„Ez egy csodálatos utazás, amire érdemes benevezni” – Interjú Závada Péterrel

Rossz helyzetben van a kortárs magyar líra?

Csak tapasztalatból beszélhetek, mivel nem tanultam irodalomtudományt. Nemrég újraolvastam Milbacher Róbert Élet és Irodalomban megjelent cikkét a szépirodalom lektűrösödéséről. Az az alapvető állítása, hogy mivel az irodalom az egyre fejlettebb tudományok térnyerésének következtében kiszorult az ismeret- és tudásteremtésből, a hajdan új ismeretekkel kecsegtető narratíváknak már csupán az újramesélésére törekszik. A korábban meghatározó diskurzusoknak így viszont már csak a puszta eszköztára maradt fenn: ugyanúgy, ahogy a romantika kifulladása után a biedermeier következett, a posztmodern után is már csak a posztmodern giccs uralkodhat. Mindez az alacsonyabb társadalmi rétegek számára szolgálhat ugyan ismeretterjesztő funkcióval, de végeredményben lektűrösödést eredményez.

Logikus okfejtés, ugyanakkor több ponton is kérdések fogalmazódtak meg bennem. Nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy az irodalom valaha is a tudásteremtés kitüntetett helye lett volna, pontosabban olyan tudásé, amelyet másutt nem szerezhetett meg az olvasó. Véleményem szerint az irodalmi művek – mint a műalkotások általában – sajátos igazságérvénnyel ugyan, de mégiscsak a körülöttük lévő valóságot mutatják föl úgy, ahogy azt még korábban más nem tette. Ezek pedig óhatatlanul a kor populáris narratívái, illetve az azokkal való szükségszerű szembeszegülés lesznek, vagyis a mindenkori avantgárd. Vajon melyik az a diskurzus, ami az irodalmat nem saját maga újramesélésének médiumaként, hanem a máshol föl nem lelhető tudás forrásaként tételezi? A kor orvosai nem értettek volna jobban az emberi pszichéhez, mint Dosztojevszkij? A Szigeti veszedelem hitelesebben írta volna le Zrínyi törökök elleni csatáját, mint a korabeli hadvezérek beszámolói? Mióta kell az irodalomnak versenyre kelni az életvilággal és a pozitív tudományok tudásteremtési potenciáljával? Én azt hittem, az irodalom a művészi fantázia szabadságának terepe, amit ugyanúgy befolyásolnak a tudományos ismeretek, mint a kor populáris trendjei. Azt volna érdemes belátni, hogy

a populáris paradigma sosem fogja tudni elfoglalni az avantgárd tereit, az intézményes kultúratermelés sosem lesz képes visszaszorítani az újító jellegű művészetet, hiszen épp egymással szemben, mégis egymást kiegészítve definiálják magukat.

Ha nincs az egyik, nincs a másik sem. Almási Miklós írta még az Antiesztétikában a posztmodernről, hogy nem volt még egy ilyen kor, amikor a klasszikus, a populáris és az avantgárd paradigmák ennyire áthatották volna, és ilyen hatékonyan megtermékenyítették volna egymást. Milbacher szerint manapság nem létezne újító jellegű magas irodalom? Vagy ha van is, a mértéke elenyésző, és a lektűr, valamint a giccs kisajátítja a helyét? A prózához őszintén szólva nem értek, de a lírával kapcsolatban meglepve tapasztaltam ezt a prognózist, ugyanis nem gondolnám, hogy a kortárs magyar líra lektűrösödne. Hogy csak a létező diskurzusokat mondaná föl, és ne teremtené meg a saját, csak rá jellemző igazságát. Valóban létezik a jelenség, amit Milbacher szigorúan „balos giccsnek” nevez, és ami fölmondja azokat a manapság divatos narratívákat, amiket a közbeszéd előszeretettel tematizál: identitáspolitika, rasszizmus, klímaválság stb. De hogy kizárólag ez uralná a kortárs líra diskurzusait, azt erősen kétlem. Nyilván létezik öt-hat (ha a prózát is belevesszük, akkor tíz-tizenöt) szerző, akik a piac, azaz az olvasók számára befogadhatóbb műveket hoznak létre, vagy az épp divatos témákkal foglalkoznak. Őket épp ezért bizalommal karolják föl a kiadók és irodalmi magazinok, hiszen így könnyebben brandingelhetők, de úgy látom, hogy épp ezért a szigorúan értett kritikusi szakma határozottan ellenáll, és kvázi erkölcsi felelősségének érzi, hogy kiegyensúlyozza a róluk szóló szakmai beszéd alakulását. Ami a kortárs lírát illeti, tévedhetek, de úgy látom, hogy soha nem volt olyan távol egymástól a hétköznapi olvasók és a szigorúan értett kritikusi szakma ízlése, mint manapság, amikor a komolyabb verseskötetek befogadásához már minimum egy magyar vagy egy filozófia szakos diploma szükségeltetik. És ez nem jó vagy rossz, csupán tény. Mindemellett persze látjuk a fiatal szerzők szárnypróbálgatásait, amik eredményezhetnek súlytalanabb alkotásokat, de ahogy egyre inkább kiforrnak, úgy olvasunk tőlük is egyre fajsúlyosabb verseket. Azt tehát semmi esetre sem mondanám, hogy rossz helyzetben van a kortárs magyar líra, hiszen tapasztalataim szerint rengeteg tehetséges fiatal és kevésbé fiatal alkot figyelemreméltó műveket.

