„Hálás vagyok, ha bepillantást nyerhetek abba, hogy mit éreznek az emberek, amikor engem hallgatnak” – interjú Vida Mónika Ruth zongoraművésszel

Nem lehet nem azzal kezdeni, hogy gratulálok a második babádhoz, és köszönöm, hogy egy öthetes újszülött mellett még egy interjút is beleillesztettél a napirendedbe. Ebben az időszakban meg tudod oldani néha, hogy odaülj a hangszeredhez?

Nehéz terhességem volt, és a szülés sem volt egyszerű történet. Nagyon megviselt az első pár hét fizikailag és érzelmileg is, de most már, hála Istennek, teljesen jól érzem magam. A fiam egy tündér, és igazi férfiember, a szükséges mennyiség kétszeresét is vígan megeszi. Ami a gyakorlást illeti, ilyenkor még nehéz rendszerben gondolkozni, így hát minden percet kihasználok – ha kell úgy is, hogy a kicsi a hordozókendőben alszik a hasamon, a két és fél éves kislányom pedig úgy gondolja, négykezest játszik velem. A lényeg, hogy nem adom fel: nagyon fontos, hogy formában maradjak, hiszen hamarosan itt a következő zenei kihívás.

Mire készülsz most?

Életem eddigi legnagyobb megmérettetésére, nevezetesen a Nemzetközi Chopin Versenyre készülök: az a megtiszteltetés ért, hogy én képviselhetem hazánkat az élő előválogatón. Természetesen ezt megelőzően – ha a pandémiahelyzet engedi – lesznek még koncertjeim, már ezekre is gyakorlok.

Nemrég kaptad meg az MVM Zrt. Junior Prima Díját. Mit jelentett neked ez az elismerés?

Gyermekkori vágyam volt, hogy megkaphassam ezt a díjat, így különleges öröm volt, amikor megtudtam, én is a kiválasztottak között vagyok. Óriási szakmai kitüntetés, végtelen hálával és örömmel tölt el.

Ezek szerint nagyon ambiciózus és tudatos gyerek voltál. Úgy tudom, már tízévesen elhatároztad, hogy el fogsz jutni a Nemzetközi Chopin Zongoraversenyre. Most is így éled az életed?

Gyerekként csak azt tudtam, hogy én szeretnék a legszebben Chopint zongorázni, és ez motivált arra is, hogy el akarjak jutni erre a versenyre. Ma már megértettem, hogy ez nem ennyire objektív –

most már sokkal inkább az a vágy él bennem, hogy minél több embernek szerezhessek örömteli pillanatokat a zenével.

Viszont ettől függetlenül még mindig felfoghatatlannak tűnik számomra, hogy tényleg bejutottam erre a versenyre, pedig már csaknem egy éve, hogy megtudtam az eredményt. Izgatottan várom az élő előválogatót, és akármeddig is fog tartani a verseny számomra, mindig hálás leszek, hogy megpróbálhattam.

Mindig lebeg előtted egy új cél, egy álom szakmai és más frontokon is?

Igen, minduntalan vannak céljaim és mások számára talán elérhetetlennek, ad absurdum őrültségnek tűnő álmaim és vágyaim is – ilyen volt például, amikor kitaláltam tavaly, hogy Rachmaninov III. zongoraversenyével szeretnék diplomázni, és noha a járvány miatt nem tarthattuk meg a hangversenyt, valóban meg is tanultam a darabot, amire csupán pár hónapom volt. Más területeken is nagy terveim vannak: komolyan szeretnék zeneterápiával, idegtudománnyal, agykutatással és az egészségügy egyéb területeivel is foglalkozni majd, de az oktatás megreformálása is az egyik álmom.

Igyekszem tudatosnak lenni az életem minden területén, legyen szó tanulásról, gyereknevelésről vagy akár az időbeosztásról, mert hiszem, hogy az álmainknak kell motiválniuk minket – és ahhoz, hogy elérjük őket, nekünk kell tennünk. Ha pedig valami nem sikerül, nem a célkitűzést kell megváltoztatni, hanem az odavezető utat szükséges újragondolni: a kudarcokból tanulni is lehet, és egy értékes tapasztalattal továbbmenni.

Könnyen el tudom képzelni, hogy neked bele fog férni ennyi minden, de akár elvégeznél egy orvosi egyetemet is, hogy valóban elmélyedhess a neurológiában?

Eddig diplomatikusan rejtegettem, de most kimondom: igen, tényleg nagy álmom, hogy egyszer elvégezzek egy orvosi egyetemet, mert később agykutató szeretnék lenni – itt kamatoztatnám majd a zenei téren megszerzett tudásomat, van már a fejemben jó néhány kutatási ötlet is. Rendkívül komplex, amit kutatni szeretnék, így komoly interdiszciplináris tudásra kell majd szert tennem, amiben a pszichológia is benne van, de ez még tényleg a jövő zenéje.

