© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A denevér röpte
Jazzékiel a Müpában
Jakab Péter flippergolyóként pattog a hangszerek erőterében. Mindenkit szemmel tart, figyel, jelez, az összes apró nüanszra rezonál. Ő visz káoszt a mértéktartó dzsesszbe, azzal teremt izgalmas kakofóniát néha, hogy akusztikusan nem bírja, nem bírhatja ezt az öntörvényűségétől koherens bluest. De éppen ilyen a Jazzékiel. Teagőzbe hajított maréknyi tengeri só, víz alatt vett levegő.
A Jazzékiel felannyi idős, mint én. A zenekar nullpontjaként hivatkozott 2001 óta együtt korosodunk. Mielőtt a tizenötödik születésnapjuk alkalmából a Művészetek Palotájában rendezett koncertről kezdenék el írni, megpróbálom felidézni, milyen arcait ismertem meg a bandának eddig. A Legenda EP dzsessz-reggaes, euforikus raptrollkodása máig ható reveláció nekem. Kollégiumi reggelik alatt hallgattuk sokat, és a balatoni szalonnasütéseknek is állandó kísérőzenéje lett. Napközben gyakran fut a fejemben mostanában is. Az első nagylemez ezzel szemben sosem igazán akadt be. A Matekot, a Kicsit meg a Presszóhiphopot (főleg a Matekot!) szeretem nagyon, de csak magukban játszom le őket. A Holy Shit viszont egybenhallgatós korong. Finom ívű, feketébe vont lírai freak show. Misztikus thriller, árnyjáték, ami felzaklat bár, de valami furcsa módon fel is emel egyszersmind. A Téli meséket szerintem Neil Gaiman is körömrágva hallgatná. Én rég tettem, de hideg dekadencia, csontig hatoló fuvallat jut eszembe, ha rá gondolok. A tavalyi Másokat szeretni elég friss élmény még. Mint a befőttesüvegnyi vérben ázó betűtésztán, nem süt át rajta a nap. A Jazzékielnek számos arca van. Érdekelne egy infografika arról, hogy miként változott a rajongóik összetétele az elmúlt tizenöt év alatt. Hogy ki hol szállt be a történetbe.
A történet úgy kezdődött amúgy, hogy Hegyi Áronnak volt valahonnan kulcsa a dunaújvárosi Széchenyi István Gimnázium énekterméhez. Evidensnek tűnt tehát órák előtt, alatt és után ott tölteni az időt. Idővel ennek Áron tanulói jogviszonya látta kárát. De nemcsak a próbatermek, a tagok is cserélődtek, és úgy alakult, hogy a billentyűsön kívül Jakab Péter énekes és Miklós Milán basszusgitáros tag a kezdetektől, így ez a leszegett fejű, bölcs kiskamasz, a tizenöt esztendős Jazzékiel lényegében körülöttük gravitál. Mondjuk nem krónikát írni a dolgom – ha arra kíváncsi az olvasó, akkor kattintson Jakab Péter élvezetes visszaemlékezéseire –, azért emelem csak ki ezt a hármast, mert fontosságuk kitetszett a koncerten is.
A Fesztivál Színházban friss fa illata, a kivetítőn – mintha az aznapi esőt ejtette volna foglyul a ledfal – vízcseppek kavarognak, a derengő fény nyaldosta színpadon gazdátlan hangszerek. Baloldalt Steinway hangversenyzongora, vele átellenben dobfelszerelés, mellette az emelvényen vonósok kottaállványai, elöl mikrofonok. Középen üres tér, szegletzászlói erősítők. Ahogy a kivetítőre nézek megint, mintha inkább forgószélbe dobott papírcafatoknak tűnnének azok az esőcseppek.
Különös érzés különben itt ülni, s figyelni, ahogy a koncertterem megtelik, a Jazzékiel zenéjével elvégre egyedül jó lenni. Tudják ezt szerintem ők is, akik készítik. Az első hangoktól fogva profin vadciánra, zsúrlilára vagy vérvörösre festett színpad fényei megoldják mindenesetre a dilemmát. Attól kezdve ugyanis bólogató kísérteteknek tűnnek a többiek a félhomályban. Bólogató, térdén doboló kísértet vagyok én is, mert a Jazzékiel nekem korszaktól függetlenül a kitáncolhatatlan bólogathatnék. Pár percig hasonlatok kiötlésén dolgozik még a bal agyféltekém, de hamar beránt az örvénylő zene. Egyszer törzsi transz, máskor felhős varieté – folyton változó, de állandóan jelen lévő kamarateatralitás. Jót tesz neki az ücsörgős-figyelős koncerthelyzet.
