„A dal azé, aki játssza”

Az Ivan & The Parazol kétségkívül a legsikeresebb fiatal rockzenekar Magyarországon. Vitáris Iván énekes többek közt arról is mesélt, hogyan tudták felülmúlni magukat a harmadik lemezükön, milyen útravalót kaptak Bródy Jánostól, és miért nincs helye Coelho-idézeteknek a rockszövegekben.



Azt mondják, a harmadik lemez vízválasztó egy zenekar életében.

Úgy érzem, ennél a lemeznél tudtuk maradéktalanul megvalósítani azt, amit az első kettőn kitaláltunk. A The All Right Nows mind hangzásában, mind a dalok szerkezetét tekintve túlmutat az előző albumainkon – van újdonságereje, de tartalmazza azt az energiát és azt a zenét is, amit elvár tőlünk a közönség. Sokan sokfélét mondanak a lemezről, mindenkinek más a sláger vagy a kedvenc szerelmes dala róla, és ez azt jelenti, hogy ebben a lemezben megvan minden, amit öt éve próbálunk megfogalmazni, hiszen mindenki megtalálhatja benne azt, amit szeret a Parazolban.

Az előzőekkel szemben ezt a lemezt többet kell hallgatni, hogy beérjen.

Szerintem megvan az a három-négy szám, amelyik fülbemászó és azonnal átjön a hangulata, de vannak olyan dalok is, amelyek túlmutatnak a Parazol eddigi világán. Ha egy zenekar megírt már negyven-ötven dalt, akkor el kell kezdenie feszegetni a határokat. Az első lemezen bemutatkozol, és elmondod, miről lesz szó. Ez megvolt. A második lemezen megpróbálod kibontani azt, vagy teljesen eltérsz a korábbiaktól. Mi kibontottuk, és kicsit továbbmentünk. És most itt a harmadik lemez, amin tényleg tovább kellett lépni. Szerintem ez négy számban is sikerült: a Cold & Deep, a Pioneer’s Song, a Maze és a The All Right Nows mind hoz valamilyen pluszt a zenei világunkba. Még hozzávehetném a Hotel Andazt is, de az egy nagyon ősrock téma. Sokat szoktunk dolgozni azon, hogy a dalok közérthetőek legyenek, mert szeretnénk univerzális formulában megfogalmazni a gondolatainkat. Ritkán fordul elő, hogy megszületik egy dal, és se hozzáadni, se elvenni nem lehet belőle, de szerintem épp ezek lesznek a leginkább közérthető és népszerű számok. Mi pedig arra törekszünk, hogy ilyeneket írjunk. A rockzene sokféle lehet, egy komplex King Crimson-számnak például olyan mélységei vannak, amit sok ember már nem tud befogadni, ellentétben például a Rolling Stonesszal, aminek szintén megvan a maga mélysége, de konkrétan a dalok marha egyszerűek. Szerintem a kettő, azaz a Stones és a Crimson között van valahol az arany középút.



Sokkal gazdagabban, árnyaltabban szól a lemez, mint az első kettő, pedig a Mode Bizarre-t is az ország egyik legjobb stúdiójában, a Supersize-ban vettétek fel. Mit csináltatok most másképp?

Ezúttal a billentyűsünk, Beke István volt a lemez producere, ő keverte és masterelte az anyagot. Bex pontosan átlátta, hogyan tudnánk továbblépni, és olyan jól felépítette a struktúrákat a dalokban, hogy ennek a lemeznek – most mondok egy nagyot – nem kell elbújnia például az AM mögött. Ha egymás után berakod a Cold & Deepet és az R U Mine?-t, akkor lehet azt mondod, hogy az R U Mine? jobban szól, de attól még nem kell szégyenkeznünk a Cold & Deep miatt sem. A Mode Bizarre-nál az volt a baj, hogy nem tudtuk megvalósítani az elképzeléseinket, a Mama, Don’t You…-nál pedig nem is nagyon tudtuk, mit akarunk, csak felvettük a dalokat, és örültünk, hogy van egy lemezünk. De szerintem ez a legtöbb zenekarnál így megy. Lehet esküdözni például a With The Beatlesre, de az én fülemnek sokkal kedvesebb az Abbey Road, a Sgt. Peppers vagy épp a Rubber Soul.

