70 éves az ország egyik legizgalmasabb zeneszerzője – Vajda Jánossal interjúztunk

Hogy van? Milyen érzésekkel gondol erre a kerek születésnapra?

Mérsékelt lelkesedés jellemzi a koromhoz való hozzáállásomat, még ízlelgetem ezt a kerek évszámot, eddig még nem éreztem rá az ízére. Fizikailag viszonylag egyben vagyok, sokat sportolok – ez leginkább a rendszeres teniszezést jelenti –, nem szoktam naphosszat a zongora mellett ülni.

Amikor kiválasztotta, hogy a Zeneakadémián megrendezett születésnapi koncerten mely művek hangozzanak el, biztosan végzett egyfajta számvetést. Milyen szempontok vezették?

Sajnos, egyáltalán nem biztos, hogy végül jól választottam, mert úgy érzem, rögtön az első mű, a Pièces symphoniques nem odavaló volt. Egyrészt alkalmasnak találtam az alkalomra, mert kifejezetten a koncerten közreműködő Dohnányi Zenekar kérésére írtam, de a bemutatója a Müpában volt, ahol egészen másfajta akusztikai viszonyok vannak, mint a Zeneakadémián. A felújítás után megváltozott a Zeneakadémia akusztikája, és a zenekarok egy része rengeteg időt tölt azzal, hogy addig variáljanak az ültetési renden, amíg nem szól ki egyik hangszer sem. Most sajnos felerősödtek a darab negatívumai, eleve kellett volna még dolgoznom ezen a művön, de egyszerűen nem találtam valódi megoldást a hibákra. Kicsit talán túl hosszú is volt a koncert programja.

Állandóan igénye van a javítgatásra? Kritikus alkat?

Ez habitus kérdése, én igyekszem szigorú lenni, és nem szeretek hazudni sem magamnak. Néha mégis sikerül: autóban hallgatva a műveket, amikor jön az ominózus kevésbé jól sikerült rész, egy kis gázt adok, és ez átsegít a kellemetlen érzéseken. Nyilván nincs mindenre energiája az embernek, nem lehet a végtelenségig tökéletesíteni – vagyis lehet, csak felesleges, ahogy ezt egy zenész körben ismert anekdota is megmutatja. Farkas Ferenc legendás zeneszerző és tanár hónapokon át javítgatta a növendékkel annak készülő művét, és már annyira minden ki volt benne javítva, át volt benne írva, hogy remekműnek kellett lennie. Amikor hosszú hetek elteltével kitették a záróvonalat, az öreg gondolkozott, aztán ezt mondta: „Lacikám, rendben van… csak hát, kicsit csúnya!” Ez a történet arról is árulkodik, hogy néha megesik, hogy alapból nem úgy fogannak a művek, nincs bennük a szikra.

Van olyan fiatalkori és bohó műve, aminek örül, ha meghallja a rádióban?

Persze, van egy-kettő, amit szeretek, és úgy írtam, hogy a szövegük vagy a felhasznált zenei ötletek nagyon fontosak voltak számomra.

Lehet, hogy az erősebb önkritika abból is fakad, hogy az ember magára ismer a hibáiból, és ilyenkor nehéz tükörbe nézni, pedig lehet, hogy éppen a hibák egyénítik a művét, erről ismerhetőek fel.

Vissza tud emlékezni fordulópontra a pályáján?

Elvégezve a zeneszerző szakot, teljesen evidensnek tűnt, hogy mint egy mindig példásan viselkedő és gondolkodó növendék, az akkori nagyok nyomvonalán haladok majd tovább, és olyan zenét fogok írni, amivel ők megismertettek. A jövő mégis másképp alakult, mert elkerültem egy évre Hollandiába, ahol teljesen más zenei közeg vett körül, ami nagyon nagy sokk volt számomra. Hazatérve itthon sem voltam többé ugyanaz az ember, ugyanolyan gondolkodású, látókörű zenész, mert már kívülről is rá tudtam nézni mindenre, ami idehaza zajlott. Miután hazajöttem, egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem az akkor induló, később hamar legendássá váló Győri Balett-tel. A Markó Iván vezette társulat ma már szinte elképzelhetetlen népszerűségnek örvendett akkoriban, tele volt a közönség fiatalokkal, a csúcsértelmiség tagjai ájultan elemezték az előadásokat. Három vagy négy éven keresztül írtam nekik balettzenéket, ami hihetetlen élményt jelentett, de meg kellett tapasztalnom azt a hatalmas ellentmondást aközött, amit tanultam, és aminek itt egyszer csak a szerves része lettem.

