Az idegösszeomlás szélén – Ajánló a 78. Velencei Filmfesztivál programjából

A Velencei mustra szervezőinek 2021-ben érezhetően meggyűlt a baja a világjárvány utáni éledezés jeleit mutató, de azért továbbra is szigorú korlátozások mellett megtartott rendezvény lebonyolításával. Ám hiába az újonnan bevezetett online foglalási rendszer esetlensége és a főleg eleinte túlságosan időigényes biztonsági ellenőrzés, összességében nem lehet okunk panaszra, hiszen a kínálat mindenért kárpótolt. Versenyen kívül az idei év legnagyobb sikervárományosait vetítették, a versenyprogramban pedig a világ legelismertebb rendezői hozták el új alkotásaikat.

A Velencei Filmfesztivál a mai napig sokat profitál abból, hogy pár éve a cannes-i mustra szervezői összerúgták a port a Netflixszel: mivel a Croisette-re azóta sem engedik be azokat a filmeket, amik rögtön a streaming szolgáltatók felületein debütálnak a mozis bemutatók kárára, így olyan alkotásokat tudott megszerezni Velence az elmúlt években, mint a Házassági történet, a Roma vagy a Buster Scruggs balladája. 2021-ben pedig a Zongoraleckét jegyző Jane Campion és a nemzeti hősként tisztelt Paolo Sorrentino térhetett vissza Velencébe – mindketten Netflixre gyártott művekkel, amelyek végül díjakat is kaptak. Visszatérő alkotókból egyébként sem volt hiány, hiszen az idei programban Pablo Larraín, Pedro Almodóvar, Michel Franco és a 2015-ben Arany Oroszlánt nyert Lorenzo Vigas új filmjei is szerepeltek. Ajánlunk néhány izgalmas darabot az idei programból, amelyek akár a jövő évi díjszezonban is fontos szerephez juthatnak majd.

Spencer

Pablo Larraín gyakori vendég a Velencei Filmfesztiválon: 2010-ben a Post Mortem, 2016-ban a Jackie , két éve pedig az Ema is a versenyprogramban debütált. A Spencer a Jackie-hez vagy a Nerudához hasonlóan a rendező életrajzi filmjeinek sorát erősíti. A főhős ezúttal a Kristen Stewart által mesterien alakított Diana hercegné, aki karácsonyozni tart a brit királyi család birtokára, bár ehhez érezhetően nincs sok kedve.

Larraín a kívülálló főszereplő érzelmi rezdüléseire kíváncsi: az ő szűrőjén keresztül nyerünk betekintést a dinasztia szigorú szabályok és betokosodott hagyományok mentén zajló ünnepébe.

Diana azonban, ahogy arra a film címe is ráerősít, szuverén entitás, aki nem érzi magát a család részének, sőt lázad is a formális béklyók ellen, így az ott töltött időt folyamatos konfliktusok teszik izgalmassá. Diana tudatosan provokálja a családot például azzal, hogy a királynő után érkezik a közös fotózásra, vagy felcseréli az előzetes öltözködési menetrendet, és a reggelihez kiválasztott ruháját a vacsorához veszi fel. Larraín olyannyira komolyan vette, hogy Diana nézőpontjából követjük az eseményeket, hogy a királyi család többi tagja a főhős fiain, Harry és Vilmos hercegeken kívül alig kap hangsúlyt. A rendező egy nagy „tömbként”, arctalan tömegként ábrázolja a dinasztiát, amely Diana lelkére telepszik. Így aztán nem is a családon belüli viszonyrendszerek a fontosak, hanem a nő belső vívódása és lázadása, amit Kristen Stewart zseniálisan, manírok nélkül jelenít meg, végérvényesen kilépve azAlkonyat-saga árnyékából (bár ehhez már a két évvel ezelőtti Sebergben is közel járt). Az operatőri munkán, valamint a jelmez- és díszlettervezésen túl külön dicséretet érdemel Johnny Greenwood filmzenéje, melyet Larraín bátran használ, és tökéletesen le is festi vele a Diana lelkében dúló viharokat.