Sok zenekar azért von be egy producert, mert egy külső fülre van szüksége, amelyik hallja, min kéne változtatni, de nálatok ezek szerint a zenekaron belülről jött a megoldás.

A belső fül talán még jobban is hall. Én büszke vagyok arra, hogy Bex időközben olyan szakmai tekintéllyé nőtte ki magát, akit Magyarországon sokan elismernek. De ő nem az a klasszikus nyugati producer, aki leül a zenekarral dalírásnál, és hatodik tagként megmondja, hogy na oda egy refrén kéne, ott egy másik hangszer, és különben is, azt másik lágéban kéne énekelni. Azért sem kellett ezt csinálnia, mert ő is ott volt a dalírásnál, és ugyanúgy belefolyt, mint a többi tag. A dalszerzésbe nálunk még egyszer sem szólt bele igazán a producer, ami nem jelenti azt, hogy nem hallgatnék meg szívesen egy lemezt, amit egy neves külföldi producerrel, például Rick Rubinnal készítünk, mert kíváncsi lennék, mit tudna hozzátenni vagy elvenni a zenénkből.

A The All Right Nows hangszerelésben is változatosabb lett. Milyen újdonságokat próbáltatok ki?

Például szalagra vettük fel az egész lemezt. Nem azért, mert régi zenekarokat akartunk utánozni, hanem mert ez a dob és a basszus hangzásához olyan pluszt, olyan melegséget adott, amitől sokkal jobban szól az anyag. Használtunk egy Philicorda orgonát is, amit Premetz Matyitól vettünk meg (a Kéknyúl zenekar Hammond-orgonistája), és a The All Right Nowsban és a Sunken Eyesban is nagyon szépen szólt, illetve egy Korg szintetizátort, amivel Bex a plusz dallamokat játszotta, kicsit úgy, mint a The Dandy Warholsban, ahol mindig szól a korgos aláfestés. Máté is fejlesztgette a pedáljait, és egy ötvenes évekbeli Gibson gitáron is játszott, amit Podlovics Pétertől, a Quimby menedzserétől kaptunk kölcsön. Simi egy ’73-as Ludwig dobot használt, amin ha kettőt ütött, az már úgy szólt, mint John Bonham, a basszusgitárnál pedig egy házi építésű fejláda szólt. Érdekes volt még beépíteni a hangzásunkba a Maze-ben és a The All Right Nowsban a csellót, és azon is sokat dolgoztunk, hogy kiterjedtebbek legyenek a vokálok, valamint átgondoltabban, ügyesebb hangvezetéssel támasszuk meg a fő énektémákat. Ezeket a hangzásokat kellett Bexnek összedolgoznia, és úgy felvenni, hogy nagyjából az élő megszólalásunkat adja vissza a lemez.



A Hotel Andaz a legendás Los Angeles-i hotelről szól, ahol Keith Richards tévéket dobált ki az ablakon, John Bonham pedig a folyosón motorozott. Téged lenyűgöz ez a hetvenes-nyolcvanas évekbeli hedonista rock életforma?

Igen, de ennek a kornak én csak a történésze tudok lenni. Ahogy a hatvanas-hetvenes években megírták a blueslegendák történeteit, úgy most mi megírjuk ezeknek a zenekaroknak a sztorijait. A Led Zeppelin Robert Johnsonról énekelt, az Ivan & The Parazol pedig a Led Zeppelinről, mert azóta eltelt ötven év, és most már ők is legendának számítanak. A mi üzenetünkhöz és életérzésünkhöz erősen kapcsolódik ez a világ, ami a dalainkban is előjön.

