Világunk harcosai – beszámoló a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

Bár a rendezvény internetre költözését a kényszer szülte, a Verzió szervezői a lehetőségekhez mérten igyekeztek fesztiválhangulatot varázsolni az online térben is. Voltak élőben streamelt beszélgetések a magyar versenyprogram szereplőivel, emellett pedig a filmek adatlapjára rövid bevezető videókat töltöttek fel, amelyekben az alkotók „köszöntek be” a közönségnek a távvetítések előtt. Sőt még egy dedikált Q&A felület is nyílt, ahol a nézők tehettek fel kérdéseket írásban vagy rövid klipek formájában, amikre a rendezők válaszvideókat küldtek. A lejátszófelület egyébként mindent tudott, amit 2020-ban egy streamingszolgáltatástól elvárunk: lehetett feliratot és minőséget választani, sőt, a tizenöt másodperces előre- vagy visszaugrást is implementálták a rendszerbe. A kölcsönzés szintén flottul ment: külön öröm, hogy a magyar versenyprogram filmjeit ingyenesen lehetett megnézni, ám a többi alkotásért fizetendő 900 Ft is korrekt árszabásnak számít. A kikölcsönzött filmeket aztán a saját adatlapunkon kigyűjtve is meg lehetett találni a Könyvtáram menüpontban a tájékozódást megkönnyítendő, de watchlistet is készíthettünk a megnézendő alkotásokról. Emellett pedig a félbehagyott lejátszást is lehetett folytatni, tehát nem kellett elölről kezdeni és manuálisan a megfelelő pontra navigálni, ha egy film nagy falatnak bizonyult, és esetleg nem ment le egyben. Technikai téren, valamint a szervezést tekintve tehát megsüvegelendő teljesítményt nyújtott az idei Verzió, ám szerencsére a filmek minőségét illetően sem lehetett okunk panaszra.

76 nap

Az idei fesztiválnak nem is lehetett volna ennél aktuálisabb nyitófilmje. Weixi Chen, Hao Wu és egy harmadik, névtelenségbe burkolózó rendező testközelből követték a wuhani eseményeket, miután a tízmilliós kínai tartományt január végén lezárták a Covid19 járvány miatt. A 76 nap az egészségügyi dolgozók mindennapjait mutatja be: talpig védőfelszerelésben, a kimerültség határán dolgozó orvosok és ápolók igyekeznek mindent megtenni a betegekért, miközben végig érezzük, ahogy a hatalmas terhelés alatt az ellátórendszer fokozatosan az összeomlás szélére sodródik. Az alkotók szenvtelenül és kendőzetlenül tárják a befogadó elé a vírus által átírt hétköznapokat. Amellett, hogy konkrét haláleseteknek is tanúi lehetünk, különösen erősek azok a jelenetek, amikor az elhunytak személyes tárgyait rendszerezik és fertőtlenítik a kórházi dolgozók. A 76 nap egy kifejezetten izgalmas, érzelemgazdag doku, mely mindazok előtt tiszteleg, akik az épp zajló világjárvány ellen a „frontvonalban” küzdenek.

Védelem alatt

Schwechtje Mihály rendezésein általánosságban tetten érhető a társadalmi érzékenység. Legyen szó rövid- vagy egész estés filmekről (Aki bújt, aki nem; Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)), akár színdarabról (Az örökség), az emberkereskedelem, a cyberbullying vagy a mélyszegénység jelenségein keresztül enged betekintést zárt közösségek működési mechanizmusaiba, miközben művei vaskos társadalomkritikával telítődnek. Nincs ez másképp a Védelem alatt esetében sem, amely a fesztivál magyar versenyprogramjának fődíját nyerte el. A dokumentumfilm főhőse a Baptista Szeretetszolgálat egyik szociális munkása: Toszeczky Renáta prostitúcióra kényszerített, tehát emberkereskedelem áldozatául esett nőknek segít abban, hogy sikeresen visszailleszkedjenek a társadalomba.

A Védelem alatt szembesítő erejű alkotás, amely közelebb hozza és átélhetővé teszi a szociális munkások nap mint nap végzett, néha embertelenül nehéznek és gyakran szélmalomharcnak tűnő tevékenységét.

Schwechtje remekül választott főszereplőt, és jót tesz a végeredménynek, hogy Renáta magánéletébe is betekintést nyerünk, így a példaértékű alázattal és profizmussal dolgozó szakember még közelebb kerül hozzánk. Az alkotók az áldozatok, azaz a visszailleszkedésre törekvő egykori prostituáltak sorsát is feltárják, így a film végére érthetővé válik, miért óriási feladat a reintegráció nemcsak a szociális ellátórendszer, de az érintettek számára is.

