Az érvénytelenítés alakzatai – Kritika Vajna Ádám egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? című kötetéről

Amikor először kezembe vettem Vajna Ádám egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? című második kötetét, a cím és a borító kissé megzavart, és arra gondoltam – akkor még mit sem tudva a szerzőről –, hogy milyen jó lesz végre valami könnyed kikapcsolódás, egy kis ironikus 19. századi nosztalgia, hiszen már annyira nehéz folyamatosan szembesülni korunk egyre súlyosbodó lét- és társadalmi kríziseivel. Talán nem is tévedhettem volna nagyobbat, hiszen a kötet teljességgel elérvénytelenítni ezt az elváráshorizontot. De ha már a 19. századnál és az iróniánál tartunk, hadd jellemezzem a szóban forgó kötetet Petőfi híres mondatait kölcsönvéve így: „[M]ost olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam.”

Petőfi értékelését Arany Toldijáról természetesen az ironia contraria szellemében kell érteni, azaz éppen az ellenkezőjét jelenti, de Vajna kötetére vonatkoztatva a kijelentés bizonyos tekintetben mégis megállja a helyét, azaz az ironia alia értelmében vonatkoztatható rá. Arra gondolok, hogy Vajna szövegei valóban „fércművek”. Persze csak akkor, ha egy olyan versideált veszünk alapul, amely szerint a versnek egésznek, kerekdednek, szépnek kell lennie, és ilyen szempontból Vajna szerzeményeinek „fércsége” nem hibája ennek a kötetnek, hanem egy nagyon tudatos költői stratégiából adódik. Első Oda (2018, Scolar live) című kötetéhez hasonlóan a műfajmegjelölés v_rs_k. Ne higgyük, hogy ez nem több puszta nyomdászati szellemeskedésnél – nem is lehetne kompaktabb módon összefoglalni Vajna költészetének legalapvetőbb krízisét. A Népszavának adott interjújában ezt mondja: „Az egész abból ered, hogy mindig zavarban vagyok, amikor verset írok, mert valahogy nem tudom természetesnek tekinteni.” Mit mond tehát ezzel a műfajmegjelöléssel? Hogy a költészet anakronisztikus jelenség? Hogy nem lehet ma már igazi verset írni? Hogy Vajna nem tud igazi verset írni? Vagy hogy „[k]it érdekelne már a dal?” Ráadásul

itt nem pusztán a költészet lehetőségeivel néz szembe a szerző, hanem azt a kérdést teszi fel, hogy lehet-e vagy kell-e egyáltalán a 21. században közéleti lírát művelni.

Milyen válaszokat ad (vagy nem ad) erre a szerző? Ha tovább lapozunk a kötetben, egy Lotmantól származó mottóval találjuk szemben magunkat: „A játék nem játék többé, ha nincs más választásunk.” Ezzel tehát mit mond Vajna? Egyrészről azt, hogy nincs más választásunk, mint a játék, másrészről azt, hogy ez a játék, amit művelni kényszerülünk, nem játék többé. Annál sokkal több.

A közéleti költészetet mint olyant a rossz emlékű 20. századi diktatúrák óta meglehetős bizalmatlanság övezi mind az írók, mind a költők, mind az irodalomértelmezők körében. Hogyan lehet elkerülni a pártosságot, megtartani az irodalom autonómiáját, hogyan lehet nem részt venni a közéleti kérdések háborús metaforikájában? Vajna válasza az, hogy nem vesz részt semmilyen harcban, nem nyilvánít véleményt, hanem górcső alá veszi és felmutatja nekünk a társadalmi tudatunk nemzeti giccsek, történelmi közhelyek és az üzleties tudatipar által gyártott mémek terhelte valóságát.

