Vékonyka mesterdarab – Kritika Vincze Ferenc Az utolsó történet című kötetéről

Vincze Ferenc epikai életművét búvópataknak látom napjaink irodalmában. Ritkán jelennek meg folyóiratokban elbeszélései, még ritkábban kötetei – legalábbis sok buzgó irodalmi szerzőnkhöz képest ritkábban. Ez azért kár, mert Vincze kisepikája az egyik legjobb, legpontosabb írástechnikával elkészített epika, és ilyenből többet olvasni bizony jó lenne. E kötetben végig azt éreztem, hogy a szerző a szöveg minden szavára ügyel, mindenhol az egészre érvényes arány- és mértékrendszert tartja szeme előtt: a tájnyelvi kifejezésekben ugyanúgy, mint a köznapi szlenghez igazított megszólalásokban vagy éppen az erotikusnak induló részletek megtorpanásánál. A szoros nyelvi fegyelemre a gondosság és pontosság mellett azért is szükség van, mert az elbeszélések témái igen sokfélék, az epikai világépítés térszínei változatosak, mindenhová az odaillő nyelvi megformálást kell alkalmazni. A lepusztult, falusi élet reménytelen kínlódásai, elszegényedett családok kilátástalan öncsalása vagy robotolós automatizmusa éppen úgy részei ennek az epikai világnak, mint az értelmiségi tanáremberek reménytelen küzdelmei egy viszonylag normálisabb életért, amelyben majd nem csöpög a gázkazán, esetleg csöndben lehet felkészülni a másnapi órákra, és nem kell folyamatosan azt hallgatni, hogy a szomszéd gyerekei a bejárati ajtót használják focikapunak.

Vincze az utóbbi két évtized „magyar valóságáról” ír, illetve csak egy-egy szegmenséről. Mindenféle szépítés, romantikus pátoszosság vagy politikai képmutatgatás nélkül arról, hogy miként megy az átlag szegény ember élete Magyarországon, legyen az falusi munkanélküli, pedagógus vagy kisnyugdíjas. A szerző szociális érzékenysége igen nagy, de nem azért, mert ilyen témákat választ, hanem mert

ezeket a témákat, illetve a hozzájuk tartozó kontextusokat nagyon mélyen és alaposan ismeri, és ezért tudja a mondatokba mintaszerűen beilleszteni a leginkább megfelelő nyelvi, stilisztikai megformálást.

Amikor kell, rövid, tömör mondatokat ír, amint sokszor az egyszerűbb emberek beszélnek: „A konyhában jólesően hűvös volt. Töltött magának egy pohár vizet, és azzal sikerült lenyelni a gyógyszert. Ekkor vette észre, hogy az unokái arrébb tolták a konyhaasztalt meg a székeket. Ezek mindent átrendeznek. Már most mindent átrendeznek. Leült az egyik székre. Valahol természetes, gondolta, már készülnek, és senki sem várta már haza. Hogy meg fognak lepődni, ha ma nem találják odabent. Keresni fogják, de mire ideérnek, arra visszamegy. Vagy nem. Ezt még nem döntötte el. Ült a széken, és aprókat kortyolt a vízből. Nézte a falakat. Csupaszok voltak. Teljesen csupaszok. Csak a mosogató fölött virított egy vitrin. Máshol semmi. Mikor beköltöztek, az asszony még akart polcokat, szekrényeket a falra, de miután elment, neki már nem kellett. Megvolt nélkülük. Nem volt szüksége semmi ilyesmire. Az a pár edény elfért a lenti szekrényekben. A poharak a mosogató fölött. És amúgy sem volt itthon. Mindig úton volt a lovakkal, vagy nélkülük” (A kupec lova). Máskor hosszú, kacskaringós, barokkos körmondatokkal mutatja be például azt, ahogyan a városi bölcsészek látják életük összes kínkeservét: „Marika újra lecserélte a poharakat, újabb fröccsöket hozott, a negyediket vagy az ötödiket, kicsit megbillentette a poharakat, amint elénk tette őket, kicsit kiömlött a tablettás bor az asztalra, kis tócsák keletkeztek, tablettás tócsák az asztal közepén, ha belenéztünk volna, még megpillantottuk volna magunkat, de nem pillantottunk sehová, meredtünk magunk elé, legkevésbé magunkat akartuk volna megpillantani, Kriszta legalábbis, de én sem törekedtem feltétlenül, hogy szembenézzek magammal, tök fölösleges, látja magát az ember reggelente a tükörben, éppen elég napjában egyszer szembesülni a valósággal, nem kell ezt feltétlenül erőltetni, teljesen fölösleges, ahogyan a Krisztával való találkozások is teljesen fölöslegesek, nem vezetnek sehová, és közben még Marika is elunja az életét, mert az alkoholista nem szól egy szót sem, és még az egyetemisták sem jöttek be, hogy feldobják kicsit a hangulatot néhány sörbe dobott röviddel, s ügyeletes költőnk sem tévedt be, feltehetőleg a délután felolvasandó versét faragja egy pesti albérlet konyhaasztalánál, mert hol máshol faragná, csupán kivételes esetben laknak a költők Budán, inkább Pesten szoktak, külvárosi panelokban, esetleg ferenc-, de inkább józsefvárosi bérházakban ücsörögnek” (Albérlet-apokrif).

