Szenvedni az örökkévalóságig – Kritika a Végtelen című filmről

D. Eric Maikranz regénye (The Reincarnationist Papers – már a cím rögzítése is ujjzsibbasztó, kimondva alighanem nyelvtörőként is működik) tökéletes blockbuster-alapanyag lehetne jó kezekben. Csakhogy a Kiképzéssel egyszer kritikai sikert aratott, előtte és utána végleg középszerre vagy annál lejjebb beállt Antoine Fuqua nem ez a kategória. A rendező iparosként képtelen bármi egyedit hozzáadni az évszázadok óta köztünk élő, lélekvándorlással újjászülető ősi harcosok legendáriumához. Nála a jó és rossz küzdelme generikus panelekből tákolt akcióőrület: a nemes lelkű Hívők és az önző, gonosz Nihilisták csoportjainak sorsokat, bolygót formáló összecsapása tét nélküli, idegesítően laposan bonyolódó haddelhadd.

Fuqua még az alapkoncepcióból sarjadó Hegylakó és Mátrix közhelyeit, sőt nyíltan elcsent pillanatait is unottan rakosgatja ide-oda, így eshet meg, hogy a százhat perces játékidő örökkévalósággal felérő tortúrának hat. A rendező a karaktereivel véletlenül sem törődik, a papírmasé figurák néha beszélgetnek, később durrogtatnak, robbantanak, verekednek. Egy percig sem érezzük, hogy a Végtelen fazonigazításon átesett, talmi szuperhősei mekkora világveszéllyel néznek szembe. Jóllehet igyekeznek feszültséggel megtölteni a cselekményt a skizofrén, önkereső főhős Evannel, de a figura kalandfilmutazása látványosan megbukik Mark Wahlberg rémesen buta ábrázatán és kritikán aluli színészi teljesítményén. Gyorsan elhadarják a rá vonatkozó alapinformációkat, majd lépünk is tovább az újabb levegőben lógó, beszélő fejes jelenetre vagy kaotikus, gyalázatos CGI-jal képernyőre álmodott üldözések, zuhanások, ütések káoszába. A film legalapvetőbb hibája azonban másban keresendő. Uszkve hetven percig zajlik a Végtelenek összetettnek hitt, de igazából szögegyszerű univerzumának ismertetése, miközben Bathurst (Chiwetel Ejiofor ripacskodásban gazdag intrikusszerepe), az egykor a hősök közé tartozó, de ördögivé deformálódott főellenfél lassan eljut a hősök búvóhelyéig.

Borzalmasan rosszul szerkesztett film a Végtelen.

Kétharmadára méltatlan expozíció, hosszadalmas magyarázatok telepednek, majd mire ténylegesen felgyorsulnak az események, nagyjából fél óra marad hátra, így a nagy kapkodás slendriánul összehányt, logikát, koreográfiát nélkülöző akciójeleneteket eredményez. Van egy palota, ahol óriási mordályokat szorongatnak a kommandósok, felszáll egy Black Hawk helikopter, két szemrevaló, de valójában tárgyiasított bőrruhás nő püföli egymást, Wahlberg hőse motorral egy repülőgép szárnyára ugrat, amelyben egy szamurájkarddal kapaszkodik meg. A pusztán cselekményfelmondásra kárhoztatott hősöket először a lomha tempó, majd ebből fakadóan az elképesztően unalmas romboláspornó miatt nincs lehetőség megismerni, és totálisan mindegy, épp ki áll nyerésre, a főhős elbukhat-e, netán a gonosz ráteszi-e a kezét a Transformers-széria infantilizmusával vetekedő, bolygóromboló szupertojásra.

Igaz, a Végtelen grandiózus sci-finek hazudja magát, de a Mexikótól az USA-n át a Távol-Keletig és Angliáig rohanó Mission: Impossible-sztorimutáció ügyet sem vet önnön eposziságára. Ha nem létező, üres karakterek tapossák egymás sarkát, akkor a vízesések, sziklák totálképei (money shotjai) fabatkát sem érnek.

Generikus, fémes, ’90-es évekbeli tévéfilmeket, direct-to-video (videós forgalmazásra szánt) mozikat idéz a látványvilág – Fuqua vizuálisan is a legirritálóbb fogásokkal él, de tonális problémák is felütik a fejüket.

Egyrészt rendkívül komoly, mítoszépítő sci-fi-akció, egyfajta felnőtteknek pozícionált A gyűrűk ura-trilógia kíván lenni a Végtelen, amit keresztülhúz az iskolásan magyarázott, ismétlésekbe fulladó narráció. Máskor pedig laza akcióőrületként tarolna a film, de ahhoz messze nem érdekesek a figurái, és pláne nem élvezetesek a videojátékok átkötőpályájáinál is silányabb kardvívásai, közelharcai. A Támadás a Fehér Ház ellen és A védelmező után ráadásul Fuqua újra a zsibbasztó, nőalakokat perifériára helyező, a konfliktusok oldásaként csak erőszakot választó, ódivatú akciófilmet készítette el, csak most a tizenhárom éven felülieknek szóló korhatár megköti a kezét, így a kamera rendre szégyenlősen elfordul például egy testbe fúródó pengétől (ami a rendező primitív fétise az imént nevezett két filmből) vagy egy húzósabb fejlövéstől. A Végtelen tizenkét éveseket céloz meg korhatár-besorolás és intelligencia terén is. Ha a Paramount+ helyett a Cartoon Networkön tűznék műsorra (de inkább a Film+-on fogják), egy gyerek sem aludna rosszul.

Fogalmunk sincs, kinek pozícionálhatták a mozit. Narratívája a ’80-as, ’90-es évek korszerűtlenségeit mímeli, szuperhős-parafrázisként bűzlik az olcsó, nagyvászon-kritériumoknak eleget nem tevő képi megoldásoktól. A film ötlettelensége a végtelenbe és tovább nyújtja a játékidőt – amely a címmel együtt remek metaforája a nézőre váró gyilkos monotóniatűrésnek.

A film adatlapja a MAFAB-on