© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Végzetünk magasfeszültsége
Arthur Miller: Pillantás a hídról
A hídról mindig tágas a látóhatár, felfelé, lefelé és mindkét irányba a híd végeihez jó messzire elnézelődhetünk, Miller darabjának fő jellemzője azonban, hogy a szereplők saját életük parányi terébe zsúfolódnak össze.
A hídról mindig tágas a látóhatár, felfelé, lefelé és mindkét irányba a híd végeihez jó messzire elnézelődhetünk, Miller darabjának fő jellemzője azonban, hogy a szereplők saját életük parányi terébe zsúfolódnak össze.
Eddie Carbone, az olasz bevándorló, megbízható amerikai polgár, „jó ember”, teljesíti a feladatait, eltartja családját. Semmi váratlan fordulat nem jöhet életébe, napi sör, hétvégi meccs. Legalábbis látszólag, de mint ahogy egyikünk élete sem ilyen egyszerű, Eddie-é sem az: a szokásos napi rutin ugyanis elfedi előle azt a nem könnyen bevallható tényt, hogy nevelt lányához sok hosszú év után olyan szoros szálak fűzik, amelyek egyszerűen eltéphetetlennek. A lány, aki nemsokára tizennyolc éves lesz, hiába próbálna önálló, felnőtt életet kezdeni, Eddie ezt nem akarja vagy inkább nem tudja elfogadni. A darab elsősorban lélektani, az igazi konfliktus a szereplők belső világában zajlik, és ez kifejező, mélyen átélt színészi játékra ad lehetőséget. A hétköznapi, egyszerű dialógusokból váratlanul hatalmas erejű feszültség robban ki, hogy azután egy-egy kényszeredett mosoly keretében mindenki megpróbáljon visszatérni a maga illedelmes életéhez, bár ez egyre kevésbé sikerülhet nekik.
Miller sűrűn ellátta olyan szerzői utalásokkal a szöveget, amelyek a szereplők mozdulataira, sőt akár belső gondolataira utalnak, ezzel együtt is nagyon sok múlik a rendező koncepcióján, hogy miképpen állítja színpadra az amerikai olasz bevándorlók világát.
Az Örkény Színház előadása kevés akcióval, stilizált színpadképpel (a színpadon egymás mögé elhelyezett bőrkanapék jelzik a lakótelepi kis családi fészkeket) erősíti a lefojtott indulatokból eredő hangulatot. Az absztrakt tér, a kevés mozgás, (nincs ki- és bejárás a felvonások során) mind arra késztetnek, hogy a lelki folyamatokra, a színészi játékra figyeljünk, s átérezzük a színjáték egyre feszültebb légkörét. A cselekmény összes fontos mozzanata a színpad előterében zajlik, az egyéni, elkülönülő tragédiák ugyanúgy, mint az összezsúfolódó emberek között váratlanul fellobbanó konfliktusok. A hanghatások az olasz dalok éneklésétől kezdve a popzenén át egészen a szélkelep hangjáig az emelkedő izgalommal párhuzamosan a végső csúcspontra, Eddie Carbone életének sorsszerűségére, s ebből következő kikerülhetetlenül tragikus voltára irányítják figyelmünket.
Mácsai Pál rendezése a békés pillanatok és az indulati robbanások szépen kiszámított és arányosan megalkotott ritmusára épít. Eddie alakja áll a középpontban, de a rendezés teret enged a többi szereplőnek is, hogy folyamatosan megjelenjen viszonyuk a tragikus kimenetelű szenvedély felerősödéséhez. A darab Brooklynban játszódik, az 1950-es évek Amerikájában, de az előadás hangulata megidézheti akár saját emlékeinket az elmúlt évtizedek emberi kiszolgáltatottságról. Emlékezetes lesz az a jelenet, amikor Eddie, Csuja Imre kibontja sörét és megkínálja vele feleségét, lányát, mert a szituáció ismerőssége miatt megdöbbenve érezhetjük, hogy nemcsak tőlünk messze fordulhatnak elő ehhez hasonló, hétköznapi és végzetes tragédiák. Miller többször kifejtette, hogy a darabot az ókori görög tragédiák mintájára szerkesztette, a végzet kikerülhetetlen hatalma uralkodik a szereplő személyek felett. Ez maga után vonta azt, hogy egy-egy szerepben egy-egy fontos jellemvonás, lelki beállítódás domináljon. Másrészt a szövegbe sok szerzői instrukció, személyes jelzés, félmondat került, és ez lehetőséget ad a színészeknek a karakterek egyéni megformálására. Csuja Imre nagyszerűen használja ki ezt a lehetőséget, alakítása markáns, hiteles, a darab során egyre nagyobb belső izzással érzékelteti a feszültség dagadását, terjedését. A többi szereplő is árnyalt játékkal segíti a tragikus vég kibontakozását, az ókori minták egyénített megjelenítéséből mindannyian kiveszik részüket.
A jól felépített előadás a kezdeti összeszokást követően, mikor a darab tempója kicsit megnyugszik, mindenképpen hozni fogja azt a nagyon erős hatást, amelynek eredményeképpen ha hazatérünk, mindannyian erősen elmélyedünk, vajon nekünk mely komplexusainkkal kell szembenéznünk elkövetkező éveinkben, s vajon a mi sorsunk milyen végállomás felé robog.
Arthur Miller: Pillantás a hídról, Örkény Színház, rendezte Mácsai Pál.