Eljátszottál a gondolattal, hogy ha akkoriban lettél volna sikeres rockzenész, te is ezt az életformát követted volna?

Persze, érdekes belegondolni, milyen lett volna húsz-harminc évvel ezelőtt zenélni. De nekem és a zenekarnak most van itt a helyünk. Lehet, hogy a Parazol a hetvenes években, mondjuk az LGT mellett semmi sem lenne, mert akkor még kiélezettebb volt a verseny, és még nagyobb figyelmet kapott a popszcéna. Én örülük neki, hogy mi 2015-ben játszunk, és ott folytathatjuk a rockzenét, ahol ezek a nagy zenekarok abbahagyták. Az ötvenes években Bill Haleyék elkezdték a rock and rollt, amit a nyolcvanas évekig folytattak mások, ám utána elhalálozott és átalakult a műfaj. Mi a gyökerekhez visszatérve szeretnénk továbbvinni a rockzenét, de ettől még nem leszünk múltidéző együttes.

Zavar, ha leretrózzák a zenéteket?

Persze. Ez az egész retró dolog hülyeség. Ha elmész egy klasszikus zenei koncertre, amelyen Kocsis Zoltán Liszt Ferencet zongorázik, akkor rá is azt mondod, hogy retró? A könnyűzenében ugyanúgy van egy zenei vonal, amely mentén lehet haladni, mint a klasszikus zenében, csak akad, aki ezzel nem ért egyet.

Az albumnak keretet ad az All Right Nowsnak, az alteregó zenekarotok története. Ez hogyan született?

Egymás között szoktuk így nevezni a zenekart, illetve akkor is, ha titkos néven akarunk fellépni, vagy olyan tévéadásban játszunk, ahol playbackelni kell. Amikor megszületett a lemez, felmerült, hogy legyen ez a címe, és kiépítettük köré ezt az alternatív világot. Például a borítón is egy valódi rajongónk látható, de a szoba falán minden poszter és borító át van írva All Right Nowsra. Ez egy olyan alteregó, amivé válni szeretnénk, egy olyan zenekar, amelyik még jobban és még több szívvel zenél.



Szoktatok tévéműsorokban playbackelni?

Ez kétszer fordult elő, de nem mondom meg, melyik műsorban. Két számot kellett playbackelve eljátszani, az elsőt elnyomtuk, a másodiknál pedig megcseréltük a hangszereinket, a basszeros volt a dobos, a dobos a gitáros, a gitáros az énekes, a billentyűs basszerozott, én meg szinyóztam. A stáb viszont semmit sem vett észre belőle. Azzal viccelődtünk, hogy benyomhatnánk egy Beatles-számot is, és hetyeghetnénk arra, az sem tűnne fel senkinek.

Sokszor jártatok már külföldön, akár rövidebb turnékon, akár showcase fesztiválokon, például az austini SXSW-n. A Recorder novemberi számában azt írták rólatok, hogy reálisabban látjátok a külföldi lehetőségeiteket. Ez mit jelent pontosan?

Azt, hogy a külföldi menedzserünkkel elkezdtünk építkezni, kapcsolatba kerültünk a megfelelő emberekkel és azokkal a rendezvényekkel, ahol meg kell mutatni magunkat ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk. Ennek az első lépése, hogy most januárban megyünk a Eurosonic Showcase fesztiválra, amelyen Közép-Európa lesz a fókuszban, ezért talán a magyar zenekarok is nagyobb figyelmet kapnak. Németországban és Hollandiában is van egy kiadónk, a Eurosonichoz kapcsolódva adunk is pár koncertet Hollandiában. Emellett rengeteg showcase fesztiválra járunk akár nézőként is, legutóbb például a Waves Fesztiválon voltunk Pozsonyban, a menedzserünk pedig a Reeperbahn Festivalra ment el. Fontos, hogy először felépítsük ezeket a kapcsolati rendszereket, amik Magyarország irányában még nem jöttek létre, és utána innen is mehetnek zenekarok külföldre, hiszen jó együttesek Magyarországon is vannak. Ha egy magyar zenekar kimegy külföldre, és kapcsolatokat épít, az nagy segítséget jelent a többi bandának is. Szóval lassan, de biztosan megyünk előre. Egyelőre a Eurosonicra koncentrálunk, mert rengeteg egyéb showcase fesztivál- és klubfellépés függ attól, hogyan szerepelünk ott.

