„Kell egy kis őrültség ahhoz, hogy valaki galerista legyen” – interjú a 30 éves Várfok Galériáról

A Lágymányosi Közösségi Ház épülete annak idején pártházként funkcionált, de a nyolcvanas években már gyenge volt a rendszer, így nem egy párttagot, hanem egy kulturális szakembert kerestek, hogy művelődési házzá alakítsa az intézményt. A régi rendszerben sok művelődési intézménynek voltam az igazgatója, így kerültem oda hosszú hajú, fiatal igazgatóként. Csakhogy a régi arcok odajártak ultizni, és kisajátították a termeket, hiába mondtam, hogy otthon is lehetne kártyázni. Egyezséget kötöttünk: ha pénzre játszanak, menniük kell, mert nem mutathatnak rossz példát a fiataloknak. Én persze tudtam, hogy arra játszanak – egyszer meglestem őket, és amikor kikerült a pénz az asztalra, kiebrudaltam őket. Így született meg a Lágymányosi Galéria, ahol sok akkori fiatal művész kiállított: Záborszky Gábor, Birkás Ákos, Bodóczky István. Jól is mentek a dolgok, egészen addig, amíg ’83-ban letelefonáltak, hogy jön egy művésznő Erdélyből, szervezzek neki kiállítást. Bár nagyon jó ember volt a művésznő, nem mellesleg nagyon jó pálinkával, de selyemképeket csinált, ami rettentő távol állt az ízlésemtől. Tudom, hogy a fenntartónak joga van beleszólni a programba, de ezt annyira rosszul éltem meg, hogy ez lett az egyik nagy löket, ami a saját galéria megnyitása felé terelt.

Mi volt a többi?

A művész barátok, akikkel sokat álmodoztunk a kocsmaasztalnál, hogy megváltjuk a világot. 1987 táján írtam az első levelet az I. kerületi művelődési osztály vezetőjének, hogy szeretnék galériát nyitni, de erre a szocializmusban nem volt lehetőség. Bár egyes használtcikk-üzletek árultak kortárs műtárgyakat, de tiszta profilú, kizárólagosan kortárs képzőművészetet kínáló privát galériák nem működtek, és ha voltak is ilyen próbálkozások, hamar elhaltak. Végül a rendszerváltás után, 1990-ben kaptam meg az engedélyt, de a galériás tevékenységet még akkor sem tudta értelmezni a hivatal. Úgy játszottuk ki a rendszert, hogy Várfok 14 Műhelygalériának neveztük el a helyet, mondván, majd azt állítjuk ki, ami a műhelyben, azaz a stúdióban született. Mivel pénzem nem volt, kalákában építettük fel a helyet, pakoltuk a téglát, pucoltuk ki a szenespincét. A sok művész barát azt gondolta, ki is fog itt állítani, csakhogy hiába emeltük egyformán a világmegváltás kellékét, a sört, a festészetről sokfélét gondoltunk. Rájöttem, hogy ha sorban kiállítást szerveznék nekik, azzal csak betolnám a kocsmaasztalt a galéria falai közé – én viszont olyanokat akartam kiállítani, akiket művészileg is nagyra tartottam. Ebből aztán nagy sértődések lettek. Volt, aki hosszú évekig nem szólt hozzám, de végül elismerte, hogy igazam volt.

Ma úgy mondanánk, „csináld magad” attitűddel hoztátok létre a Várfok Galériát. Él benned nosztalgia a korai évek iránt, amikor lépésről lépésre improvizálva vágtál bele a galériaüzemeltetésbe?

A hülyeség tisztelete él bennem. Igazgatóként jól kerestem, nyugati autóm volt, de eladtam, hogy mészhomoktéglát vásároljak rajta Barcson, és felépítsem a galériát. Hálás vagyok a családomnak, hogy tolerálta ezt az őrültséget. Az elején azt sem tudtam, hogy kiállítani vagy kereskedni szeretnék – az utam blődlivel volt kikövezve. Az első eladásomat is egy véletlennek köszönhetem. A kilencvenes évek elején indultak a különféle tréningek Magyarországon. Én is elmentem az egyikre, aminek a végén mindenki vásárolt egy könyvet az előadás anyagából, kivéve engem. Az osztrák tréningház tulaja oda is jött megtudakolni, miért nem vásároltam. Szóba elegyedtünk, meghívtam a galériába, és el is jött Bodóczky első tárlatára. Beszéltem neki a kiállított művekről, majd egyszer csak vett egy képet, amin én lepődtem meg a legjobban. Elmesélte, hogy Bécsben, az utcájukban két fagylaltozó van. A fagyi mindkettőben remek, de az egyikben mindig tesznek egy rumos meggyet a fagyi tetejére. Ott sorban állnak az emberek, a másiknál nem. És elmondása szerint ezzel a beszélgetéssel én is feltettem azt a bizonyos rumos meggyet.

