Langyos horror a fagyos Svédországból – Kritika a Valaki a túloldalon című filmről

A horrorműfajban nem könnyű újat mutatni manapság, kizárólag az egyszerű rémisztgetésekkel már nehéz átütni a rajongók ingerküszöbét. A felejthető tucatfilmek mellett akadtak olyan alkotások az elmúlt években, melyek adtak némi vérfrissítést a zsánernek: a Babadook, az Anyám!, a Fehér éjszakák, a Jó éjt, anyu!, a Valami követ, a Tűnj el! és az Örökség például nem csupán a jól elhelyezett jump scare-ekre épített, történetük túlmutatott önmagukon, a rettegés mellé kaptunk egy nyomasztó lélektani drámát vagy társadalomkritikát is. A művészhorrorok mellett nagy sikert aratott a régi, jól bevált recepttel dolgozó Démonok között-franchise is, amelynek harmadik részét a nyár elején mutatták be itthon. A műfaj szerelmeseinek nem kellett sokat várniuk, júliusban újabb rémisztgetős alkotás érkezett a magyar mozikba, ráadásul egyenesen Skandináviából, egészen pontosan Svédországból, ahol 2008-ban a zsáner egyik emlékezetes darabja, az egyszerre véres és csodaszép vámpírhorror, az Engedj be! is készült.

A Valaki a túloldalon Tord Danielsson és Oskar Mellander rendező- és írópáros műve, akik eddig elsősorban hazájukban ismert tévésorozatokon dolgoztak, a másfél órás kísértethorror pedig az első egész estés filmjük. A történet szerint egy apa a barátnőjével és a fiával beköltözik egy elsőre takarosnak tűnő ikerházba. Az anyját gyászoló kisfiú gyorsan talál magának barátot – a gond csak az, hogy az illető a fal túloldalán lakik, holott a szomszéd lakás évek óta üresen áll. Mivel az apa folyamatosan dolgozik, az újdonsült „mostohaanyának” kell szembenéznie a problémával, aki nem tudja elnyerni a fiú bizalmát, miközben az idegen lény egyre erőszakosabban tör az életükre.

Tord Danielsson és Oskar Mellander mozijában a horrorszál mögött meghúzódik egy sötét családi dráma is, ám az alkotás elsősorban az előbbire koncentrál.

A film a zsáner jól ismert kliséiből építkezik: elátkozott ház, elhunyt családtag okozta trauma, láthatatlan baráttal beszélgető kisfiú. A Valaki a túloldalon ráadásul úgy hirdeti magát, hogy megtörtént események ihlették, amit vagy elhiszünk neki, vagy nem, mindenesetre ez a hangzatos szlogen is évtizedekkel ezelőtt, például a Fargóban volt hatásos utoljára, mára már inkább unalmas. A film rögtön az induláskor egy ijesztgetős jelenettel indít: egy anya a sötét lakásban keresi a kisfiát, akit valami elragadott a sötétben. A gyors bemelegítés után ugrunk egy nagyot az időben, és a rendezők elkezdik a nulláról felépíteni a történetet, fokozatosan csepegtetve a feszültséget.

A film nyomasztó atmoszférája úgy-ahogy működik: a lakás szűk, sötét tereiről készült felvételek klausztrofób hatást keltenek. Alig találkozunk mesterséges fénnyel, szinte minden beállításban az árnyékok vannak túlsúlyban, és ölelik körbe a szereplőket, míg a külső jelenetekben a szürkés színek dominálnak. Amikor a kamera kívülről pásztázza a házat, láthatjuk, hogy az évek óta lakatlan helyiségek aggasztóan sötétek, ami jó hangulatfokozó megoldás. Olykor napokat, heteket ugrunk előre az időben: ilyenkor nyugtalanító zörejek kíséretében villan fel az aktuális dátum, akárcsak a Ragyogásban. Ez a megoldás önmagában hatásos is lehetne, ám jelen esetben inkább öncélúnak tűnik.

A három főszereplő közül az apa barátnője, Shirin (Dilan Gwyn) kapta a legtöbb játékidőt, aki nem sokat tudott hozzátenni a karakterhez, többnyire riadtan néz maga elé. Az apa, Fredrik (Linus Wahlgren) figurája teljesen súlytalan a történet szempontjából, a kisfiú, Lucas (Eddie Eriksson Dominguez) pedig elsősorban elszenvedője az eseményeknek, így komolyabb színészi játékra tőle sincs szükség.

A rendezőpáros láthatóan nem akart vagy nem mert kockáztatni, a biztos megoldásokhoz nyúltak.

Mintha csak a technikai megvalósításra helyezték volna a hangsúlyt, miközben megfeledkeztek a forgatókönyvről. Pedig a történetből többet is ki lehetett volna hozni, mint néhány ijesztgetés és a sokszor látott közhelyek szolgai másolása. A gyászoló gyerek és az életébe belépő új családtag drámája jóval nagyobb szerepet is kaphatott volna, a horrorisztikus atmoszférát erősítendő. A Valaki a túloldalon azonban inkább azzal operál, amivel a legtöbb tucathorror: hirtelen a sötétből egy intenzív hanghatás közepette megjelenik a gonosz lény, a néző felugrik a székben, aztán a végén már csak attól fél, hogy mikor jön a következő jump scare. Az üres ijesztgetések önmagukban kevesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet, amely a klisék halmozásán túl nem mutat újat. Nem érezzük azt a fajta zsigeri félelmet és kényelmetlenséget, ami egy jó horrortól elvárható lenne.

A két rendező valószínűleg komoly megfelelési kényszer alatt dolgozott, és egy tisztességes iparosmunkát akartak kiadni kezeik közül, ami sikerült is, ám a kreativitás hiánya fájóan érződik a végeredményen. Aki megelégszik azzal, hogy néhány üres jump scare emeli meg a pulzusát, az valószínűleg elégedetten távozik majd a moziból, ám aki zsigeri rettegést és katarzist vár egy horrortól, az nem ebben a filmben találja majd meg a számításait.

A film adatlapja a MAFAB-on