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho)

Ha instant kultfilmekre vadászunk, jó eséllyel nem lövünk mellé, ha Edgar Wright rendezéseire váltunk jegyet. A Cornetto-trilógia atyja a Simon Pegg és Nick Frost főszereplésével készült műfajparódiákon túl is olyan menő alkotásokat hozott össze, mint a korát meghaladó geek-hommage, a Scott Pilgrim a világ ellen vagy a Halálos iramban-filmek antitéziseként működő Nyomd, Bébi, nyomd. Az idei velencei mustrán versenyen kívül vetített új filmje hű maradt a korábbi munkákhoz: az Utolsó éjszaka a Sohóban feszes szerkesztésű, stílusos midcult film, amelyben Wright virtuóz módon zsonglőrködik különféle műfaji elemekkel, és teremt ezekből egyedi hangulatot. A rendező ezúttal a jelen és a ’60-as évek Londonját állítja szembe egymással a high concept-alapokon nyugvó történetben. A traumatikus múltú fiatal divattervező-tanonc, Eloise (Thomasin McKenzie) a békés angol vidékről a fővárosba megy tanulni. Itt rejtélyes módon képessé válik arra, hogy bepillantást nyerjen az 1960-as évek Londonjának elsőre szemkápráztató, később egyre nyomasztóbbá váló éjszakai életébe egy akkori táncosnő, Sandy (Anya Taylor-Joy) tapasztalatait átélve.

Wright tökéletes ritmusban váltogat múlt és jelen között, és bár magától értetődően a ’60-as évek körítése az izgalmasabb vizuálisan, a rendező mégis eléri, hogy a néző ne akarjon ottragadni.

Ez pedig főleg a remekül megírt karaktereknek és Thomasin McKenzie szuggesztív jelenlétének köszönhető. Wright mindkét idősíkon többféle zsáner jól bejáratott elemeit, karaktereit, narratív és képi megoldásait hasznosítja újra, így az Utolsó éjszaka a Sohóban magán hordozza a pszichothriller, a krimi és a giallók stílusjegyeit is. A végeredmény egy egyedi hangulatú, elképesztően menő film remek zenékkel és pörgő párbeszédekkel, amit november 4-én mutatnak be a magyar mozik.

Sundown

A mexikói Michel Franco igazi fesztiválkedvenc, filmjei rendre a cannes-i vagy a velencei mustrán mutatkoznak be és nyernek rangos díjakat. Tavaly Új világrend című remeke kapott Ezüst Oroszlánt, idén pedig a kisebb szabású, a rendező régebbi műveire hajazó Sundown szerepelt a velencei versenyprogramban. Chronic című közös munkájuk után ismét Tim Roth a főszereplő, aki ezúttal egy apátiába süllyedt brit milliárdost alakít. Neil a családját hátrahagyva Acapulcóban sörözget és napozik az óceán partján, miközben otthon fenekestül felfordul korábbi élete, a káosz pedig szép lassan átszüremlik a távoli Mexikóba is. A rendező ezúttal is próbára teszi a közönségét. Lassan hömpölygő, mégis nagyon agyafúrt és ravasz film a Sundown – Franco szinte alig rak a néző elé információt. Olyannyira, hogy sokáig a szereplők közötti pontos viszonyrendszer sem egyértelmű, így a mű ügyesen játszik a nézői elvárásokkal, főleg Roth karakterével kapcsolatban.

Lassúsága ellenére igazi érzelmi hullámvasút a Sundown, amely megbotránkoztat, kiábrándít, és váratlan pillanatokban sokkol.

Tim Roth zseniális a morális értékekből és társadalmi konvenciókból kiábrándult dúsgazdag üzletember szerepében, fizimiskájához remekül illik a karakter fásultsága, és már a testtartása is rengeteget elárul róla. Bár a férfi van reflektorfényben, a neki jutó kevés filmidőben Charlotte Gainsbourg is remekel, aki aggódó családanyaként a csendes és hangos kiakadásokat is profin hozza. Michel Franco rövid időn belül egy újabb különleges filmet készített, amely a személyes dráma mellett ismét égető kérdéseket érint a mexikói bűnbandák jelenségétől kezdve a társadalmi osztályok közötti aránytalan vagyoni különbségeken át az újgazdagok torzult morális értékrendjéig. A film hamarosan a hazai mozikban is látható lesz.