Üdvözöljük Csecsenföldön

Az Oscar-jelölt David France-nak köszönhettük az idei fesztivál egyik legmegrázóbb, végül a fődíjat is elnyert dokumentumfilmjét, amelyet a közelmúlt politikai történéseinek fényében különösen aggasztó volt látni. France egy Csecsenföldön tevékenykedő, nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező jogvédő csoport tagjait követi, ahogy LMBTQ+ fiatalokat próbálnak kimenekíteni az Oroszország déli részén fekvő, Ramzan Kadirov által vezetett államból. A Csecsen Köztársaság területén ugyanis főbenjáró bűn a homoszexualitás, így a melegek folyamatos fenyegetettségnek vannak kitéve a hatóságok, valamint az önbíráskodó civilek erőszakossága miatt. Az Üdvözöljük Csecsenföldön – hasonlóan a Védelem alatthoz – az aktivisták munkáján keresztül tárja fel az áldozatok történeteit: egy huszonegy éves leszbikus lányt például azért kell kimenekíteni, mert a nagybátyja szexre próbálta őt kényszeríteni titoktartásáért cserébe. Ha ugyanis fény derül a lány nemi identitására, akkor a család – élen a politikai körökben mozgó apával – vélhetően nemcsak kitagadná, de meg is ölné őt.

France filmje kiábrándító látlelet arról, hova fajulhat a különbözőségekkel szembeni intolerancia, a „normális” fogalmának önkényes, politikai és ideológiai alapon történő kisajátítása és a kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltés.

Az Üdvözöljük Csecsenföldön feszített tempójú, izgalmas, megrázó alkotás, amely még a szökésben lévő szereplők védelmére alkalmazott digitális arcmódosítást is képes művészi eszközként újraértelmezni: az álarc mögé bújt, nemi identitásuk miatt rettegő és rejtőzködni kényszerülő fiatalokat a folytonos fenyegetettség gátolja abban, hogy önmaguk legyenek a saját hazájukban.

Végstádium

Gaal Ilona és Wizner Balázs műve az egyik legnézettebb magyar film volt az idei mustrán. A Végstádium már a fesztivál félideje előtt elérte az ezer nézőt, amire hagyományos mozis keretek között vélhetően nem lett volna esélye a telített program és az ebből fakadó limitált vetítésszám miatt. E félórás, szikár és katartikus dokumentumetűd pedig rá is szolgált a kiemelt figyelemre, valamint az ezt megkoronázó közönségdíjra. A rendezőpáros egy hatvanéves, súlyos rákbeteg férfi, Herczeg Tamás utolsó három napját mutatja meg, miközben ezzel párhuzamosan a férfi halála utáni napok eseményeit, a temetést, a halotti tort, valamint a gyász és az emlékezés pillanatait is megörökítik. A Végstádium megdöbbentően nyílt hangvételű darab: az utolsó napjait egy hospice-házban töltő, haldokló Tamás kendőzetlenül mesél az elmúlás érzéséről és arról, hogyan készítette fel családját a halála utáni életre. Eközben a rokonok anekdotáiból, valamint a férfi ágya mellett zajló beszélgetésekből kirajzolódik a saját végzetével emelt fővel és magától értetődő természetességgel szembenéző főszereplő személyisége.

Gaal és Wizner filmje ettől lesz igazán emlékezetes: a félórás játékidő alatt lényegében megismerjük Tamást, megértjük bölcsességét, és osztozunk a családdal a legintimebb pillanatokban.

A Végstádium ritkán tapasztalt hitelességű és erejű dokumentumfilm, amelyet a rövidsége ellenére sem könnyű végignézni, mégis sokat segíthet akár a saját gyászunk megértésében és feldolgozásában is.

Maddy, a modell

Etikus-e egy huszonéves Down-szindrómás lányt divatbemutatókon szerepeltetni? Egy súlyos szellemi fogyatékossággal élő fiatal kizsákmányolásáról van szó, vagy épp ellenkezőleg: minden az ő álmai megvalósításának érdekében történik? Jane Magnusson filmje indirekt módon boncolgatja ezeket a kérdéseket, hiszen a rendező nem csinál mást, mint hogy a címszereplőt, Madeline Stuartot, a világ első Down-szindrómás modelljét és az ő édesanyját, Rosanne-t követi kifutóról kifutóra. Magnusson a bensőséges és komplex anya–lánya kapcsolatot bemutatva arra készteti nézőjét, hogy maga is átértékelje a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos előítéleteit, amelyhez jó közeget szolgáltat a divatvilág. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez a külsőségekre épülő, felszínesnek látszó szcéna a legkevésbé sem megfelelő terep Maddy számára, azonban a lányt meglepően nyitottan fogadják modelltársai, megcáfolva ezzel a néző divatiparral szembeni prekoncepcióit is. A történet kulcsa az önfeláldozó, odaadó anyuka, Rosanne, aki jól tudja, mire van szüksége lányának, ismeri Maddy reakcióit, és képes kezelni különleges bánásmódot igénylő gyerekét. Ezt támasztja alá Maddy látványos fejlődése is. A lány eleinte ki-kiesik a kifutón végigvonuló modell szerepéből, és lepacsizik a közönséggel, vagy épp integet nekik, ám idővel egyre profibbá válik, és egyre otthonosabban mozog a divatbemutatókon.