Szereplők: Eddie: Csuja Imre, Beatrice: Für Anikó, Catherine: Törőcsik Franciska, Marco: Debreczeny Csaba, Rodolpho: Polgár Csaba, Alfieri: Epres Attila
Fordította: Gáspár Ildikó, dramaturg: Gáspár Ildikó, díszlet-jelmez: Izsák Lili, zene: Matkó Tamás
Eddie Carbone, az olasz bevándorló, megbízható amerikai polgár, „jó ember”, teljesíti a feladatait, eltartja családját. Semmi váratlan fordulat nem jöhet életébe, napi sör, hétvégi meccs. Legalábbis látszólag, de mint ahogy egyikünk élete sem ilyen egyszerű, Eddie-é sem az: a szokásos napi rutin ugyanis elfedi előle azt a nem könnyen bevallható tényt, hogy nevelt lányához sok hosszú év után olyan szoros szálak fűzik, amelyek egyszerűen eltéphetetlennek. A lány, aki nemsokára tizennyolc éves lesz, hiába próbálna önálló, felnőtt életet kezdeni, Eddie ezt nem akarja vagy inkább nem tudja elfogadni. A darab elsősorban lélektani, az igazi konfliktus a szereplők belső világában zajlik, és ez kifejező, mélyen átélt színészi játékra ad lehetőséget. A hétköznapi, egyszerű dialógusokból váratlanul hatalmas erejű feszültség robban ki, hogy azután egy-egy kényszeredett mosoly keretében mindenki megpróbáljon visszatérni a maga illedelmes életéhez, bár ez egyre kevésbé sikerülhet nekik.
Miller sűrűn ellátta olyan szerzői utalásokkal a szöveget, amelyek a szereplők mozdulataira, sőt akár belső gondolataira utalnak, ezzel együtt is nagyon sok múlik a rendező koncepcióján, hogy miképpen állítja színpadra az amerikai olasz bevándorlók világát.
Az Örkény Színház előadása kevés akcióval, stilizált színpadképpel (a színpadon egymás mögé elhelyezett bőrkanapék jelzik a lakótelepi kis családi fészkeket) erősíti a lefojtott indulatokból eredő hangulatot. Az absztrakt tér, a kevés mozgás, (nincs ki- és bejárás a felvonások során) mind arra késztetnek, hogy a lelki folyamatokra, a színészi játékra figyeljünk, s átérezzük a színjáték egyre feszültebb légkörét. A cselekmény összes fontos mozzanata a színpad előterében zajlik, az egyéni, elkülönülő tragédiák ugyanúgy, mint az összezsúfolódó emberek között váratlanul fellobbanó konfliktusok. A hanghatások az olasz dalok éneklésétől kezdve a popzenén át egészen a szélkelep hangjáig az emelkedő izgalommal párhuzamosan a végső csúcspontra, Eddie Carbone életének sorsszerűségére, s ebből következő kikerülhetetlenül tragikus voltára irányítják figyelmünket.
Mácsai Pál rendezése a békés pillanatok és az indulati robbanások szépen kiszámított és arányosan megalkotott ritmusára épít. Eddie alakja áll a középpontban, de a rendezés teret enged a többi szereplőnek is, hogy folyamatosan megjelenjen viszonyuk a tragikus kimenetelű szenvedély felerősödéséhez. A darab Brooklynban játszódik, az 1950-es évek Amerikájában, de az előadás hangulata megidézheti akár saját emlékeinket az elmúlt évtizedek emberi kiszolgáltatottságról. Emlékezetes lesz az a jelenet, amikor Eddie, Csuja Imre kibontja sörét és megkínálja vele feleségét, lányát, mert a szituáció ismerőssége miatt megdöbbenve érezhetjük, hogy nemcsak tőlünk messze fordulhatnak elő ehhez hasonló, hétköznapi és végzetes tragédiák. Miller többször kifejtette, hogy a darabot az ókori görög tragédiák mintájára szerkesztette, a végzet kikerülhetetlen hatalma uralkodik a szereplő személyek felett. Ez maga után vonta azt, hogy egy-egy szerepben egy-egy fontos jellemvonás, lelki beállítódás domináljon. Másrészt a szövegbe sok szerzői instrukció, személyes jelzés, félmondat került, és ez lehetőséget ad a színészeknek a karakterek egyéni megformálására. Csuja Imre nagyszerűen használja ki ezt a lehetőséget, alakítása markáns, hiteles, a darab során egyre nagyobb belső izzással érzékelteti a feszültség dagadását, terjedését. A többi szereplő is árnyalt játékkal segíti a tragikus vég kibontakozását, az ókori minták egyénített megjelenítéséből mindannyian kiveszik részüket.
A jól felépített előadás a kezdeti összeszokást követően, mikor a darab tempója kicsit megnyugszik, mindenképpen hozni fogja azt a nagyon erős hatást, amelynek eredményeképpen ha hazatérünk, mindannyian erősen elmélyedünk, vajon nekünk mely komplexusainkkal kell szembenéznünk elkövetkező éveinkben, s vajon a mi sorsunk milyen végállomás felé robog.
Arthur Miller: Pillantás a hídról, Örkény Színház, rendezte Mácsai Pál.
Szereplők: Eddie: Csuja Imre, Beatrice: Für Anikó, Catherine: Törőcsik Franciska, Marco: Debreczeny Csaba, Rodolpho: Polgár Csaba, Alfieri: Epres Attila
Fordította: Gáspár Ildikó, dramaturg: Gáspár Ildikó, díszlet-jelmez: Izsák Lili, zene: Matkó Tamás