A Várfok Galéria esetében mi volt a rumos meggy, ami odavonzotta a közönséget és a művészeket?

Eredetileg népművelő volnék, és azt gondolom, hogy egy kiállításon a műtárgyakon kívül mással is meg kell szólítani és akár edukálni is az embereket.

Egy kiállítást úgy kell megrendezni, hogy ne legyen semmi, ami kizökkent a maximális műélvezetből.

A tartalmilag jó kiállítások bosszantó apróságokon szoktak elcsúszni, például hogy végig fognod kell a kabátodat, vagy hogy nincs vécépapír a budiban.

Komplex élményt akarunk adni a látogatóknak, amihez az ideális környezet mellett alapos szakmai felkészültségre is szükség van. Sok emberben dolgozik a küszöbfélelem: nem mernek belépni a galériákba, mondván, ott biztos venniük kell valamit, vagy attól tartanak, hogy nem értenek semmit a kortárs művészetből. Emiatt nagy hangsúlyt fektetünk a képek melletti feliratokra és a látogatókkal folytatott beszélgetésekre is – ebből a szempontból múzeumi jellegűek a kiállításaink. Asszisztensi pozícióba is művészettörténészeket veszünk fel, mert rengeteg pluszt ad a látogatóknak, ha a maga komplexitásában tudunk bemutatni nekik egy kortárs képet, és például a reneszánsztól levezetjük, hányféle időréteg és művészeti tradíció rejlik mögötte.

Igyekszünk minél széleskörűbben bemutatni a kortárs művészetet – a galéria falain kívül is. Egy időben portálgalériát működtettünk a Várfok utcában, ahol éjjel is felvillant a képet megvilágító lámpa, ha odaálltál a kirakat elé, a Corvin bevásárlóközpontban pedig háromszáz négyzetméteren mutattunk be kortárs műveket az ArtBlokk nevű kiállítóhelyen, ahol fiatal művészettörténész-hallgatók foglalkoztak a látogatókkal. De említhetném a Galéria 19-et is, amelynek keretében a Várfok utca 19 fáját építettük körbe üvegfém paravánnal, amiken szintén kortárs művek láthatók.

A raktárunkban körülbelül ezernyolcszáz mű van, amelyeknek a hátulján minden fontos információt, kiállítást feltüntetünk, pecsételünk. Ez jóval túlmutat egy forprofit galéria megszokott tevékenységén, de úgy érezzük, hogy a jövőnek dolgozunk, és segítenünk kell a művészettörténészek munkáját – akár azzal is, hogy saját kézikönyvtárt üzemeltetünk, ahol archiváljuk a művészeinkről szóló cikkeket.

Csinálhatnánk azt is, mint Claude Bernard Párizsban, aki elsötétíti az ablakokat, hogy ne lássanak be: ha gyűjtő vagy, beengednek, ha látogató, és olyanjuk van, akkor elküldenek. Mi ellenben sok állami feladatot ellátunk a vizuális művészetek gondozása és népszerűsítése terén, tárlatvezetéseket tartunk, archiválunk. Szerencsére így tesz a Kortárs Galériák Egyesületéhez tartozó kiállítóhelyek többsége is.

Maximalisták vagyunk:

az a célunk, hogy a kiállítás maga is egy műalkotás legyen.

Kell egy kis őrültség ahhoz, hogy valaki galerista legyen. Ez nem nyolctól ötig tartó munka, és csalódni is nagyokat lehet, például egy-egy művészben, aki megszegi a szerződésben vállalt kötelezettségeit. Vagy a magukat galériának nevező, ideig-óráig működő, álművészeket felhájpoló helyekben, amiket a sajtó, sőt adott esetben még a szakma is felmagasztal, toplistákban szerepelnek, aztán pár év után eltűnnek anyagi és szellemi károkat hagyva hátra mind a képvásárlók, mind a szakma tisztességes képviselői számára. A galeristát az hajtja, hogy látja a művészben az értéket, ami mellett mindenáron kitart. És ha akár csak egy embert is rá tud venni, hogy eljöjjön a kiállításra, az hatalmas öröm, mert az az érdeklődés, amit ilyenkor el tudunk ültetni benne a kortárs művészet iránt, idővel csak nőni fog. Sokan panaszkodnak, hogy ez egy szűk, belterjes közeg, de én úgy látom, egyre több ember nyitott a kortárs művészetre.