Sok sikert kívánunk hozzá! Addig pedig marad a zene: sokat szoktad emlegetni a közönséged, érezhető, hogy rengeteget jelent neked. Viszont ez egyáltalán nem egy homogén közeg – hogyan tudsz mégis mindig a hallgatóság kedvében járni?

Nagy igazság, hogy a közönség összetétele rendkívül változatos, de változékony is. Azonban aki ott van a koncertjeimen, nem véletlenül jött el – hogy már hónapok óta várta azt a hangversenyt, vagy épp csak betévedt az utcáról, azt sosem lehet tudni, de egy biztos: oka van annak, hogy beült meghallgatni. Nagyon izgalmas a kérdés, hogy miért, de ezen a ponton már úgy érzem, ezt nekem nem is kell megtudnom, mert hiszem, hogy ugyanaz a zene másként szól az emberekhez. Van, akinek megnyugvás egy hosszú nap után; van, akinek segít tisztázni a gondolatait; akad, aki csak egyszerűen szereti a zenét... És vannak akár súlyos betegek is, akik jobban érzik magukat a muzsikától. Titok ez számomra, és mégis micsoda öröm, amikor a hallgatóságból néhányan megosztják velem a történetüket! Ez az, amiért zenélek.

Csak hintem a muzsika magjait, és örömmel látom, hogy sok lélekben foganatja van – persze mindegyikben másképp, éppen ez a csodálatos benne.

Én csupán egy csatorna vagyok, és engedem, hogy a muzsika szóljon rajtam keresztül. Vagy még inkább, hogy Isten irántunk való, el nem múló szeretete szóljon a zenémen keresztül, hiszen ebből táplálkozom én is nap mint nap. A legnagyobb vágyam, hogy ez a szeretet megérintse az embereket, amikor zongorázom. Nagyon hálás vagyok, ha bepillantást nyerhetek abba, hogy mit éreznek az emberek, amikor engem hallgatnak, de ha mégsem így történik, akkor is bízom benne, hogy nem volt hiábavaló, hogy hallottak, és valamit hazavittek aznap a szívükben – ha mást nem, egy kis jókedvet.

Vallásos vagy?

Általában úgy szoktam válaszolni erre a kérdésre, hogy nem vallásos vagyok, hanem hiszek, ugyanis azt gondolom, a vallás az egyik legbiztonságosabb hely, ahová el lehet rejtőzni Isten elől. Hit és vallás nem ugyanaz, mert a vallás sokszor hozzáad – vagy éppen elvesz – Isten igéjéből. A hit pedig ajándék, mégpedig a legnagyobb ajándék számomra: van egy biztos pont az életemben, és mindig van kihez fordulni. Isten mindig velem van, akár csak kimerültem egy egyedül töltött nap után a két gyerekkel, akár felmegyek egy óriási színpadra, ahol azt érzem, egyedül semmi vagyok.

Bach az egyik kedvenc zeneszerződ, pedig nem tipikus zongorista kedvenc.

Valóban, Bachhal véleményem szerint az egyik legnagyobb kihívás színpadra lépni – legalábbis számomra mindenképpen. Ezzel együtt mégis óriási hatást gyakorol rám a zenéje mind a mai napig, és gyakran tűzöm műsorra a műveit is. Mindig is megfogott a zenéjében a letisztultság és a kompozíciók zseniális megszerkesztettsége:

pont úgy tudom csodálni, mint egy gyönyörű katedrálist, amely távolról nézve is káprázatos a maga monumentalitásában, de közelről vizsgálva a legapróbb ornamentumok, legeldugottabb részletek is mesterien ki vannak dolgozva benne.

Rengeteget elemeztem Bach műveit, egész füzeteim vannak, amikben színes ceruzákkal kiemelve fedeztem fel a bachi muzsika szerkezetének rejtelmeit. Amióta pedig orgonálni kezdtem, még inkább hozzánőtt a szívemhez az a varázslat, ami átjárt akkor, amikor a templom csendjébe belehasított az orgonaszó, és felcsendült egy Bach-darab. De ami mégis a leginkább lenyűgözött a zenéjében, az a transzcendentális vonatkozás volt. Valahogy mindig azt éreztem, Istenhez kerülök közelebb, amikor Bachot adok elő. Később meg is értettem, miért: Bach gyakran odaírta a művei elejére, hogy JJ, vagyis Jesu Juva („segíts nekem, Jézus”), a végére pedig azt, hogy SDG, azaz Soli Deo Gloria („egyedül Istené a dicsőség”). Amikor én játszom, magam is így megyek fel a színpadra, és így is jövök le onnan.