„Meg kell tanulnunk befelé figyelni” – interjú Várallyay Petra hegedűművésszel

Első nagy sikereidet klasszikus hegedűsként érted el, később azonban érdeklődésed egyre inkább az improvizatív fúziós zene és a komponálás irányába fordult. H ogyan indultál el ezen az úton? Hogyan képzeljük el a családi légkört, amelyben felnőttél?

Nagyon inspiráló közegben nőttem fel, sok jó fej ember és rengeteg zene vett körül. Ötödik gyerek vagyok a hétből, és amikor négyévesen kitaláltam, hogy hegedülni szeretnék, biztos kicsit az is motivált, hogy addig még senki sem hegedült a családban – mivel zongorázni valamennyire mindenki tudott körülöttem, én is hamar rákaptam a billentyűkre, de ez volt az a hangszer, amit egészen a jazzkonziig nem tanultam hivatalosan. Talán ez adta meg az ízét.

2020-ban az MVM Zrt. Junior Prima Díjjal ismerte el a munkásságodat. Visszatekintve a tanulmányaidra és az eddigi zenei tevékenységeidre, mit tartasz igazán kiemelendőnek, különlegesnek, mire vagy a leginkább büszke most?

A legnagyobb színpadi élményem a tavaly februári hegedűversenybemutató koncert volt a Zeneakadémián.

Az elmúlt években nagyon sokféle zenei közegben játszottam, és ebben a darabban minden korszakom hangulatából visszaköszön egy kicsi.

Talán azért volt nekem olyan különleges ez az este, mert pont azok az emberek voltak mellettem a színpadon, akikkel ezeket a közös élményeket megéltem, és akik ezeket a korszakokat meghatározták.

Mikor érezted magad először sikeresnek, és egyáltalán mit jelent számodra ez a szó?

Az első nagyobb ilyen élményem talán egy 2004-es fellépés volt, az is pont a Zeneakadémián. Akkor hegedültem először a Nagyteremben. Meghatározó pillanat volt – éreztem, hogy itt azért még majd játszanék máskor is. A siker pedig szerintem valami olyasmit jelent, hogy az emberek érdeklődnek a zenéd iránt, a szakmabeliek szívesen dolgoznak veled, és mindeközben te is szereted azt, amit csinálsz.

Van bevett módszered a zeneszerzésben?

Amikor zenét írok, akkor leginkább zsigeri érzetekre hagyatkozom, de az elmúlt évek során azért számos olyan tanulság megfogalmazódott bennem, amit ma már tudatosan használok – ezek sokszor egészen hétköznapi dolgok, apró trükkök, amik segíthetnek gördülékenyebbé tenni az alkotói folyamatot. Nemrég csináltam egy videót, amiben pont ezekről mesélek:

Triód is van, nevezetesen a Várallyay Petra Trió. Mi alapján állítottad össze a formációt?

Balázzsal (Szikora Balázs – dob) a Bartók Konziból, Zalánnal (Berta Zalán – basszusgitár) pedig a Lamantin jazztáborból ismerjük egymást. Már az első közös projektekben kiderült, hogy nemcsak zeneileg, de emberileg is jól működünk együtt, így mikor elég érettnek éreztem magam, hogy nekivágjak egy saját zenekarnak, mindenképpen őket szerettem volna ritmusszekciónak. Ennek lassan már hét éve, és úgy érzem, jó döntés volt.

2020-ban jelent meg a Deadline Haze című lemezetek. Melyik erről az a szám, amelyik különösen kedves lett a szívednek?

Talán a Fears of Joy, ami egy viszonylag kompaktabb, rockosabb szám.

Sokszor amiatt kiábrándító a saját zenekarodat visszahallgatni, mert a felvételen nem érzed azt az intenzitást, amit játék közben tapasztalsz.

Ennél a számnál viszont ezt valahogy sikerült megugrani, sőt van benne egy hegedűszóló is, amit kifejezetten szeretek.

Sikerült rájönnöd az elmúlt évek alatt, hogy miért szereted a hivatásod?

Egyrészt azért, mert folyamatos önreflexióra késztet, és emberileg is állandóan fejlődnöm kell ahhoz, hogy jól működjön. Másrész pedig mert talán a zenélésen keresztül vagyok a legjobb hatással az emberekre. Mindig örülök az olyan visszajelzéseknek, hogy bátrabbak, nyitottabbak lettek amiatt, mert hallottak játszani.

2017-ben nagy sikere volt A Dal című műsorban a Fall Like Rain című szerzeményednek Kanizsa Gina előadásában. Hogyan született ez a szám?