Mennyi alapja van a kortárs művészetről alkotott sztereotípiáknak? Tényleg belterjes ez a közeg?

A gyűjtök köre valóban nem túl tág, de most, hogy a vírus miatt zárva vannak a múzeumok, dömping van a látogatókból. Naponta átlagban harmincan jönnek be hozzánk, és meghatóan pozitív visszajelzéseket kapunk tőlük. Folyamatosan nő az érdeklődés, az El Kazovszkij-kiállítást például rekordszámú ember nézte meg a Magyar Nemzeti Galériában.

Régebben nem volt ennyi látogatónk, vásárlónk és gyűjtőnk se. Már sokan jönnek csak azért is, hogy Krisztát hallgassák, vagy tizedszerre is megnézzenek egy képet valamelyik kiállításon. Vannak képek, mint Rozsdától A kékszakállú herceg vára, amelyek már köszönnek a látogatóknak. Mi, galeristák hajlamosak vagyunk a gyűjtőkről beszélni, pedig az a látogató is értékes, aki csak élményt akar szerezni, vagy ne adj’ isten, tucatáruház helyett kortárs galériába megy csupán egy-egy „dekorációt” vásárolni. Lehet, hogy mi nem is vagyunk jó értékesítők, mert eladáskor két fontos elv betartására törekszünk: a megvásárolt mű ne okozzon a mindennapi életet befolyásoló anyagi megterhelést, valamint a mű birtoklása minden nap okozzon örömet új tulajdonosának.

Egy kép eladása még nem eladás. Az a cél, hogy kialakítsunk az érdeklődővel egy kapcsolatot, visszajöjjön az első vásárlása után is, és bekerüljön a kortárs művészeti vérkeringésbe, esetleg gyűjtővé váljon. Ez egy hosszú folyamat, amire időt és energiát kell szánni.

Milyen szempontok alapján választjátok ki, hogy mely művészekkel dolgoztok?

Eleinte nagyon egyszerű volt a választás: megkerestem az általam fontosnak tartott művészeket, és felkértem őket az együttműködésre. Így került a Várfokba El Kazovszkij, Bukta Imre, Ujházi Péter, Szirtes János, és még sorolhatnám.

Mi életművekben gondolkodunk, nem trendekben. A művészkörünk egy része, mint Szirtes János, Szotyory László, Ujházi Péter, a kezdetektől velünk van. Ugyanakkor azt is fontosnak tartjuk, hogy fiatal művészeket is képviseljünk. Nem titok, hogy a Várfok Galéria a festészeti kvalitásokra helyezi a hangsúlyt: abban hiszünk, hogy egy képnek esztétikailag izgalmasnak, technikailag pedig jól kivitelezettnek kell lennie. Távlatokban gondolkodunk, azt próbáljuk elképzelni – és ez Károly nevelése –, hogy az adott kép ötven–száz év múlva is megállja-e a helyét. Ha azt látjuk, hogy igen, akkor felkérjük a művészt. A fiatalok közül jó példa Nemes Anna, akire Szirtes János hívta fel a figyelmünket. Már az első találkozásnál éreztük, hogy ő egy zsigeri művész, nem hobbista. Szirtes János szokta mondani, hogy ő bárkit megtanít rajzolni, de attól még nem lesz művész az ember, mert az csak egy mesterségbeli tudás. A művészethez kell valami plusz, a tálentum, ami nem mindenkinek adatik meg. Ezt a tehetséget, a lenyűgöző technikai tudás mellett a friss gondolatiságot éreztük Nemes Anna műveiben, úgyhogy rögtön meg is ajánlottuk neki a bemutatkozási lehetőséget a Project Roomban.

Mitől lesz sikeres egy kiállítás?

