Hidegháborús bohócok – kritika a Wonder Woman 1984 című filmről

Első blikkre úgy tűnhet, a Wonder Woman 1984 nem a kitaposott ösvényen szeretne járni, mivel az I. világháborúban bonyolódó alapfilm újabb felvonása nem ugrik automatikusan a ’30-as és ’40-es évekbe, hanem a hozzánk közelebb eső hidegháború forró pontjaira koncentrál. Pontosabban csak koncentrálna, mivel a második rész a sztorinak épp ezt az aspektusát biggyeszti margóra, hogy elsősorban olyasmivel foglalkozzon, ami talán már az egyszeri plázalátogatónak is a fülén jön ki.

Gyermekbarát, otromba családi filmes klisékkel tűzdelt hangvétel, a ’80-as évek rikító színvilága, a korszak infantilizmusának majmolása – rögtön a nyitó akciójelenetben feltűnnek ezek, és kiviláglik, hogy a második Wonder Woman film immár nem az előd naiv, optimista szemléletét örökíti tovább, hanem pragmatikus, kapitalista multiplex-deformációként élősködik rajta, és várja a reménybeli nézők adakozását. (Ironikus, hogy a korábban megszokott, a mozis nézőszámokra építő pénzügyi modell a film nagy botrányt kavart streamingpremierje, valamint a pandémia okán jelentőségét vesztette.) Jenkins ilyen rangban már nem a hollywoodi aranykor lelkes kalandfilmjeihez méri, hanem a Superman II-III., valamint párszor a Batman és Robin alsó küszöbéig fokozza le a dolgozatát. Sosem kritizálja a reaganizmust, vagy helyez tükröt elé – egyenesen a korszak legtaszítóbb pillanataival sokkol.

Holott lehetne bátrabb. Felvillan az olajválság és a vég nélküli fogyasztás, valamint az atomháború lehetősége, tehát a ’80-as évek republikánusok, yuppie-k és válogatott pénzemberek által dominált mértéktelensége is leugorhatna a képernyőről. Ám a Wonder Woman 1984 inkább önnön megalomániájával van elfoglalva, azaz pontosan olyan attrakcióként vesz le a lábunkról, amit blockbustergúnyában elítélne. Metaforikus, tündérmesei cselekményében az álhírmédia, a radikális feminizmus vagy a #metoo-mozgalom is górcső alá kerülnek, de hatásuk gyorsan elenyészik a leegyszerűsített karakterek rohanásában.

Parodisztikus, rajzfilmbe illő alakok tengerében pedig kevéssé bír jelentőséggel az USA elnökének aggodalma, egy arab sejk lenullázása és a vörös veszedelem jelentette fenyegetés – még a címszereplő is csillogó páncélba öltöztetett látványelem a pixelrengetegben.

Donald Trump letűnő érájának újrahangolt bírálatát csak tovább enyhítik a mellékszereplők. A Lex Luthorból, a Holtsáv Greg Stillsonjából, valamint a Tőzsdecápák Gordon Gekkójából összegyúrt Maxwell Lordból pojáca lesz, akit csak rövid időre, jelzésértékűen adnak el kisebbségi komplexusai. (Akit érdekel, hogyan avatható Lordból tragikus főgonosz, kutassa fel a Michele és Kieran Mulroney által írt Justice League Mortal szkriptjét, amely ha nem esik áldozatául a 2007-es írósztrájknak, George Miller kezében egyszerre grandiózusan és lazán vetett volna árnyékot a Bosszúállókra.) A félénk archeológusból alfanősténnyé duzzadó Barbara/Gepárd pedig két-három jelenet leforgása alatt, karakterív nélkül változik ellenféllé. Pedro Pascal, aNarcos és A mandalori sztárja, valamint az ex- Saturday Night Live-os, a Koszorúslányokkal moziba igazolt Kristen Wiig így hiába bökhetnének rá a toxikus maszkulinitás vagy a militáns nőiség izgalmas, erkölcsi dilemmákat rejtegető témáira, a ’30-as évek Action Comics-füzeteinek legszimplább papírmaséiként végzik. Gal Gadot popkulturális ikonná emelkedett Dianája sem jár jobban: az első részből származó, szívmelengető románca holtsúlyként telepszik az agyonnyújtott, 151 perces játékidőre. Emellett az indokolatlanul újra megjelenő Steve Trevor és a főhősnő melodrámája is érdemtelen humoros betétekkel (a ruhapróbamontázs elképesztően kínos) vagy felesleges, a Supermanből csent érzelmi zöngékkel (a függetlenség napi tűzijáték feletti repülés) terhelt.

Szájbarágós tanmeseként bőg le a Wonder Woman 1984.

Rengetegszer hallani az igazság, hazugság, kívánság vezérszavait, ám a figurák pusztán beszélnek róluk, szuperhősfantasyhez méltó, sors- vagy bolygóformáló szereppel azonban egyáltalán nem bírnak. Olykor, egy-egy washingtoni zavargás ábrázolásakor és akár a paranoiathrillerek előtt is fejet hajtó pillanatban érezni, milyen lehetőségeket veszteget el a második rész. Csakhogy az alkotók kívánalmai szerint jobb, ha a kidolgozott alakokra (mert a szórakoztató tömegfilm-esztétika és a minimális agy továbbra sem zárják ki egymást), urambocsá, követhető akciójelenetekre vágyó publikum legyint az egészre. Hadd szakadjon a nyakukba az aranyba öntött Wonder Woman és az állattá deformálódott Barbara CGI-tusája, és záruljon röhejes apa–fiú összeborulással a főgonosz hatalomvágya. A DC Extended Universe esztelenül imitálja a Marvel humorát, koncepció híján trehányul kezeli az eposzi összecsapásokat, ráadásul a végefőcím közepére illesztett, funkciótlan rajongókényeztető cameo a komolyan vehetőség legparányibb érzetét is szertefoszlatja.

Visszatértünk Az acélemberrel kezdődő, szerencsére rövid ideig tartó Zack Snyder-korszak mocsarába: inkább a DCEU-tól független Jokert tanácsosabb újranézni, mint e második résznek csúfolt vonatszerencsétlenséget, amelyről a kreativitás, a jóleső báj helyett a zöldhasú-gyarapítás szándéka süt.