Ne ítélj, és megítéltetsz – Thomas Vinterberg és a tabudöntögetés

Minél civilizáltabb egy közösség, annál több és szorosabb konvenció határozza meg a mindennapjait, így például a dánoktól igazán hiteles az az igény, hogy ezeket a gátakat átszakítsák. Az efféle korlátokat két fronton lehet hatékonyan áttörni: az említett kiválási módszerrel ez kívülről is kivitelezhető, ám hatékonyabb, ha belülről bontjuk meg az egységet azzal, hogy megkérdőjelezzük az említett korlátok validitását és abszolutizmusát.

Thomas Vinterberg a Dogma95 mozgalom egyik alapítójaként rutinosan mozog a betokosodott, rutinná vált elvárások elleni sztrájkban. Jóllehet a mozgalom a filmnyelv nyugati, sablonossá koptatott konvencióit volt hivatott felrúgni, a tabudöntögetés szerencsés szövődményként nála – és még látványosabban a társalapító Lars von Triernél – megmaradt. Vinterberg Még egy kört mindenkinek című alkotása egy baráti társaság alkoholfogyasztásról szóló kutatása okán zajló, elnyújtott lerészegedést mutat be. A negyvenes éveikben járó tanárok az üveg alján keresik az elveszett vagy meg sem lelt boldogságukat, aminek a számos feledhetetlen közös emlék mellett néhány tönkrement élet lesz az eredménye.

Az idei Oscar-esélyes dráma A vadászat című filmhez hasonlóan azon csendes, szinte passzív útját választja a tabudöntögetésnek, hogy csupán felteszi a kérdést: mi történik, ha nem ítélem el az elítélnivalót?

A vadászatban Lucas (Mads Mikkelsen) egy kisebb dán településen dolgozik – tanítói pozícióját elveszítve – óvó bácsiként. Az élete többé-kevésbé stabil, a gyerekek imádják, a barátaival szoros kapcsolatot ápol, de a feleségétől elvált, és a fia elhelyezési ügye is problémás. Egy napon óvónő kollégája félrehívja, mert az egyik kisgyerek elmondása alapján azt feltételezik róla, hogy szexuálisan bántalmazta őt. Innentől Lucas élete kártyavárként omlik össze. A munkahelyéről már aznap menesztik, aztán az érintett kislány szülei – akik közeli baráti kapcsolatban állnak vele – támadnak rá, majd rövidesen az egész város kiveti magából. Először passzív (például nem mehet be a boltba), majd aktív hajtóvadászat indul ellene, míg végül teljesen megfosztják emberi mivoltától.

A férfit egyetlenegyszer sem kérdezik meg a történtekről – a gyűlölet és a megvetés gyakorlatilag egy tömegpszichózis mentén alakul ki, amely során a feltételezett bűnösnek esélye sincs megvédeni az igazát.

Az ártatlanság vélelme az eleve tényként kezelt, szájról szájra terjedő feltételezés miatt érvényét veszti. Mivel az első személy, aki találkozott a problémával, nem fogalmazott meg kételyeket a vád valóságtartalmával kapcsolatban, az utána értesülők már nem tehetik meg, hogy ne értsenek egyet azzal az állítással, hogy „a gyerekek sosem hazudnak”. Lehet-e nem hinni egy gyermekbántalmazási vádnak, vagy már a kételkedéssel is egyetértésünket, beletörődésünket fejeznénk ki?

A vadászat és a Még egy kört mindenkinek le sem tagadhatná, hogy ugyanattól az alkotótól származnak. A több ponton egyező színészgárdán (Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Lars Ranthe) túl a történet alapjai is annyira hasonlóak, mintha csak egyazon univerzum részét képeznék. Mindkét műre jellemző az összefogásban ökölként is működő, közösségben rejlő erő kettősségének ábrázolása; fontos mellékszálként jelenik meg bennük a családi problémák feldolgozatlansága, amely katalizálja a meglévő problémát; valamint a gyerek–pedagógus viszonyt is alapszituációként használják. Ráadásul mindkét film olyan témát dolgoz fel, amelyről a tömegeknek elítélő véleménye kell legyen, még ha az egyén magában másképp is gondolkodna ezekről a kérdésekről. A gyerekbántalmazás és az alkoholizmus megítélése egyöntetűen negatív.

Noha Vinterberg természetesen egyik mellett sem áll ki – hiszen a Még egy kört mindenkinekben is alaposan és hitelesen mutatja be az alkoholfogyasztás árnyoldalait –, mégis ügyesen próbára teszi a néző „egy igazság” jellegű gondolkodását.

A vadászat hatékonyan bánik a narratívával: magán a főszereplőn kívül egyedül mi tudjuk a kezdetektől fogva, hogy megkérdőjelezhetetlenül ártatlan, így a feldühödött, rá vadászó tömeggel vele együtt kell szembenéznünk. Ennek következtében a protagonista és antagonista szerepek elmosódnak, ezért a befogadó kényszerül a betokosodott ítélkezési szokásainak újragondolására. A Még egy kört mindenkinek esetében már az a kérdés, hogy vajon valóban olyan rossz és elítélendő-e az alkoholfogyasztás, hiszen az alkohol az életkedvet, de még a teljesítményt is képes növelni, ráadásul a film delíriumos feel good jelenetei teljesen magukkal ragadnak. A vadászat esetében pedig, ahogy végigkövetjük Lucas ok nélküli meghurcolását, nem tudunk nem elgondolkodni azon, hogy tényleg muszáj-e hinnünk egy óvodás kislánynak csak azért, mert olyat mond, amiről mi sosem hazudnánk. És lehet-e valóban ártatlan egy pedofíliával vádolt férfi?

Az említett tabudöntögetést tehát mindkét film esetében velünk végezteti el Vinterberg.

Függetlenül attól, hogy a szinte horrorba hajló dráma nagy volumenű eseményektől és akcióktól mentes (ami egyébként megszokott egy volt dogmafilmesnél), A vadászat remek fogadtatásnak örvendett. A Még egy kört mindenkinekhez hasonlóan e mű is eljutott az Oscar-jelölésig a legjobb nemzetközi (akkor még idegen nyelvű) film kategóriában, Mads Mikkelsen a legjobb színész díját kapta az alakításáért a Cannes-i Filmfesztiválon, Charlotte Bruus Christensen operatőrnek pedig technikai elismerést ítéltek oda ugyanott. A siker érthető, hiszen az alkotók remekül ábrázolják a viselkedés torzulását: az ember a feldühödött tömegben állattá válik, és – ironikus módon – saját fajtársaira kezd vadászni.

Noha a pedofília az egyik (ha nem az egyetlen) vitán felül, eredendően elítélendő jelenség, így a róla való vélekedés nem ment át az etnikai kisebbségek jogaihoz vagy a nők szexuális zaklatásához hasonló progresszión, mégis érdekes lehet belegondolni, hogyan reagálna most a közvélemény erre az alig kilenc évvel ezelőtti filmre.

A Neverland elhagyása vagy az Allen v Farrow című dokumentumsorozatok által felkavart porban vajon most is tabudöntögetőnek vagy inkább egyenesen viszályt szítóan provokatívnak találnánk?

Ezen elgondolkodva talán még élesebb képet kaphatunk arról, mennyit számít a közösségben rólunk kialakult kép.