Mindezeken túl a legfontosabb, hogy a szerző megfelelő távolságot tart a történetektől. Nem homályosítja el tekintetét az események tragikus súlya, és nem akar narrátorként túlbuzgó részese lenni az elbeszéléseknek. Csak megfigyel, rögzít, és ezekből a rögzített pillanatokból világot épít pontos közönnyel: „ilyen a világ, ilyennek festem” – mert ez az író dolga. Igaz viszont (és ezzel rögtön ki kell egészíteni az előbbi állítást), hogy nagyon jól érezhető a mondatok hátterében a nehéz sorsok és kilátástalan életek iránti emberi részvét – természetesen úgy, hogy semmi népboldogító eszmei túlbuzgás ne szivároghasson be a bekezdések közé. Marad a tárgyilagos együttérzés: „nehéz nektek, nehéz nekem, nehéz itt mindenkinek” – szürke ég és szemerkélő eső alatt, a távolsági buszok levegőtlen széksoraiban, a lakótelepi szellőzetlen folyosók félhomályában, a nemzeti dohánybolt pénztárgépe előtt.

Mindettől még csak szociografikusan megalapozott jó próza lenne, de szerencsére az író rátesz erre egy lapáttal, és pontos mértékkel elosztja a mondatok között hol az iróniát, hol a humort, hol a gyilkos gúnyt.

Be kell vallanom, hogy az utóbbi években csak Vincze elbeszélésein tudtam szívből és jóízűen nevetni, ott is az igazán szélsőségig vitt helyzetek és megszólalások esetében, pontosan azért, mert ezeket a szélsőséges helyzeteket mindig körbeveszi az általánosan ismert, mindennap megtapasztalt körülményekkel, a kisszerűséggel, mohósággal, butasággal, önzéssel. Sőt néha a kettős nézőpontú narráció alkalmazásával, mint az Öreg Gyula elindul című elbeszélésben.

Mindez persze mutathatja ennek az epikának a korlátait is: lehetséges, hogy ez a nagyon pontos megfigyeléseken alapuló valóságtolmácsolás csak egyetlen generációnak ilyen ismerős, csak a negyven év körüli-feletti évjáratok tapasztalatait tudja ennyire precízen megragadni nyelvi megoldásaival. Lehet, csak azok számára olyan otthonos minden határozó- és módosítószó, akik a szocialista aszalódásban kezdték életüket, az ismerkedést a világ dolgaival – a szocializálódást, ahogy ma mondani szokták –, és akik második hullámban érkezve lassan-lassan lecsúsztak arról, hogy 1990 után bármiféle értelemben nyertesei legyenek a változásoknak. Állás-, lakás-, feleségváltoztatások, rutinszerűen ismétlődő kapcsolatok, simogatások, toporgások, a szaglósejtekbe kövült ízek, illatok, bűzök. Lehet, sőt talán nagyon is valószínű, hogy az 1990, de főleg az ezredforduló után született és mára már felcseperedett olvasók mindezeket a nyelvi elemeket nem érzik ennyire pontosan, számukra csak a történetek és helyzetek ismerőssége marad. Vagy éppen idegenségtapasztalat: milyen más volt ez a világ másfél évtizede, illetve hogy mennyire más részleteket vesznek észre belőle ők.