Azt javaslom, hogy aki közel szeretne férkőzni Vajna szövegeihez, olvasson 19. századi romantikusokat, Kölcseyt, Petőfit, gondolkozzon el azon, hogy miért nem lehet már úgy írni, hallgasson mai vagy akár húsz évvel ezelőtti politikai beszédeket, keseredjen el, majd emelkedjen felül egy kézlegyintéssel: „vanitatum vanitas”. Vagy hallgasson mai popzenét, és popzenét húsz–harminc évvel korábbról, nézzen kommersz filmeket, olvasson bestsellereket. Bár talán erre nincs is szükség, hiszen legtöbbünknek ez már eleve terheli közösségi tudatát, hacsak nem köteleztük el magunkat egy olyan szerzetesi életmód mellett, amelyben kizárólag a kultúra legmagasabb rendű képviselőivel tartjuk a kapcsolatot. Mindenesetre Vajnának ez a kontextus a közege, erre a tudatállapotra reagál, és ezt érvényteleníti.

A kötet négy ciklusa közül az első a magyar jakobinus címet viseli, mely már a történelemírás tanúsága szerint is ironikus megnevezés, hiszen az alig egy évig (1794-95) fennálló rövid életű szervezkedés nem maga választotta ezt a nevet, állítólag a kortársak gunyorosan hivatkoztak így Martinovicsékra. Mindeközben a köztudatban és a nemzeti hagyományban úgy rémlik fel ez a szókapcsolat, mint hősi múltunk egy kiemelkedő teljesítménye. Csak azért merek erre a tényre ilyen deszakralizáló módon hivatkozni, mert Vajna költészetének egyik tétje éppen az, hogy lerántsa a leplet nemzeti mitológiáinkról. A kötet nyitó versében, a megérkezési gyakorlatban például ezt írja: „a pásztorok szeméből kilóg egy hosszú út, / amit még valamelyik ősük tett meg, / a kutya se tudja, miért.” És itt esetleges és profán indokokat vázol fel, hogy az „ősök” miért indultak el a nagy útra, hogy elérkezzenek „ide”. Úgy érkeznek meg, mint akik elfáradtak, és megálltak. Mindezzel érvényteleníti, úgy hiszem, a honfoglalás mitikus aspektusát, és beleveti a mindenkori társadalmi kényszerűségek profán hálójába. Persze itt nem áll meg. Az 1789 című versében, amely nemcsak egy nemzet, de egész Európa számára kiemelkedő évszámot jelenít meg, ezt olvashatjuk: „szebb napokat látott díszoroszlánok / a kőkapu leomló árnyékában. / a megvilágítás hátulról kora esti, / hacsak nem mesterséges.” Vajon valóban mesterséges az a fény, amivel a forradalmakat megvilágítjuk? Erre végül nem ad választ a költemény, csak bemutat egy, a forradalmi harcok által lerombolt életteret a történelemből kiszorult mindennapi ember látószögéből, aki felteszi a kérdést: „és egyébként is, mit akarhatott / itt az őrgróf?” Aztán visszaránt minket a jelenbe a setőfi pándorban: „forradalom van egy európai országban, / és egy ismerősöd / naponta posztol valamit róla” 

Ezzel vajon nem azt mondja, hogy a forradalmi eszmék a mai virtuális közéletben csak mint eladható élmények léteznek, és nincs valódi súlyuk?

Nem, ilyet nyilván nem állít a vers, hiszen Vajna nem állít, csak – ahogy a kötet címe is – kérdéseket tesz fel.

A ciklusból muszáj még kiemelnem az egy nyári élményem című verset, amelyben olyan gyönyörűen egymásnak vetemedik a gyermeki világfelfogás, a játékosan bemutatott ártatlan vetélkedés a legszörnyűbb társadalmi tragédiáinkkal („a fiúk megtanulják, / hogyan kell gyomorrákban meghalni ötvenegy / évesen”). A kohéziós alapot már szinte szemérmetlenség akár csak felemlegetni is pusztító iróniája miatt, hiszen ebben az „európai urak” ágyaspálinka elfogyasztása után az asztalon felejtik a pénztárcájukat, majd egy néptánccsoport – melynek arcán „kiizzadt, zsíros hagyományokon” csillan meg a holdfény – kíséri el a látogatókat a szökőkútig, ahol hánynak. Az olvasóra bízom, ezt hogyan érti. A ciklusból talán a záróverset emelném még ki, melynek címe nem más, mint: költészet. És elég csak annyit idéznünk, hogy a vers „megijedt a tömegtől. / pedig kiút adódik a meneküléstől / függetlenül is.” Vajna itt is az írás lehetőségére kérdez rá. Szokásához nem híven itt állít is valamit: bár a vers nem működik a tömegek kultúrájában, mégsem a visszavonulás a megoldás.

