Az úton – Kritika Grecsó Krisztián Valami népi című könyvéről

Grecsó Krisztián Valami népi című novelláskötetének szövegeiben, minden látványa fölött, ott van a mindentudó elbeszélő tekintete, de e látószögről és beszédmódról csak a harmadik, Istennek nehéz című fejezetben esik szó. Itt szólal meg először közvetlenül, egyes szám első személyben G. K., „aki a sorsok hálóját rángatja”. Az „elbeszélői tekintet drónja” alkotta perspektívából látjuk Gruszt, a szerkesztőt is betegségtörténetének hálójában vergődni: a nyaki dudor felfedezésének döbbenetétől a rákos daganat képtelenségének gondolatán és hárításán át a bizonyosság gyötrelmeit és félelmeit átélni. Egy helyütt mégis disztingvál: amikor G. K., a mindentudó elbeszélő és Grusz, a szerkesztő személye között a „majdnem azonosság” tényállását hangsúlyozza a narráció.

A novellaformát, amelyben ezek a történetek megjelennek, Grecsó Krisztián Harminc év napsütés című kötetéből (2017) ismerjük, a tárca/újságnovella műfaji karakterisztikáinak felelnek meg. Kivételt csak az első fejezet, a Fehérben fehér paralel történetei képeznek, amelyek között hagyományos értelemben vett, terjedelmesebb és több szálon futó elbeszélés is található. Ezek közül a Kubikosok és a Fehérben fehér vonzza magához leginkább az olvasói figyelmet.

Mindkettő a 20. század negyvenes–ötvenes éveiben kiteljesedő nagy traumák és korszakváltások történetét beszéli el.

Egy korábbi korszak retorikáját használva osztályellentétekről és -harcról kellene beszélnünk, mai szemszögből láttatva a dolgokat: érdekcsoportok összeütközéséről, a lumpen elemek mindenkori értelmiségellenességéről, városi–falusi ellentétről.

A fejezet minden darabja párhuzamos idősíkokat mozgat. Egy-egy erőteljes vagy különleges motívum hozza be az elbeszélés jelen idejébe az elbeszélt történet múltját. Például a Kubikosok című novellában egy temetői séta nyomán kezd a narrátor a csekély intellektuális képességekkel megáldott kubikos, Gila Rókus és társai önbíráskodó csőcselékké züllésének elbeszélésébe. Kicsit olyan érzésünk van, ahogy a második világháború utáni bornírt kommunista hatalom, élén Révai elvtárs – a falusi lumpen rétegek kiszolgáltatottságát és feldolgozatlan traumáit kihasználó – osztály- és vallásellenes manipulációit követjük, hogy A tanú világában járunk ismét, csak innen hiányzik annak kesernyés humora és iróniája, a főszereplőből pedig Pelikán József jámbor emberiessége, együgyűsége. A novella másik szólama a narrátor felnőtté válásának történetét mondja el, és a két történet az én-elbeszélő tudatában ér össze.

A Három gödör eltérő időben játszódó cselekményszálai egy temetési szertartás aktuális idejébe futnak bele. A három anekdota főszereplője ugyanaz a személy három különböző időben, narrátora pedig a temetésre érkező családtag, az elhunyt rokona. Az első gödör egy, a téesz által nagy csinnadrattával kiásatott, funkciótlanná lett vízelvezető árok. Ennek partján találja meg a tízéves Sanyika és Dezsőfi Károly a holtrészeg, saját hányadékában fetrengő Földi elvtársat, a téesz-elnököt. A második történetben a már fiatal családapává ért Alexander hever részegen az árokparton, akit szintúgy ittas sógorai a kendergyár igazgatója – a majdani káder lekenyerezése céljából kölcsönadott – Wartburgjának hátsó ülésén szállítanak haza és veszítenek el útközben úgy, hogy észre sem veszik hiányát. A harmadik, azaz a kerettörténetben szereplő gödör az idős korában elhunyt Alexander sírja, akinek anekdotái és harsány nevetése a korai Kádár-korszak dermesztően komor hangulatát oldják, és fedik el visszásságait (kulákverés, megfélemlítés, szegénység stb.) egy-egy történetmondás erejéig. Ez a harsány nevetés és a téesz-elnökös anekdota csattanója zárja – immár az elbeszélő fejében – a történetet:

„Alexander nevet a fejemben, csak nevet és mesél. Meglátom a földben a koporsó lakkozott fáját. Földi elvtárs fölriad Dezsőfi Károly rázogatására, böfög egy ordenárét, aztán, mint egy báb, fölül az árokban: csak a feje látszik ki. Bedobom a sírgödörbe a szekfűt.

– Alexander! – kiabálja a gyereknek kásás hangon Földi elvtárs. – Hát te?”

Nagyon érdekes a narrátor helyzete ezekben az elbeszélésekben, ahogy 

a történéseket családtagként, belülről éli meg és láttatja

– egy-egy epizód erejéig kitérve saját szüleinek és szűkebb családjának élettörténetére is. Néhány szálon, síkon vagy legalább egy-két emlékkép, gondolat erejéig visszavisznek Grecsó korábbi műveinek helyszínére, a Viharsarokba. Miként az Örökrangadó című, zárójeles alcímmel (helyek) ellátott második fejezet is, amelynek novelláiban nemcsak a Mellettem elférsz (2011), a Megyek utánad (2014) és a Jelmezbál (2016) helyszínei ismerhetők fel, hanem az apa és az anya története is megelevenedik, vagy megjelenik egy pillanatra Domos tata és Jusztin nagymama alakja.