A szabadverses forma sokszor nehezebben befogadhatónak bizonyul. A közönség nagy része nem vagy nem jól érti a kortárs irodalom megszólalásmódjait, amelyek felülírják az addig megszokott, főként kötött, rímes formákat, és kísérletet tesznek azok megújítására.

Az amerikai líra történetében Walt Whitman már a 19. század közepe-vége felé is kísérletezik a szabadverses formával, és Rimbaud ugyanígy Európában. Tehát látjuk, hogy a dolog egyáltalán nem új keletű. Hogy a magyar irodalomban később figyeltünk föl rá, az talán leginkább a szokásos megkésettségnek tudható be. A Nyugat folyóirat rendkívül erősen kitartott a klasszicizáló formaversek mellett: még Ady is rímes formában örökítette át a francia szimbolizmust, miközben Kassák már a század elején kísérletezett az avantgárd szabad- és prózaversekkel. Babitsék oldaláról mégis erős ellenállásba ütközött. A hazai költészetre egészen a hetvenes évekig sokkal jellemzőbbek voltak a hagyományőrző, klasszicizáló poétikák. Sőt az iskolában is, mivel csak ritkán jutnak el a diákok a tantervben a 20. század végéig, a mai napig az számít versnek, ami rímel. Ne csodálkozzunk, ha a közönség tanácstalanul olvassa a fiatal szerzők szabadverseit, amikről egyébként gyakran kiderül, hogy nemcsak olvasni, de megírni is nehezebb őket, mint a hagyományos, rímes verseket, hiszen a forma nem viszi el a hátán a szöveget – rögtön kilóg a lóláb, ha nem elég markáns a mondanivaló.

Mit kéne tennünk? Mi az olvasó feladata ma?

Mint említettem, manapság eléggé mást értékel a szűk szakma, és mást a széles közönség. Ez ellen kár volna kardoskodni: jól van ez így. Nem hiszek az olyan harcos felkiáltásokban, mint hogy „Adjuk vissza az irodalmat az olvasóknak!”.

Az irodalom most is az olvasóé, csak éppen meg kell érte dolgoznia egy kicsit.

Ha pedig nem szeretne energiát fektetni bele, akkor ott vannak a népszerűbb szerzők művei, akik ugyanúgy minőséget hoznak létre a maguk területén. Szintén gyakori tévedés azt hinni, hogy kizárólag az úgynevezett magas művészetek hozhatnak létre minőséget. Ez nem így van. Meglátásom szerint minden műfaj maga állítja maga elé a saját szabályait és elvárásait. Abban az esetben, ha a mű ezeknek megfelel, akkor a saját műfajában színvonalasnak számít. Igaz ez a Netflix-sorozatoktól kezdve az operetten át a filozófiai esszéversekig. Az olvasó feladata manapság talán az, hogy érdeklődően és nyitottan álljon a szövegekhez, megtalálja a számára legideálisabb poétikákat, és kinyerje belőlük azt, ami valóban hozzá szól. Szerencsére elég széles a paletta. Aki viszont szeretné mélyebben is megérteni a kortárs lírát, annak nincs más dolga, mint olvasni: verset, kritikát, tanulmányt. Ez egy csodálatos utazás, amire érdemes benevezni. Javaslom a Szófa portált, ahol jelképes összegért egy helyen számos kortárs folyóiratot olvashatunk.

A témaválasztásról fentebb beszéltél. A legtöbb fiatal szerző manapság mégis a kapunyitási pánikkal foglalkozik, tucatjaival jelennek meg az önreflektív versek, míg Petőfi korában a társadalmi ügyek, a háború és a szerelem sokkal dominánsabb volt.

A szerelem és a párkapcsolati kérdések mindig aktuálisak: kimeríthetetlen inspirációs források. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a jelenkor költészetére az a jellemző, hogy számtalan poétikai irány és tendencia képviselteti magát egyszerre. Ugyanúgy létezik az általad is említett személyesség vagy vallomásosság, mint a szenvtelenül pásztázó tárgyias kameratekintet, ugyanúgy a családi magánmitológia, mint az égető társadalmi-politikai-ökológiai kérdésekkel foglalkozó közéleti líra. Amit Milbacher „balos giccsnek” nevez, vagyis hogy a közéleti témájú versekben a társadalmi hasznosság automatikusan meghatározza az esztétikai értékítéletünket, véleményem szerint szükségszerű alakulás eredménye. A kortárs magyar irodalom a rendszerváltást követően sokáig politikai költészet nélkül maradt, és ez most megváltozni látszik. Az olyan szociografikus érzékenységű versbeszéd, mint például Juhász Tibor Amire telik című kötete, újra a szegénység és a nélkülözés tereire irányítja a figyelmünket. De említhetném az olyan (poszt)ironikus, popkulturális utalásokkal tűzdelt, mégis politikailag reflektált megszólalásmódokat, mint például Borda Réka vagy Vida Kamilla versei, amelyek elődeiként akár Hera Lindsay Bird új-zélandi költő verseit is meghatározhatnánk. A témaválasztás tehát egy jó vers esetében nem tartozik a legfontosabb szempontok közé, ennél sokkal lényegesebb az, hogy amit a vers vállal, azt képes-e teljesíteni.