Ezzel párhuzamosan értékelődik át Rosanne szerepe, akit eleinte könnyű lehet egy rögeszmés, exhibicionista anyukának látni, ám Maddy eredményei és sikerei végül mégiscsak az ő szülői és pedagógiai kvalitásait igazolják.

A Maddy, a modell egy igazán felemelő alkotás, amely a „küzdj az álmodért” toposzt képes eredeti megközelítéssel és sok érzelemmel vászonra vinni, miközben az érzékenyítésre tett törekvései is sikerrel járnak.

Vivos

Ai Weiwei gyakran dolgoz fel globális horderejű, aktuális érvényű témákat és jelenségeket. Filmjeiben többször foglalkozott már a menekültválsággal (The Rest, Human Flow), a Vivos melletti másik idei munkája, a Coronation pedig a 76 naphoz hasonlóan a koronavírus-járvány kiindulási helyszínéről, Wuhanból tudósít majd. A Vivosszal azonban egy másik utat választott a kínai polihisztor. Ezúttal egy 2016-ban történt, mai napig rejtélyek és nyitott kérdések által övezett, vélhetően politikai indíttatású tragédia utóhatásait vizsgálja, méghozzá főleg lokális szinten, az áldozatok családjainak szemszögéből. Mexikó Guerrero államában, Igualában tisztázatlan körülmények között elraboltak negyvenhárom fiatal férfit, akik mindannyian az Ayotzinapa nevű oktatási intézmény hallgatói voltak, és azóta sem tudni róluk semmit. Hollétük mindmáig ismeretlen, és halálukról sem került elő semmiféle valós bizonyíték. A hivatalos tájékoztatás szerint a fiatalok a drogháború áldozatai lettek, ám sokan politikai szálakat sejtenek a háttérben. Akárhogy is, emberek tűntek el nyomtalanul.

A Vivos így a hiány filmje: Ai Weiweit az érdekli, hogy az áldozatok családjai hogyan tudták feldolgozni szeretteik elvesztését, hogyan telnek tovább a mindennapok az eltűnt férfiak nélkül.

Külön izgalmas koncepció ez a mexikóiak gyászkultúrájának fényében: mivel életük fontos részét képezi az elmúlás, a végtisztesség és az ahhoz kapcsolódó szokások, így a soha meg nem talált áldozatok örökké feloldhatatlan traumát okoznak a jórészt szegénysorban élő családok számára. A folyamatos bizonytalanság miatt a gyász folyamatát sem lehet lezárni, ez a befejezetlenség pedig az összes interjú hangulatát áthatja, és melankóliával itatja át a filmet. A Vivos ezzel összefüggésben vizsgálja a politikai felelősség kérdését: a mexikói állam nem bír a túlságosan nagy befolyásra szert tett drogkartellekkel, az ehhez hasonló, eltussolt esetek pedig épp arra engednek következtetni, hogy a bűnszervezetek korrupt hálózatai menthetetlenül beszivárogtak az államapparátusba is. Az ebből fakadó, gyanús körülmények között folyó nyomozások, kétes eredetű bizonyítékok és az elhallgatásra épülő kommunikáció pedig több tucat család életét keseríti meg örökre. A Vivos tökéletesen megragadja a szereplőkre nehezedő, feldolgozhatatlan gyász érzését, miközben meditatív képei segítségével érzékeny portrét fest a mexikói kisemberek mindennapjairól.

Erdőrablók

Monica Lazurean-Gorgan, Michaela Kirst és Ebba Sinzinger vélhetően nem tudatosan, de a tavalyi Verzió egyik hangos sikerének, a Colectiv című, a román egészségügyi rendszert átható korrupcióról szóló dokumentumfilmnek az öko-párdarabját készítették el. Az országokon átívelő, szintén nyomozásnarratívát használó Erdőrablók főhőse egy környezetvédelmi aktivista, Alexander von Bismarck, aki az illegális fakitermelés bonyolult, mégis olajozottan működő, korrupcióval átitatott hálózatát igyekszik minél pontosabban kiismerni, hogy aztán munkatársaival közösen visszaszoríthassák a brutális pusztítással és sok veszélyeztetett állatfaj életterének eltűnésével járó erdőirtásokat. Bismarck és csapata hamar szembetalálja magát a gyanús körülmények között működő gigacégekkel, miközben a fa útját próbálják követni, és kiderül, hogy, akárcsak a Colectiv esetében, ebben a szektorban is sok politikailag elkötelezett, ezáltal a törvények felett álló szereplő nyerészkedik, így az alulról szerveződő civil akcióknak különösen szűkös a mozgásterük.

Az Erdőrablók a nyomozásnak köszönhetően végig feszített tempójú, lendületes alkotás marad, amely mélyre ás a témában, miközben a világ különböző pontjain mutatja be ugyanannak a jelenségnek, jelen esetben az illegális fakitermelésnek a módszereit és következményeit.

A rendezőtriumvirátus műve így ökofilmként és a korrupció működéséről szóló tanulmányként is remekül megállja a helyét.