Ma már az is fontos, hogy a művész is aktív legyen a kiállításon, kommunikáljon a látogatókkal, tartson tárlatvezetést, hozza a baráti körét, hirdesse az eseményt. Egy kiállítás sikeressége nem csak eladásokban mérhető. Persze egy forprofit galéria abból tartja el magát, úgyhogy ha egy művésztől évekig semmit se tudunk eladni, az megkérdőjelezi az együttműködés létjogosultságát, de Nemes Anna első kiállítása szuper sikeres volt annak ellenére is, hogy abból a kiállítási anyagból egy képet sem adtunk el. Más sorozataiból viszont igen, mert felfigyeltek rá a gyűjtők. Van olyan, aki csak akkor vásárol képet egy adott művésztől, ha a galéria elkezdi az életműgondozást, mert számára az jelent biztosítékot, hogy érdemes odafigyelni rá.

Egyszer tizennégy művet adtunk el egy fiatal művész bemutatkozásán, ami frenetikus siker, de a költségek miatt mégis buktam a kiállításon másfél milliót.

Egy fiatal művésznek hiába jók a képei, a galéria hierarchiájában alulról kell kezdenie, ezért az árai csak egy idő múlva, az igazolt sikerek által emelkedhetnek.

Nem beszélve arról, hogy ha holnaptól nem alkot többet, és elmegy mondjuk kazánkovácsnak, akkor megszakad az alkotói folyamat, megáll a művei értékének emelkedése. Aki mögött nincs értékelhető életmű, annál mindig van egy kis kockázat. Sokszor sajnáljuk, pedig szerintem kifejezetten jó, ha a fiatal művész legjobb művét kedvező áron elviszik, mert akkor mindenki örül: örül a vevő, aki hozzájutott egy fantasztikus műhöz, örül a művész, aki eladta a képét, és ez arra sarkallja, hogy újakat hozzon létre, és örül a galéria is, mert lerakta a művész – csúnya szóval – felépítésének alapkövét. Így mindannyian érdekeltek leszünk abban, hogy a művész száz év múlva is ismert legyen, és ezt a célt kell támogatnia a korrekt árképzésnek is. És ez igaz azokra is, akik nincsenek már köztünk. Az ő művészetükről is kötelességünk folyamatosan hírt adni, hiszen akinek időről időre nem mutatják be a képeit, ahhoz ebben az információs dömpingben nehéz visszatalálni. Hogy Mulasics László, El Kazovszkij vagy Rozsda Endre jelen van a művészi közbeszédben, abban szerintem a Várfok Galériának is nagy szerepe van.

2011-ben a fotográfia felé is nyitottatok. Miért?

Régóta szerettem volna fotográfiával foglalkozni. A nehézséget az jelentette, hogy míg a festészetben általában csak egy példány van a képekből, addig a fotográfiák reprodukálhatóságával sokan visszaélnek. Fontos volt, hogy olyan művészeket találjunk, akiknél az adott szó szent, és ha egy képből három darab van, nem csinálnak belőle még ötöt, miután eladtuk őket. Ez nagy művészekkel is előfordul, és olyan hitelességi válságot okozhat, amit egy galéria nem engedhet meg magának. Korniss Péter azonban nemcsak fantasztikus művész, hanem fantasztikus ember is egyben. Régóta ismerjük egymást, de ha túl kézenfekvő, nem gondol rá az ember, hogy együtt dolgozzanak. Végül egy átpálinkázott éjszakán gátlásaimtól megszabadulva mondtam Péternek, hogy ha kipihentem az estét, felhívom egy ötletemmel. Így ajánlottam meg neki a közös munkát, mindkettőnk legnagyobb örömére. Nehéz volt a többieket megtalálni Péter mellé, de Czigány Ákos személyében szintén egy különleges művészt és embert ismertünk meg.

2011 környékén részben a gazdasági válság hatására több galéria is elkezdett kortárs fotográfiával foglalkozni, mert az a festészetnél kedvezőbb árkategóriát jelent, ráadásul a magyar fotográfiát nemzetközi szinten is könnyű ismert nevekhez kapcsolni Robert Capától André Kertészen át Brassaïig. Hatalmas adminisztrációs felkészülés előzte meg Korniss belépését a galériába, hiszen meg kellett tanulnunk a fotográfiát műtárgyként képviselni, műtárgyminőségben prezentálni, kitalálni a nyilvántartási rendszert és bővíteni a galériát, hogy tárolni tudjuk a fotográfiákat. Korniss már nagy név volt, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, de a fotográfiái korábban nem szerepeltek műtárgyként a piacon. A nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, valamint a külföldi vásárok és tárlatok nagyot dobtak a képei iránti érdeklődésen.