Mit gondolsz a melankolikus alkotásról? Igaz, hogy a szenvedő művészek ihletettebbek?

Nem értek egyet azzal, hogy csak az tud jó verset írni, aki elég pofont kapott az élettől. Rengeteg írót és filozófust ismerünk, akik világszerte meghatározó munkákat hagytak az utókorra, miközben gyakorlatilag alig mozdultak ki a négy fal közül, és csak a szobájukban írtak, olvastak. Az élet „megéltsége” tehát nincsen egyesen arányban a művek minőségével. Hiszen mire volna akkor a képzelet? A szenvedés nem segít, hogy jobb versek szülessenek. Épp ellenkezőleg: a szenvedés a legtöbb embernél blokkolja a kreativitást. Korántsem biztos, hogy a legemlékezetesebb verseink egy mély magánéleti krízis közben születtek.

Az orosz–ukrán háború szinte mindenkire hatással van érzelmileg. Mit gondolsz, néhány hónap múlva tele lesznek a folyóiratok háborús versekkel?

Nem tudnék határozott igennel vagy nemmel válaszolni. Az biztos, hogy mindenkire erős hatással van, de a kortárs művészetek mintha egyelőre elfeledtetni igyekeznének inkább a szörnyűségeket, semmint tematizálni őket. Nem tudjuk, eszkalálódik-e a háború. Mind a végét várjuk. Ha viszont eléri Magyarországot, akkor nem az lesz a kérdés, hogy születnek-e háborús versek, hanem hogy olvashatunk-e még kortárs verset egyáltalán.

Beszéljünk a számokról! Kukorelly Endre egyszer azt nyilatkozta, hogy egy költőnek elég öt jó verset írni, hogy jó költő legyen.

Milyen a jó vers?

Amiről két évszázad múlva is beszélünk, amit egy évszázad múlva memoriterként tanulunk.

Nem elég öt jó vers. Csak azzal a szándékkal állhatunk neki egy kötet megírásának, hogy mindegyik versnek jónak kell lennie benne. Nem tudnék úgy megjelentetni egy könyvet, hogy nem vagyok elégedett mindegyik írással. A kevésbé színvonalas munkákat egyszerűen ki kell szórni. De hogy hosszú távon mi számít igazán erősnek? Erre nincs jó válasz. Szijj Ferenc, Gál Ferenc, Marno János vagy Kemény István például elég jó hibaszázalékkal dolgozik.

Örülök, hogy Kemény Istvánt említed, hiszen nemrég jelent meg az Állástalan táncos című kötete, ami többek között arra is választ ad, hogyan lett költő. Hogyan lesz valakiből poéta?

Legelőször is érdeklődni kell a kortárs irodalom iránt, és érdemes nem csak a gimnáziumi magyarórák klasszikusait olvasni. Aztán venni kell egy nagy levegőt, és írni kell. Nem szabad megijedni a sok költőelődtől, akik szigorúan néznek ránk az osztályterem faláról. Egy idő után nem baj, ha kikérjük a hozzánk közel állók: barátok, tanárok véleményét arról, amit írunk. Ezt követően, ha elég biztatást kaptunk, el kell kezdeni publikálni. A pályakezdőknek javaslom az olyan internetes irodalmi portálokat, mint a Nincs, a Félonline, a Műút vagy a KULTer.hu, ahova bátran elküldhetik a verseiket, mert a szerkesztők gyakran találkoznak fiatal szerzők verseivel. Később érdemes print lapokat is célba venni, mint például a Tiszatáj, az Alföld vagy a Jelenkor.

De tudni kell, hogy ebben a világban semmi sem történik egyik napról a másikra. A publikációhoz türelem kell, sokszor hónapokat vagy akár fél évet is kell várni egy-egy válaszra.

Nem beszélve a szerzői honoráriumról. Noha ez nem túl pozitív végszó, senkit sem szeretnék azzal áltatni, hogy a költészetből meg lehet élni. Egy versért átlagosan tíz-húszezer forintot fizetnek a folyóiratok. Nem csoda, hiszen ők is folyamatosan küzdenek az életben maradásért, a piacról nem tudnak megélni, az állami támogatás pedig igen csekély. Verset írni manapság csak személyes indíttatásból, puszta lelkesedésből érdemes. Minden ezt követő sikert váratlan ajándékként kell fölfogni.