Eltörölni Frankot

A „Kritikusok hete” szekcióban képviselte hazánkat Fabricius Gábor bemutatkozó nagyjátékfilmje, mely a Kádár-korszak underground zenei szcénájában játszódik, és a rendszer elleni lázadásról szól. Az Eltörölni Frankot a hatalom természetét vizsgálja, pontosabban az egyén és hatalom viszonyát, így a címszereplő szövegei és a forgatókönyv bizonyos, jól elhelyezett mondatai is könnyedén aktualizálhatók, a végeredmény akár politikai parabolaként is értelmezhető. Fabricius és operatőre, a Természetes fény után idén már másodjára fantasztikus munkát végző Dobos Tamás elsősorban atmoszférateremtésben jeleskednek. A ’80-as évek underground koncertjei, a szamizdat-terjesztésekkel egybekötött értelmiségi összejövetelek, valamint a rendszer ellenségei számára fenntartott pszichiátria hangulatát is sikerül megragadniuk. A szépen koreografált, sok kameramozgással operáló hosszú snittek Kiss Wanda és Tuza-Ritter Bernadett vágók munkájával kiegészülve éteri hangulatot adnak a filmnek.

A hangsúly így nem elsősorban a tűrt-tiltott zenei élet alakjain vagy a rendszer működési mechanizmusának bemutatásán van.

A narratíva gerincét a Fuchs Benjamin által ihletetten megformált címszereplő belső útja képezi, a történet fő kérdése pedig a rendszerrel szembeni lázadás hiábavalósága köré épül. Az Eltörölni Frankot egy pesszimista, kifejezetten hatásos és megrázó mű, mely első filmhez képest kiforrott koncepcióval és rendezői eszköztárral mutat be egy történelmi szempontból is izgalmas időszakot. A magyar mozikba október 7-én érkezik.

Parallel Mothers

Penélope Cruz idén két velencei versenyfilmben is szerepelt, az egyik ezek közül Pedro Almodóvar új alkotása volt, amelyért Cruz a legjobb színésznő díját nyerte el, teljes joggal. Almodóvar jó szokásához híven ezúttal is egy szappanoperai bonyodalomból épít fel sokrétű egzisztencialista drámát. A Parallel Mothers kiindulópontja mégis egy fontos történelmi trauma: a Cruz által alakított Janis egy, a spanyol polgárháború idejéből származó tömegsírt szeretne kiásatni, hogy az ott nyugvó dédapjának megadhassa a végtisztességet.

A film tehát kezdettől fogva a főhős identitáskeresését állítja középpontba, ami csak fokozódik a címben foglalt anyaság megjelenésével, pláne a szappanoperai fordulatot követően.

Utóbbi hozza be a történetbe Anát (Milena Smit), aki még inkább összekuszálja a szálakat. Almodóvar biztos kézzel vezeti a sokfelé burjánzó sztorit, a jól megírt karakterek között izgalmas konfliktusok bontakoznak ki, döntéseik átélhetőek és emberiek. Cruz figurája kifejezetten komplex: a történelmi traumából fakadó identitáskrízis okán az anyaság számára nemcsak egzisztenciális, hanem dinasztikus kérdéssé válik, ez pedig hatékony motorja a figurán túl magának a filmnek is. Almodóvar a színszimbolikával és az ismét szemkápráztató vizualitással is ráerősít Janis drámájára – a cselekmény egyes, jól körülhatárolható szakaszait meghatározott színek uralják a főszereplő állapotától és a sztori aktuális állásától függően. Így kúszik be Janis vörös szín uralta világába először a sárga, majd a kék, végül pedig a zöld a többi karakter megjelenésével párhuzamosan. Nemcsak Cruz, de Almodóvar többi állandó alkotótársa is bombaformában van. Alberto Iglesias zenéje még a megszokotthoz képest is fantasztikus, és sokat hozzátesz a szinte mindvégig érezhető suspense-hez, José Luis Alcaine operatőr pedig koherens vizuális világot teremt, amelyben könnyű elmerülni. A Parallel Mothers tehát egyértelműen a sikerültebb Almodóvar-darabok sorát gyarapítja, és nem lennénk meglepve, ha a jövő évi díjszezon egyik európai favoritjává válna.