Irány a szöveg! – Részlet a Kortárs folyóirat januári lapszámából

Keveseknek van arról valódi tapasztalata, hogy milyenek ezek a tankönyvek közvetlen közelről. Leginkább a tanárok tudják, elviekben ők használják azokat nap mint nap, éppen ezért egy olyan kísérletre hívnálak, amennyire az interjúforma tere és ideje engedi, hogy példákkal mutasd meg az említett szemléletbeli problémákat és a még felmerülő kérdéses pontokat.

Az Oktatási Hivatal által kiadott tankönyv tulajdonképpen elég pontosan leképezi azt az ellentmondást, amit a NAT és a NAT-on alapuló kerettanterv is tartalmaz. Történetesen, hogy a konkrét tananyagleírás előtt van egy hosszú, szívhez szóló szöveg a kompetenciafejlesztésről, az önállóan gondolkodó, kritikus véleményt megfogalmazni tudó diákok edukálásáról, amivel természetesen nem tudsz nem egyetérteni, ha tanár vagy. Ez után a hosszú, biztató bevezetés után következik egy teljesen preskriptív szöveg, ami iszonyatosan pontosan, minimál óraszámban hatalmas anyagokat ígér rengeteg szöveggel. Ha mindezt komolyan akarnám venni, tényleg az történne, hogy kilencedik osztályban az első órán bemegyek, benyomom a gombot, negyvenöt percen keresztül darálok, darálok, darálok egészen tizenkettedik április végéig, hogy aztán a gyerekek anélkül, hogy megszólaltak volna, semmiféle kompetenciafejlesztésre, véleménymegformálásra, vitára, reflexióra alkalmuk nem volt, számot adnak „tudásukról” egy húsz pontot érő irodalmi teszt formájában. Ahhoz, amit irodalomnak, gondolkodásnak, kompetenciának hívunk, nem lett túlságosan sok közük.

A NAT-on alapuló kerettanterv ezt az önellentmondást nagyon erősen tartalmazza, és a tankönyv is hasonlóképpen jár el. Egy kéthasábos bevezetővel indít, egyik a kollégáknak, másik a diákoknak szól. A diákoknak szólóból idézem az első és utolsó sort: „Kedves diákok, ez a tankönyv arra hivatott, hogy segítse az irodalommal való ismerkedéseteket […] Használjátok a szöveggyűjteményt is!” A könyv maga alapvetően leegyszerűsítő módon, általában másfél-két oldalas magyarázó részekkel tárgyal egy-egy témát. Ezekben a fejezetekben rengeteg információt tartalmazva, irodalomtörténeti fókuszáltságú, fogalmat fogalomra halmozó, nagyon sűrű leírások találhatók, majd pontosan úgy, ahogy a bevezető-üdvözlő szövegben is olvashattuk, a leckék végén is ott az ajánlás: „Irány a szöveg!”

És itt egy hatalmas ellentmondás van, mert az irodalommal való ismerkedés nem a tankönyvvel, hanem a szövegekkel, a szöveggyűjteménnyel való ismerkedést jelenti.

Miután a tankönyv a maga magyarázó és nem elemző módján már minden általa felvetett kérdésre megadta a választ, csak utána következik a szöveggel való ismerkedés. A kötelező fogalomtár mellett a fejezetek végén találhatók feladatok, kérdések, de ezeket javarészt megválaszolja a leíró szöveg. Ami az egyik legnagyobb baj, hogy a tankönyv teljesen életidegen nyelvet használ. Olyanfajta fennkölt, pátoszos megfogalmazást olvashatunk például Szapphó verseinek keletkezésénél, hogy „a költőnő a szerelem istennőjéhez eseng, hogy vágyának beteljesülését segítse”, amilyen nyelven a gyerekek nem beszélnek. Ez sem nem szakmai, sem nem élőbeszédszerű nyelv, viszont úgy hangzik, mintha választékos lenne a megfogalmazása, csak éppen nincs mögötte a megértés lehetősége.

Jó példa, és talán hasznos is, ha konkrét fejezeteket hasonlítunk össze az Irodalom 9. szövegében és az MKPK (Magyar Katolikus Püspöki Konferencia) kilencedikeseknek szóló tankönyvében. A struktúra alapvetően hasonló, mindkettő a kerettantervet követi. Az Oktatási Hivatal tankönyve Az irodalom ősi formái címmel indítja második fejezetét, ami úgy kezdődik, hogy Ősi magyar hitvilág. Az irodalom ősi formái – és az összekapcsolás már rögtön valamiféle szövegszerűséget feltételez. Azonban a fejezet, mivel nem tud irodalmi szövegekre utalni, kultúrtörténeti, néprajzi tanulmányokra utal. A fejezet végén előjön a Gesta Hungarorum, amit semmiképp nem neveznék az irodalom ősi formájának, sem az 1200-as Anonymus-féle, sem az 1200-as évek végén keletkezett Kézai Simon-féle gestát, ráadásul mindkettő latin nyelven íródott. Ugyanez a tematika az úgynevezett katolikus tankönyvben szintén az Irodalom ősi formái címet viseli a kerettantervet követve, de hozzá a Mágia, mítosz, mitológia témakör kapcsolódik. Tehát az irodalom ősi formáiként a teremtéstörténetek, a babiloni, a görög, a Gilgames-eposz szerepel, majd következik A magyar mitológia tükörcserepei. Ez a nagyon szép, metaforikus cím már önmagában nagyon beszédes, és a tankönyv végig meg is tartja azt a szakmaiságot, amely a tudományos szemléletet képviseli.

A teljes cikk a Kortárs folyóirat januári számában a 19. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a www.kortarsfolyoirat.hu-n.

Az interjút Szekeres Nikoletta készítette.