A nagy elődöktől megtanultuk, hogyan alkossunk kisebb zeneműveket, amik csak egy csekély számú közönség érdeklődésére tarthatnak számot – ehhez képest Győrben mindig alig várták, hogy elkészüljek a legújabb művemmel. Soha olyan fontosnak nem éreztem magam és azt, amit csinálok, mint akkoriban.

Közel állt önhöz a balett ezt megelőzően? Azt olvastam, hogy zeneszerző szakosként az Operába sem volt nagy divat járni akkoriban.

Az ember balettet már csak a jó ízlés miatt sem néz – gondoltuk annak idején, aztán amikor először ültem benn a próbateremben, az elementáris élményt okozott. Ültem ott, és egyszer csak pofán vágott az izzadtságszag: elképesztő hatású volt ennyire szinte testközelből megtapasztalni ezt a műfajt. Úgy éreztem magam, mint az önéletrajzi filmekben a zeneszerzők. De be kell vallanom, hogy kicsit skizoid, ellentmondásos helyzetet eredményezett zeneszerzőként, hogy továbbra is írtam olyan műveket, amiket a szomorú zeneszerzők írtak a kortárs zene iránt érdeklődést mutató kis közönség számára, miközben volt egy táncszínpadi komponista énem is. A tánctól a győri évek után sem szakadtam el, három zeneszerző barátommal, Orbán Györggyel, Csemiczky Miklóssal és Selmeczi Györggyel egy komplett műsornyi zenét írtunk a Népszínház Táncegyüttesének. Itt ismertem meg Györgyfalvai Katit, aki nagyon fontos iránytű volt a következő huszonöt–harminc évben a pályámon, ő volt az operáim dramaturgja is.

A koncerten Hollerung Gábor karmester is hagyománytisztelőnek nevezte önt. Sok zeneszerző nagyon élesen igyekszik elhatárolódni a múlttól. Az ön zenei világában nagyon is jelen vannak a letűnt idők, olykor konkrét vagy bújtatott zenei idézetek formájában is.

Korunk zenéjét sokszor hajlamos a szakma szűkebb kategóriaként értelmezni, mint amekkora valójában.

Igazából minden kortárs zene, amely együtt él velünk: napjainkban ennek része a folklórtól a jazzen át még a régi zene is, ami tényleg állandóan szól valahol. Hogy is lehetne csak a kollégák által művelt kísérleti zeneírás a kortárs zenei produktum? Ha csak a kísérleti zenét tekintjük kortárs zenének, akkor önkezünkkel kasztráljuk magunkat, és ennek nincs sok értelme.

Én nem biztos, hogy nem kortárs műként nyúlok a múlt zenéjéhez, hiszen bár nem ma íródott, mégis sokunkban él Bartók Fából faragott királyfi jának néhány dallamtöredéke. A Leonce és Léna című operám tele volt idézetekkel, de ott ezt az eredeti Büchner-mű is indokolta, ami meg Shakespeare-től merített. Nem hiszem, hogy a túl sok idézet miatt nem lett annyira népszerű ez a művem: itt is egy erős első részt egy lírai második követett, ami a harmadikban részre nem a kiteljesedést, hanem a lekókadást eredményezte.

Sokszor előkerül interjúnkban, hogy a zenének is ugyanúgy van dramaturgiája, mint a prózai műveknek. Tanulnak zenei dramaturgiát a Zeneakadémián képződő zeneszerzők?

Nagyon hasznos lenne, de sajnos mi sem tanultuk annak idején, és most sem része a képzésnek, csak az alkalmazott zeneszerző szakosoknál.

Sok kórusművet írt, de gyerekkart szinte alig.