Lett foganatja annak, hogy sikeres koncerteket adtatok az SXSW-n, és a ti dalotok szólt a fesztivál reklámfilmjében?

Nem akarok semmit sem elkiabálni, de hamarosan vissza fogunk térni az Egyesült Államokba. Ezeknek a fesztiváloknak köszönhetően jó pár promoterrel megismerkedtünk a tengerentúlon. Az SXSW legnagyobb hozománya az volt, hogy Amerikában képvisel minket egy cég, amelyik filmekbe, sorozatokba, reklámokba adja el a dalainkat. Szerepeltünk a Good Wife-ban, a Finding Carterben, a Shamelessben kétszer is, egyszer a Take My Handdel, egyszer pedig az I’m Got a Feeling That I’m Underneath-szel. Ez úgy működik, hogy több zenekart kiajánlanak egy csomagban a filmes cégekhez, akik aztán válogatnak – nekünk csak el kell dönteni, beleegyezünk-e, hogy használják a dalunkat. Ez egyrészt ismertséget hoz, másrészt fizetnek érte. Nem vagyonokat, de jó befektetés a karrierünk szempontjából, ami anélkül is termeli a bevételt, hogy jelen lennénk Amerikában.

2014-ben turnéztatok az Illéssel is. Ha egy sztorival kéne összefoglalnod az élményt, mi lenne az?

Bródy két mondása jut így hirtelen eszembe, ami az Illés hagyatékát és a mi működésünket is jól összefoglalja. „A dal azé, aki játssza.” Az Illés hagyatéka maguk a dalok, azok pedig mindig tudnak igazodni egy jó zenekarhoz. Számunkra hatalmas megtiszteltetés volt, hogy úgy játszottuk el ezeket a számokat, hogy az tetszett nekik – még ha egy feldolgozásnál nem is az a cél, hogy elnyerd az eredeti együttes elismerését. A másik, amit Bródy mondott, és nagyon megmaradt bennem, hogy nem a hegy tetején ülni a legjobb érzés, hanem megmászni azt.

Ez talán a Metallica példáján látszik a legjobban, akik már harminc-negyven éve a csúcson vannak, és azóta azon fáradoznak, hogyan tudnák izgalmassá tenni maguknak a zenélést.

Az se jó, ha egy zenekar egyik évről a másikra jut fel a csúcsra – és itt nem a Metallicára gondolok –, mert úgy nem tud tapasztalatokat gyűjteni útközben. A buktatókon át kell esni, túl kell jutni. Mert olyan bármikor előfordulhat, mint a veszprémi Illés-koncerten, ahol az első számnál semmi más nem szólt kifelé, csak az ének. Nekem pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy több ezer ember csak az én hangomat hallja. Ha egyik pillanatról a másikra kerül ehhez hasonló nehéz helyzetbe az ember, akkor könnyen összetörhet.

Te hogyan lendültél tovább ezen a helyzeten?

Énekeltem tovább, és fél perc után megoldotta a problémát a technikusunk. Koncerteken bármikor megeshet az, hogy elfüstöl az erősítő, elszakad a húr, megráz az áram, vagy elesel a színpadon. Egy zenekar akkor tud profi módon színpadra állni, ha ezeket a dolgokat kiküszöböli. A bénázásokat két-három év alatt le kell vetkőzni. Ha tapasztaltabban lépsz színpadra, az nagyobb játékteret biztosít neked zenészként, és jobb energiákat is lehet felszabadítani.

Bródy írt nektek egy dalszöveget is.