Az elbeszélések nyelve nem újító, a szerző nem próbál egy 21. századi, aktuális nyelvezetet bevonni a megformálásba, inkább a magyar elbeszélési hagyomány immár százados szokásaihoz igazodik. Ezt akár fel is lehet róni neki, de érdemesebb az önkorlátozást értékelni, mert sok példát látunk arra, hogy az erőltetett újítás öncélú zsákutcába fut.

Nekem a könyv olvasásakor Mikszáth híres Tót atyafiak – A jó palócok kötete jutott eszembe első párhuzamként. Abban láttam utoljára ilyen jó kedélyű, barátságos és a legapróbb részletekig ismerősnek ábrázolt (ott többnyire halállal végződő) emberi tragédiákat. A szociografikus alapokon álló, de a művészi megformálást előtérbe helyező epikai irodalmunk azután sokkal komorabb, illetve sokkal inkább ismeretterjesztő komolyságú helyzetbe állította önmagát, és akár Hajnóczynál, akár később Tarnál a jóízű nevetés elmaradt belőle. Az utóbbi időben (mondjuk 2005–2020 között) a társadalmi kérdésekre irányuló erős reflexiót Csender Levente, Király Farkas és Muszka Sándor elbeszéléseiben láthattuk viszont, igaz, talán nem ennyire élesre csiszolt humorral, iróniával.

A narrátori távolságtartásról már esett szó, és ehhez leginkább az szükséges, hogy a szerző már túl legyen a megtapasztalt élményeken, hogy azok lassan irodalommá, mondatokká, bekezdésekké szublimálódhassanak benső világában. Ennek záloga e könyv esetében éppen a kötetzáró Az utolsó történet, amely a narrátor hosszú beszéde már elhunyt apjának a túlvilágra – végső búcsú egy folyamatos, elképzelt, további párbeszéd megkezdéséhez. Ez a szöveg távolságtartás nélkül, szemérmesen és nagyon intenzíven személyes vallomás, egyben kulcsa is az egész kötetnek. Ebből sem hiányzik természetesen a szocioaspektus: az apa sírjáról nemcsak a gyertyatartókat, hanem a kis Buddha-szobrot is ellopták. (Vajon kinek van ilyesmire szüksége egy távoli vidéki falucskában?) Fontosabb azonban az a vallomástétel, hogy a történeteket – legalábbis egy részüket – a narrátor az apjától hallotta, így azok többgenerációs átformáláson keresztül jutottak mostani alakjukba. Ebből az olvasási pozícióból nézve viszont határpontot is jelenthet Vincze életművében ez az elbeszélés, mert innentől már a gyökerektől távolodó, más irányú írások érkezhetnek. Ezek egyes jelei korábbi kötetében (Desertum, 2014) és itt is mutatkoznak.

Az új szemlélet és írói világlátás alapja az eltérő kultúrák, különböző nyelvek találkozásából eredő nehézségek, néha visszásságok megélése és megmutatása a tolerancia vagy éppen az elzárkózás erővonala mentén.

Az utolsó történet vékonyka terjedelme ellenére súlyos könyv a tartalma és a megformálásának kicsiszoltsága miatt. Biztos, hogy hosszú távra meghatározó pont lesz a szerző pályáján, sőt ennek az évtizednek epikai termésében is. Reménykedjünk, hogy a következő kötetig nem kell egy újabb évtizedet várni.