Először nem vettek fel zeneszerző szakra, így jobb híján karvezetőnek tanultam a Zeneakadémián. Amikor beteljesült a vágyam, és zeneszerzőnek tanulhattam, eldöntöttem, hogy kórusművet biztos, hogy soha nem fogok írni. Ehhez képest dolgoztam korrepetitorként egy kis ideig a Magyar Rádió Kórusánál, és ekkor már sejthettem volna, hogy nem menekülhetek a műfaj elől. Sok zeneszerző tartózkodik a vokalitástól, mert nem lehet annyi mindent megcsinálni az emberi hanggal, mint egy hangszerrel, ráadásul meg kell találni a megfelelő szöveget is a művekhez. Egyébként éppen most írtam a Rádió Gyerekkarának egy zongorával kísért misét és négy angol nyelvű gyerekkart hirtelen felindulásból, de eddig valóban igyekeztem tartózkodni ettől a műfajtól, mert iszonyatosan nehéz: az ember vagy gügyög, vagy olyat ír, amit a gyerekek nem szeretnek.

Az ön műveiben nagyon is fellelhető a játékosság és a humor. A beszélgetés közben is nem egyszer megnevettetett.

A humorérzékemet anyámtól örököltem, és nagyon örülök, hogy nemcsak akkor van jó kedvem, amikor nem írok zenét, hanem sikerült itt-ott átmentenem ezt a zeneszerzés folyamatába is.

A komponálás egy állandó asszociációs játék: az embernek eszébe jut valami, aztán arról újra eszébe jut más is, és egy távoli dologra való asszociáció akár már rögtön humorossá is válhat.

A zenében egyébként nem könnyű kifejezni a humort.

Azt mondja, gyerekkarokat lehet „hirtelen felindulásból” írni, az egyik operáján viszont öt éven át dolgozott. Miért kellett hozzá ennyire sok idő?

Felőlem nézve ez nem tűnik soknak. A tanáraim mondták, hogy az operaírás egy börtön, de én soha nem így éltem meg, mindig nagyon élveztem. Amikor elakadtam, félretettem, írtam mást egy ideig, vagy veszekedtem egy kicsit a dramaturggal, és új lendületet kaptak a dolgok. Az ihlet nem akarás kérdése, készülni kell rá, hogy hátha megjön, de egy ilyen nagyobb ívű munkánál nem biztos, hogy végig kitart. Megesett, hogy egy teljes felvonást újraírtam. Épp a napokban is eszembe jutott egy ötlet, amiből lehetne operát írni, de kellene keresnem hozzá dramaturgot, szövegírót – nem vagyok benne biztos, hogy ez belefér-e még. Van egy kész operám is a fiókban, amiről még nem tudom, hogy és mikor lesz bemutatva.

A kortársak közül ki volt önre a legnagyobb hatással?

Orbán Györgyre korunk nagy szerzőjeként gondolok, mindenre figyeltünk, amit csinált az elmúlt húsz-harminc évben. Ő nemcsak egy remek kórusműszerző: óriási sikerek érik a világ legtávolabbi pontjain zenekari műveit is.

Mik a tervei a jövőre nézve?

Volt két olyan évtized a pályámon, amikor ha egy nap nem írtam, akkor már furcsán éreztem magam. A mostani időszak nagyon nem ilyen, lehet, ennek a hetvenhez is köze van. A hetvenről jut eszembe, hogy Kisorosziban vásároltunk egy parasztházat a zeneszerző barátaimmal, Semeczivel, Csemiczkyvel és Orbánnal, Öreg Zeneszerzők Otthonának neveztük el. Tervünk szerint így elég lesz egy ápolónő négyünknek, és egy közös katéterrel fogunk sétálgatni.

Komolyan megválaszolva a kérdést, én azért nem hagytam abba még az írást – és teszem ezt mentálhigiénés megfontolásból is –, mert lehet, hogy nem túl értékes művek fogannak meg, de mégis azt az illúziót keltik számomra, hogy aktív vagyok. Amíg meg tudom magam győzni az írás idejére, hogy ez jó lehet, addig csinálom.

Minden darabot olyanfajta csőlátással írtam, hogy ez olyan lesz, amilyet még nem csinált senki. Eufórikus pillanatot él át a zeneszerző, amikor azt hiszi, hogy az egész darab megvan a fejében. Ilyenkor a nagyokkal ülök egy asztalnál, és szinte királynak érzem magam.

Aztán ahogy eltelik egy kis idő, arra gondolok, hogy talán mégsem ott van a helyem.