A nővéremmel írtuk a Jazzationnek: a szöveget közösen, a zenét én. Ők ugye egy a capella együttes, tehát az eredeti verzió öt énekhangra született, ezután lett belőle A Dalból ismert hangszerkíséretes változat, majd néhány évvel később még egy trióverziót is csináltunk belőle a lemezre. Mindegyiknek teljesen más hangulata van, én az eredeti a cappellát javaslom kezdésnek.

„ A jazzre meg kell érni. Egy bizonyos idő el kell teljen, hogy tetsszen” – szokták mondogatni. Te egyetértesz ezzel? Vagy szerinted a jazzkedvelés nem kor kérdése?

Szerintem ez inkább attól függ, hogy milyen zenei környezetben növünk fel, de valójában megfoghatatlan, hogy mitől kap rá az ember. Valakinek elég egy jól időzített Coltrane-lemez, és azonnal jazzrajongó lesz.

Ha csak néhányat lehetne választanod azon zeneszerző géniuszok közül, akiknek a műveit legszívesebben mindenkinek felírnád receptre, kiket említenél?

Legyen mondjuk Bach, Bartók, Mccoy Tyner és Kurt Cobain (az esetleges mellékhatásokért pedig nem vállalok felelősséget!)

Kik hatottak rád a karrierépítésed során?

A családom, a tanáraim és a barátaim mindenképp, hiszen rengeteg őszinte visszajelzést és támogatást kapok tőlük. Sokat köszönhetek a triómnak és valójában mindenkinek, akivel az elmúlt években dolgoztam: Sárik Péternek, akitől a közös koncertek és lemezfelvétel során rengeteg inspirációt, jó tanácsot kaptam; Yo-Yo Mának, akivel a kínai YMCG Fesztiválon játszottam együtt, ami mind zeneileg, mind emberileg nagy hatással volt rám; és a nővéremnek, Várallyay Katusnak, aki a kezdetek óta mentorál szövegírásban – legyen szó önéletrajzról, projektleírásról vagy dalszövegről.

Van bevált módszered a színpadi izgalom leküzdésére?

A színpadi izgalom szerintem hatalmasat dob egy koncerten, épp ezért talán nem is leküzdeni kell, hanem engedni, hogy jó irányba pörgesse a dolgokat.

Persze azért fontos, hogy legyen egy legbelső nyugalom és stabilitás, ami garantálja, hogy ez a felfokozott állapot ne blokkolja, mondjuk, az izomműködést. Nekem jót tesz, ha jógázom kicsit koncert előtt: ez fizikailag és mentálisan is felkészít arra, hogy az elkövetkező másfél órában bármi megtörténhet a színpadon.

Szerinted hogyan lehetséges ebben az erőteljes kulturális „zajban”, a nagy konkurencia közepette érvényesülni ma egy zeneművésznek, előadóművésznek?

Meg kell tanulnunk befelé figyelni. Alkotó emberként persze fontos, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, inspirálódjunk, és reflektáljunk a körülöttünk lévő történésekre, viszont ugyanilyen fontos az is, hogy magunkban mélyre ásva újra és újra felfedezzük, hogy mi az, ami megmozgat, mi az, ami tényleg érdekel – és ezután jön csak az igazán bátor lépés: amikor saját magunkat felvállalva meg is valósítjuk az ötleteinket. Tehát önismeret és őszinteség, egy bizonyos szintű szakmai és érzelmi stabilitás, inspiráló zenésztársak, kellő mennyiségű eltökéltség és néhány szerencsés időzítés.

Junior Prima Díj zeneművészeti kategóriájáról megjelent további cikkeink:

„A zene játékossága és humora mindig fontos volt számomra” – interjú Berecz Mihály zongoraművésszel

„Szeretném, ha a kamarazene és a tanítás mindig része lenne az életemnek” – interjú Osztrosits Éva hegedűművésszel

„Mindig kívülállónak éreztem magam, de a zene világában végre otthon vagyok” – interjú Hotzi Mátyás csellóművésszel

„Az önmagunkkal szembeni kíméletlen őszinteség nagyon fontos ezen a pályán” – interjú Fülei Balázzsal

„Nem a hangok mennyisége és az akadémikus tudás, hanem a szakralitás az igazán fontos” – interjú Binder Károllyal

„Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni” – interjú Boldoczki Gáborral

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 3. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 2. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 1. rész

„A tehetség akkor válik teljessé, amikor elismerésre talál” – átadták a zeneművészeti Junior Prima Díjakat