A Legek című kiállítással ünneplitek a Várfok Galéria 30 éves jubileumát, amelyben a művészkörötök emblematikus alkotásaiból válogattatok. Ennek apropóján szeretném, ha ti is elárulnátok a személyes legjeiteket a galéria történetéből. Kezdjük a legemlékezetesebb kiállítással!

Számomra a legemlékezetesebb Rozsda Endre első kiállítása volt 1999-ben, amit a művész jelenlétében Esterházy Péter nyitott meg. Mindenki ott volt, akit érdekelt a kortárs képzőművészet, és nem sokkal a halála előtt tisztelegtek Rozsda művészete előtt. Ez volt az első kiállítás, amin úgy éreztem, hogy igazán fontos, amit csinálunk. Valójában rengeteg legemlékezetesebb élményem volt, mint például Csurka Eszter kenyérszobor-kiállítása, a Szirtes–feLugossy páros újhagyma-dedikálása vagy Gilot-nak a kiállításához kötődő látogatásai. De mondhatnám az első El Kazovkszij-tárlatot is 1991-ből. Bor olyan gyorsan még nem fogyott el kiállításon, mint akkor. Próbáltam kiküszöbölni az „annyi fogy, amennyi van” törvényét, ezért az egyik megnyitón húszféle ásványvizet kínáltam, máskor pedig kannás tejet mértem ki merőkanállal a látogatóknak. Hiába fizettem be a borra szánt összeget beteg madarak gyógykezelésére, egyik ötlet sem aratott osztatlan sikert.

Számomra emlékezetes volt Korniss Péter első kiállítása 2012-ben, amelyre nem fértek be az emberek, olyan sokan jöttek, valamint Mulasics Lászlóé 2011-ben, amellyel megnyílt a felújított, kétszáz négyzetméteres Várfok Galéria. De ha csak egyet mondhatok, akkor A Legek – Várfok 30 című, mostani jubileumi kiállításunkat említeném. Eredetileg egy koncertekkel színesített zenei kiállítást terveztünk erre az időszakra, de azt elmosta a vírus, és a semmiből született A Legek. A huszonkét fős művészkörünk legfontosabb alkotásait válogattuk ki, és tartottam tőle, hogy ezek a markáns művek majd kioltják egymást, hogy napokig fogjuk pakolgatni a képeket, mire megtalálják a helyüket, és elkezdenek sugározni, de nem így lett: egy nap alatt a helyükre kerültek, és elkezdtek kommunikálni egymással, mintha éreznék, hogy történelmi pillanat tanúi. Amikor elkészült a kiállítás, hatalmas tiszteletet, alázatot és meghatódottságot éreztem. Akkor értettem meg igazán, mi is az állandóság és az abba vetett hit, amit Károly képvisel – és hogy ez mekkora érték.

Lehet, hogy a művészeink közül valaki most épp nem trendi, de akkora erő van a képeikben, hogy az száz év múlva is sugározni fog.

Hinni kell a művészekben, tűzön-vízen át képviselni őket, és akkor előbb-utóbb minden a helyére kerül.

Legnagyobb álom, amely valóra vált?

Erre könnyű a válasz: 2020-ban befejeződött az a fejlesztés, amely harminc évvel ezelőtt még csak álmaimban fogalmazódott meg. Ennek köszönhetően európai színvonalú objektum jött létre, amelyben a festmény- és fotóraktártól a tárgyalóteremig minden megtalálható. Ezekhez adódtak a látványfinomságok: a frissen telepített növényekkel bezöldített kis udvar vagy a gangon színesen pompázó ablakimitációk, amelyek mögül a művészeink árnyékképei tekintenek ránk. Nem lenne nélkülük kevesebb a galéria, de fontos ez a kis plusz a mi lelkünknek is, hisz minden napunkat ebben a környezetben töltjük – de a látogatóknak is, akiknek ez a látvány a komplexitásra való törekvést sugallja.