A kötetcím is a Fehérben fehér novellából származik, lakásfelújítást végző és a „fehérben fehér” hímzést megtaláló munkás mondja az elbeszélőnek: „Valami népi.” Ez a motívum hívja életre a párhuzamos történetet, amelyben a jelölt hímzés már „hazugság tárgya” – a férjét felszarvazó nagysága használja fel a hímzőtanfolyamot és a varrodában az egyik inas által előállított hímzéseket alibiként. A novella főszereplője viszont Juliska, aki cselédként Pesten keresi a maga boldogulását valamikor a két világháború közötti időszakban, hogy aztán mindkét egymással szemben álló világban egyedül maradjon és csalódjon. Falujában és családjában megváltozott beszéde, felvett magatartása és idegen, a rurális környezetben érthetetlen élményei és tapasztalati miatt veti ki magából a közösség. Jellemző, hogy a hely értelme és jelentései mennyire fontosak lehetnek a közösségi beszédformákban. Juliska történetei azért értelmetlenek családtagjai számára, mert nem tudják konkrét személyi jelentésekhez kötni őket: „Ki az apja. Hogy élnek ott Pesten, ha nem tudják, hogy a másiknak ki az apja.” Ám Juliska – közösségi tapasztalatok hiányában – a nagyvárosban is csalódik: az általa sorstársként megismert szabóinas, „aranyos Géza” nőies viselkedését (ő készíti a nagysága számára a kamu hímzéseket) teljesen félreérti: „talán ketten vihetnék valamire, nem maradnának örökké cselédsorban”. Ám a fiút in flagranti kapja a rőfösmesterrel. A fővárosba költözött vidéki fiatalember (a paralel történet én-elbeszélője) otthonteremtő kísérletei a magány, a társtalanság és a gyökértelenség motívumai révén kapcsolódnak a népi hímzés előhívta régihez, miként a „valami népi” jelentése sem a „tiszta forrás és romlatlanság”-ról alkotott (egyébként közhelyes) összefüggésben, hanem hazugságok szövevényében nyer értelmet.

Az Istennek nehéz és a Lombikok című fejezet rövidtörténeteiben G. K. mindentudó elbeszélői magaslatról, többször fizikai értelemben is fentről (például felüljáróról, emeletről) tekint le a városra, és értelmezi mások, illetve „majdnem önmaga”, azaz Grusz, a szerkesztő történetét. A két fejezet darabjai, ha folyamatosan és lineáris rendben olvassuk őket, úgy hatnak, mintha egy novellisztikus kiképzésű „betegségregény” darabjai volnának. Hasonló narratívák juthatnak eszünkbe róla: Keresztury Tibor Hűlt helyem vagy Danyi Zoltán A rózsákról című 2021-es regénye. A betegségtörténet sajátosan, fényképszerűen kimerevített pillanatait vetíti elénk a Boldogságtörténet című novella, ami egyszerre el- és leszámolástörténet: a nagy dolgokról (boldogságról?) alkotott sztereotip tudás lebontásának kísérlete: „Kettejük életét városok, terek, országok szabdalják korszakokra, fogalmuk sincs, milyen egy helyen változni meg, égni ki, szeretni meg, válni le, lenni valamilyenné. Boldogok, ami ebben a korban, negyven fölött, már szomorúság.”

Nem véletlen, hogy a Fehérben fehér és az Örökrangadó szövegei visszavisznek bennünket Grecsó Krisztián regényeinek korábbi helyszíneire, reflektálnak ismert szereplőikre és történeteikre, és hogy ezeknél a daraboknál tovább időzik az olvasói figyelem. Ezek az elbeszélések ugyanis szervesen illeszkednek abba a poétikai hagyományba, amelyre a szerző korábbi regényei, a Mellettem elférsz, a Megyek utánad vagy a Jelmezbál ráíródnak, illetve amelyhez novellaciklusai, mint a Harminc év napsütés, de a korai Pletykaanyu (2001) darabjai is kötődnek. Mi több, hangulatában (alföldi porváros, beszűkült látásmód stb.) még az először 2008-ban napvilágot látott Tánciskola is előzménye lehet ezeknek a szövegeknek.

A kötet első két fejezete poétikai értelemben megalapozottabb, kiműveltebb elbeszélői eljárások mentén építkező narratívákba illeszkedik, hatásosabb, jobb szövegeket tartalmaz a következőknél.

Ugyanakkor ha önmagukban szemléljük és értékeljük az Istennek nehéz és a Lombikok novelláit, ezek sem megformálatlan és – miként korábban történt utalás intertextusaikra – hagyomány nélküli elbeszélésformák. Csak a két-két, műfajpoétikai eljárásaiban és motívumaiban különböző prózaciklus egymás mellé helyezése jelent törést a kötetegész egységes hatásában, színvonalában. Amíg a Fehérben fehér a közösségi (társadalmi és családi) múltra való rálátás távlatait is érvényesíti, azaz történeti perspektívákat is megjelenít az elbeszélésben, miként az Örökrangadó történeteit is szociális konfliktusok szervezik és teszik érdekfeszítővé, addig a harmadik és a negyedik fejezet szövegterét az intellektuális élet, a belső, lelki folyamatok formázzák. A Valami népi első része tehát visszatekintő, korábbi elbeszélésekre hagyatkozó és reflektáló beszédmódot képvisel, a harmadik fejezet pedig már váltást, más szemléletmódot jelent be. Mintha két különálló kézirat darabjait szerkesztették volna egy kötetbe.

Grecsó Krisztián Valami népi című kötetének novellái, bennük az életutak véletlen, értelmetlen kereszteződésével vagy egymás mellett való elfutásával Chloé Zhao A nomádok földje (Nomadland) című 2020-as filmjét juttathatják eszünkbe:. „Találkozunk az utakon” – hangzik el magányos szereplői körében, ahogy akaratlanul, észrevétlenül keresztezik egymás útját.