációként funkcionálnak, hanem maguk is kifejező szerepet kapnak. De mára egy-egy előadásnak komoly háttérstábja van, és mindenki tudja a dolgát, amiért nagyon hálás vagyok.

Kilenc éve gondoltál arra, hogy a világszerte ismert újcirkusztársulatoddal a legnagyobb nemzetközi fesztiválok és vezető kulturális intézmények rendszeres fellépőjeként kelsz fel – mondjuk – 2021. szeptember 14-én?

Nem voltak ilyen terveim. Táncos voltam, koreográfiákat készítettem, majd kaptam egy meghívást a Sziget Fesztivál szervezőitől, akik egy produkciót rendeltek tőlem. Ebből lett a társulat gondolata. Ezt követően keresett meg Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, és 2012-ben megszületett az első előadás: Cirkusz az Éjszakában. Ez a történet egyszerűen hangzik, de valójában messze nem a szerencsének köszönhető. New Yorkig elvinni egy előadást iszonyatosan sok energiát kíván, és megtanít arra, hogy ne dőljek be az egónak, hanem menjek tovább, tökéletesítsem tovább a munkámat, figyeljek tovább, tanuljak tovább, és végképp ne elégedjek meg a saját művészetemmel. A Recirquel mögött ott van a kitartás és a bennem élő szemlélet: lehet táncolni az ország előtt, és lehet az egész világ előtt.