A kötet második ciklusában, a juhász szamáronban maradunk még a közéleti kérdéseknél, de itt talán már a nagy kulturális szimbólumok játékos elérvénytelenítése után egy fokkal intimebb, személyesebb viszonyrendszerben tárul fel ugyanez a léttapasztalat. A köteten végighúzódik egy verssorozat, amelynek darabjai a ciklusok fő versei közé vonalakkal elválasztva ékelődnek: ezek nagyon hétköznapi, banális és kommersz léttapasztalatokat tematizálnak, és a közösségi médiának, valamint a mindennapi fogyasztói világ kultúrtermékeinek hálójába illeszkednek. Ilyen a korábban említett setőfi pándor, és ilyen a ne haragudj, nem írtam fel, milyen határidőt beszéltünk meg?. Ebben az egyes szám második személyben megírt miniatűrben a vers alanya álmában egy olyan romantikus történelmi időt nosztalgizál, amelyben még a költészetnek volt valódi tétje, ahogy írja: „pedig az előbb azt álmodtad, / hogy megírtad a verset, / ami miatt végre letartóztatnak.” Ez az ábránd ütközik a „határidő” és a „szundi módban” hagyott „laptop” hétköznapi banalitásával. Ebből kiérződik egy nagy fokú személyes kiábrándultság, annak a felismerése, hogy a költészet és főleg a forradalmi költészet voltaképpen a mai korban már teljességgel érvénytelen. Persze azt nem mondhatjuk, hogy Vajnának ez egy személyes vallomása volna, hiszen a második személlyel eltávolítja magától, általánossá teszi, a mindenkori költő vagy az olvasó élményének tudja be, és ezzel végeredményben a kiábrándultságnak az érvényét is felfüggeszti és ironizálja.

Ha valahogy jellemezni kellene a második ciklus tematikáját, talán azt mondhatnánk, hogy ebben Vajna a hétköznapi, kilátástalan és tartalmát vesztett, a nyilvánosság számára láthatatlan élet jeleneteit írja meg. Ilyen például a személyek, amelynek címe megint csak azonnal érvénytelenítésre kerül, hiszen ebben gyakorlatilag azt mutatja be, ahogy a kocsma közönsége egy, az életéhez semmilyen szempontból nem kapcsolódó műsort néz a tévében. Gyászos és elkeserítő kép ez. Remek költői bravúr a konfliktus. Ebben mintha egy öreg házaspár lakóhelyének leírásával találkoznánk, amelyet nagyon jellegzetes képekkel jelenít meg a szerző: „táskarádióból betévedő kossuth rádió, / besárgult üveg alatt felhólyagosodott / katonafénykép, esküvői fotó, kisunoka” vagy „karóra formájú ketyegő falióra / alatt viaszosvászon paprikáslé-pötty”. Az az izgalmas ebben a költeményben, hogy nem derül ki, voltaképpen hol van itt a konfliktus, de a leírásban van valami megragadhatatlan feszültség, aminek révén mégis értjük, hogy miről van szó, talán ebben a részben a legjobban: „ferde szegen katolikusnaptár, bekarikázott / névnapok, Gyula, Irén, András, Kevin”. Feltűnő, hogy mennyire elüt a Kevin a többi névtől, milyen idegenül hat. Talán ez a modern csengésű név az idő változását, a világ kitágulását jeleníti meg, ami élesen szemben áll a környezetrajzzal. Ebben a ciklusban Vajna remekül bánik a képekkel, leheletfinoman képes bizonyos életszférákat egymásnak ütköztetni: „lefagyott könyvelőprogram alól / felvillanó pornóoldal” (késleltetés); vagy: „nincs hová menni, elindulni sincsen / honnan, skodaroncs döcög át a látóhatáron” (feloldás); vagy: „a kisasztalon zsírszalonna, horkoló / néni, bicska, paprikacsonk, / a fénycső vibrál, állunk a / világ végén” (utószó). Ezek a szövegrészek mind egy olyan vidék képét festik le, ahol a kiábrándultság és a tehetetlenség érzete uralkodik: „az történik, amit akarunk, és / sosem akarjuk, ami történik, / a kettő között ez a vonat / van a semmi közepén” (utószó). Ilyennek látja tehát Vajna országunkat.