A márciusi akváriumos koncertünk után jött egy e-mail azzal a tárggyal, hogy „Bródy János ajánlat”. Először meg sem mertem nyitni. Azt írta, hogy annyira tetszett neki a koncert, hogy nem bírt magával, és tessék, itt van a Love Is Like magyar szövege. Mondani sem kell, zseniális szöveg lett. Már fel is vettük, és tavasszal néhány másik magyar nyelvű számmal együtt meg fog jelenni.

Milyen formában?

Még nem tudjuk pontosan. Mindenesetre nem szeretnénk elvenni a hangsúlyt az új lemezről. Ahogy azt más interjúkban is megfogalmaztuk már, a zenekar két pályán halad, és a magyar rajongóknak szeretnénk olyan élményeket is adni, amiket csak ezen a nyelven fogalmazhatunk meg.

Sok zenekarban rögzült szerepleosztás, hogy az énekes írja a szövegeket. Neked természetes volt, hogy szöveget írj, vagy nem volt más választásod?

Én szeretek szöveget írni, és ötletből sincs hiány. Gyakran előfordul, hogy felkelek éjjel, és leírok egy-egy mondatot. A többiek is segítenek, figyelik, milyen irányba halad egy dalszöveg, elmondják a véleményüket. A legfontosabb persze, hogy jól igazodjon a zenéhez, és ebből a szempontból szerencsés helyzetben vagyunk, mert az alapmondatok általában imprózva megszületnek a próbákon, és ezekből kiindulva fel lehet építeni. A Hard As Gettin’ The Gold Out From a Cold River például tipikusan ilyen mondat, akkor jött elő, amikor írtuk a dalt Csákváron, és szerintem jó szöveg lett belőle. Az is fontos, hogy ha az énekes írja a szövegeket, akkor neki kell megfogalmazni azokat az érzéseket, amiket az egész zenekar átél. Az angol szövegeknél szerintem megtaláltunk egy olyan egyensúlyt, amivel nem csak én vagyok elégedett. Természetes, hogy a csak rólam szóló szövegekre sem mondják azt, hogy ez ne legyen, hiszen a szöveg akarva-akaratlanul arról (is) szól, aki énekli. De a Cry című dalra például két szöveget is írtam, az egyik az egész zenekarról szólt, a másik egy általánosabb témáról, és végül az előbbit választották, ez is került a lemezre.

A dalaitok kapcsán a hatvanas-hetvenes évek angolszász rockzenéjét és a mai indie rockot emlegetik, de neked a magyar beatzenéhez is erős a kötődésed. Hogyan hatott a zenétekre az Illés, az LGT és a többiek?

Szerintem elsősorban az érzetükben, a szellemiségükben hatottak ránk ezek a zenekarok. Hatottak a színpadi megjelenésünkre, és arra is, ahogy bizonyos számokat játszunk, és hát fel is dolgozzuk néha a dalaikat. És bár nem sok magyar nyelvű Parazol-szövegeket tudnék felsorolni, amit teljes egészében én írtam, de számomra nagyon fontosak ezeknek az együtteseknek a szövegei, az Add a kezed például, vagy a Ringasd el magad. Én azt szeretem, ha egy dalban ki van mondva, hogy miről van szó, és arra megoldást is kapunk. Szerintem az a jó szöveg, hogy „ha senki nincs, aki elringasson, akkor ringasd el magad”. Ha pedig a szerelemről szól a dal, akkor nem tulipánvirágon csücsülő, bibébe bújó kisrigóról kell énekelni, hanem arról, hogy „Kislány, add a kezed, jó erősen fogjad, el ne engedd”. Ebben a korszakban még kimondták a dolgokat, és szerintem ez egy fontos kapcsolódási pont a mi zenénkkel. A The All Right Nowsban én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy „Say the words you have to say / Anyway, you can call me mad”. Vagyis hülyének nézhetsz, de ki fogom mondani, amit érzek, mert fontos, hogy ne kerteljünk, és ne Coelho-idézetekben kommunikáljunk, hanem mondjuk ki, amit gondolunk.