Számomra hatalmas dolog volt Korniss Péternek kiállítást csinálni a római Museo di Trasteverében. Eredetileg nem akartam kortárs művészettel foglalkozni, korábban itáliai reneszánsz műveket és Anjou-sírokat kutattam Nápolyban és Rómában. Hogy tizenkét év után visszatérhettem Rómába, és egyéni kiállítást rendezhettem egy ekkora kaliberű magyar művésznek egy olasz állami múzeumban, az minden álmomat felülmúlta. De örök élmény az is, hogy találkozhattam Françoise Gilot-val a New York-i műtermében. Sokan mondják rá, hogy csak Picasso múzsája volt, de az elmúlt húsz évben helyére került a megítélése. Azt hittem, egy kedves néni fogad majd minket, ehhez képest a legintelligensebb nő várt rám, akivel valaha találkoztam. Mentálisan eszmétlenül friss volt még kilencvenhat évesen is, a humora pedig csodálatosan szarkasztikus. Ő az élő művészettörténet, akin érezni az egész 20. századot: hogy Henry Matisse és Georges Braque barátja volt, és eltöltött tíz évet Picassóval…

Gilot hihetetlen bölcsességet sugároz, és sok olyat mond, amit az ember nem mer megfogalmazni magának, mert meg akar felelni annak, amit elvárnak tőle. Még a 2000-es évek elején elmentünk egyszer ebédelni. Akkoriban azt gondoltuk, hogy minden galériának ki kell alakítania egy profilt, amit aztán kizárólagosan követ. Mire Gilot csak legyintett, és azt mondta, egy jó galériában van legalább két halott művész, néhány középkorú és több fiatal, a különböző korosztályok ugyanis felhúzzák és erősítik egymást, valamint a galériát.

Akkor megértettem, hogy egy jó galéria nem arról szól, hogy rásózzuk valakire az aktuális trendet, hanem hogy a minőség hitelesíti a generációkat.

Volt olyan művészettörténész kollégám, aki azt mondta, hogy aki nem divatos, azt ki kell rúgni. Ez nonszensz. Akkor hogyan örökítem tovább az értéket? Akkor a galéria csak egy bolt lesz, én viszont nem szeretnék boltos lenni.

Legnagyobb vészhelyzet, amit meg kellett oldanotok?

2019 nyarán történt, amikor az egész galéria szabadságon volt. A nyaralásból visszatérve – bár még egy hétig szabadságon lettem volna – bementem megnézni, hogy minden rendben van-e. Nyáron szoktunk leltározni, és mind az ezernyolcszáz képet kipakoljuk a kiállítótérbe. Belépve egy monoton hangra lettem figyelmes, és láttam, hogy a mennyezetről csöpög a víz a képekre. Egyből hívtam Károlyt, hogy mentsük a menthetőt: elzárattuk a csapot, és a lehető leggyorsabban kicsomagoltunk, áttörölgettünk és szétraktunk majdnem száz képet, hogy megszáradjanak.

Szétdurrant egy cső a kőfal mögött, amit a felső szomszéd nem észlelt, mert csak lefelé ömlött a mocskos lé. Az volt a szerencsénk, hogy a gondos csomagolásnak köszönhetően a víz nem közvetlenül érte a műtárgyakat. Akár ki is lehettek volna bontva a képek: az olyan tragédia lett volna, amit az ellenségemnek se kívánok. Nem számít, hogy fizet a biztosító, ha megsemmisül egy műtárgy, az pótolhatatlan. Borzasztó élmény volt. És a vizes képektől nem messze ott voltak a Gilot-k is…

Legdrágábban eladott műtárgy?

Egy Rozsda-kép volt, ami majdnem kilencvenezer euróért kelt el [mai árfolyamon kb. 32 millió forint – S. T.]. De ennél lényegesebben nagyobb értékű munkák is kerültek privát tulajdonba, például Françoise Gilot lebegő vásznai, amelyek egy designhotelben vannak kiállítva. Ma már sok százezer dollárt érnek, de annak idején, amikor Gilot-nak még nem volt ekkora sikere, néhány millió forintért jutottak hozzájuk. Gilot nálunk húzónév: ha magyar művészeket viszünk egy külföldi vásárra, Gilot-t is kirakjuk, mert rajta keresztül a többi művész munkájára is fel tudjuk hívni a figyelmet. Az egyik litvániai művészeti vásáron, amikor a Sotheby’s igazgatója felfedezte, hogy kitettünk egy Gilot-képet, az összes ismerősét odahordta a standunkhoz. Mi nem tudnánk elvégezni azt a reklámtevékenységet, amit az emberek lelkesedésből megcsinálnak, ha odavonzza őket egy kép.