A kötet fő mondanivalója és legjelentősebb versei, úgy hiszem, az első két ciklusban találhatóak, de azért nem érdektelen a harmadik, óda című ciklus sem, amelyben a szerelem lehetőségeit tematizálja, persze megtűzdelve ironizáló, érvénytelenítő gesztusokkal. A cabroncita egy széttöredező nyelven megírt, mégis következetesen végigvitt, érdekes allegória. A nagyanyád a riviérán (1937, utólag színezett) egy ügyesen ütemezett képleírás, amelynek a végén a „továbbá / nemsokára / háború” hatásosan zökkenti ki az olvasót a vészjósló idillből, és értelmezi át az egész jelenetet. A szerelmi gyakorlatok sorainak ismétléses variációi igen megkapó nyelvezetet teremtenek, a love in the time of capitalism pedig nagyon jól illeszkedik a kötet banális versei közé fanyar iróniájával. Végül a záróciklus, a költő epilógusa a legutolsó mémszerű miniatűrt leszámítva egyetlen hosszú költeményből áll (a vers azon gondolkodik, hogyan válhatna kultikussá), amely tökéletes összefoglalása a kötet lényeges kérdésfeltevéseinek, amennyiben a költészet lehetőségeit, célját, érvényét kutatja.

Az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? tehát egy nagyon egyedi és merész vállalkozás, hiszen a közéleti líra újrateremtésével kísérletezik,

ám nem azzal, hogy a versnyelvet megpróbálná megtisztítani a kulturális terheltségétől, hanem éppen ellenkezőleg: amennyire csak lehet, beleágyazza a kortárs diskurzusok kavalkádjába. Számtalan kulturális vonatkozás található benne, mint Martinovics, Petőfi, Babits, norvég költészet, kommersz irodalom, popzene. Ezeket mind összerántja, de voltaképpen nem mond semmit. Egy vezércikk írásmódjával ellentétben nem véleményt nyilvánít és kényszerít ránk, hanem a költészet képalkotó erejével kinyeri az olvasóból azt a közösségi léttapasztalatot, ami már eredendően benne volt, és felmutatja neki. Ezzel az igazság magasabb fokát éri el, mint a publicisztika, hiszen ha a képek, amelyeket használ, valóban előhívnak közéleti tapasztalatokat, akkor azok megléte és valósága megkérdőjelezhetetlen.

Végeredményben tehát a cím és a borító sem hazudik, hiszen jócskán találkozunk itt romantikus időket idéző reminiszcenciákkal, és a kötetet illusztráló homokvár, amelyet a legkisebb szélfúvás vagy vízmosás is eltüntethet, nagyon jól illeszkedik a versek poéziséhez, de a kép hátterének megnyugtató pasztellkékje mégsem sejteti Vajna lírájának kegyetlenül kritikus és autoreflexív iróniáját. A kötet lényegében nem tesz mást, mint hogy kérdéseket fogalmaz meg. Választ szinte semmire sem kapunk, az olvasó magára marad kétségeivel, és elgondolkodik: egyébként is, mit akarhatott itt Vajna Ádám?