Ahogy ígérték, előkerül pár régebbi dal és pár régebbi arc is. Az est íve olyan, hogy a legújabb felállás felől indulnak visszafelé Jakabék, hogy aztán ismét a legfrissebb lemezhez érkezzenek. Ezalatt a Léthébe gyalogolnak be, de a Mnémoszüné vizéből kortyolgatnak közben. Egész idő alatt az Alvilággal határos szabadstrandon fürdőznek, úszómester pedig sehol. Ahogy cserélődnek a szereplők, változnak természetesen az árnyalatok is. De gond nélkül váltja egymást – s csodásat (más- és másmilyen módon csodásat) szólózik – gitáron Czitrom Ádám, Hajba Áron és Köllner Dániel. A Szabó László–Miklós Milán ritmusszekció pontos és könnyed, mint a frontra írt Kedves John-levelek, Hegyi Áron meg olyan szigorúan és szívfacsaróan billentyűzik, hogy ihaj. A vonósok végig remekül zenélnek, a fúvós futamok ülnek, s kitűnőre sikerül Molnár István rapje is. A zenekar nem feledkezik bele a dalaiba, fegyelmezettek az improvizációk, némelyik nóta mintha rövidebb is volna, mint lemezen. Precíz a program, kigyakorolt.
Jakab Péter flippergolyóként pattog a hangszerek erőterében. Kilométereket sétál, mindenkit szemmel tart, figyel, jelez, az összes apró nüanszra rezonál. Ő visz káoszt a mértéktartó dzsesszbe, azzal teremt izgalmas kakofóniát néha, hogy akusztikusan nem bírja, nem bírhatja ezt az öntörvényűségétől koherens bluest. De hát éppen ilyen a Jazzékiel. Teagőzbe hajított maréknyi tengeri só, víz alatt vett levegő.
És van valami furcsa delejesség is ebben a muzsikában. Ahogy a denevér röpül. Érzed a cikázást kint, a nézőtéren is, de közben tudod, hogy fenn a színpadon még erősebb, hogy ott tényleg letarol, hogy befelé még kuszább, még hangosabban szól. Azért lehet talán, mert a fényben mélyebb tónusú a sötét.
Tizenöt éve tart már ez a kórkép-népzenés, infernális revü, de a banda igen jó karban van, úgy sejtem ezért, lesznek még bőven dalok. Tizenöt év múlva meg eljönnek, gondolom, a MüPába, mi meg összegyűlünk megint, és bólogatunk velük. Addig meg – ahogy Kamilla – kopogunk a poklunk ajtaján…
Jazzékiel: Hey, June!
Művészetek Palotája, 2016. június 15.
A történet úgy kezdődött amúgy, hogy Hegyi Áronnak volt valahonnan kulcsa a dunaújvárosi Széchenyi István Gimnázium énekterméhez. Evidensnek tűnt tehát órák előtt, alatt és után ott tölteni az időt. Idővel ennek Áron tanulói jogviszonya látta kárát. De nemcsak a próbatermek, a tagok is cserélődtek, és úgy alakult, hogy a billentyűsön kívül Jakab Péter énekes és Miklós Milán basszusgitáros tag a kezdetektől, így ez a leszegett fejű, bölcs kiskamasz, a tizenöt esztendős Jazzékiel lényegében körülöttük gravitál. Mondjuk nem krónikát írni a dolgom – ha arra kíváncsi az olvasó, akkor kattintson Jakab Péter élvezetes visszaemlékezéseire –, azért emelem csak ki ezt a hármast, mert fontosságuk kitetszett a koncerten is.
A Fesztivál Színházban friss fa illata, a kivetítőn – mintha az aznapi esőt ejtette volna foglyul a ledfal – vízcseppek kavarognak, a derengő fény nyaldosta színpadon gazdátlan hangszerek. Baloldalt Steinway hangversenyzongora, vele átellenben dobfelszerelés, mellette az emelvényen vonósok kottaállványai, elöl mikrofonok. Középen üres tér, szegletzászlói erősítők. Ahogy a kivetítőre nézek megint, mintha inkább forgószélbe dobott papírcafatoknak tűnnének azok az esőcseppek.
Különös érzés különben itt ülni, s figyelni, ahogy a koncertterem megtelik, a Jazzékiel zenéjével elvégre egyedül jó lenni. Tudják ezt szerintem ők is, akik készítik. Az első hangoktól fogva profin vadciánra, zsúrlilára vagy vérvörösre festett színpad fényei megoldják mindenesetre a dilemmát. Attól kezdve ugyanis bólogató kísérteteknek tűnnek a többiek a félhomályban. Bólogató, térdén doboló kísértet vagyok én is, mert a Jazzékiel nekem korszaktól függetlenül a kitáncolhatatlan bólogathatnék. Pár percig hasonlatok kiötlésén dolgozik még a bal agyféltekém, de hamar beránt az örvénylő zene. Egyszer törzsi transz, máskor felhős varieté – folyton változó, de állandóan jelen lévő kamarateatralitás. Jót tesz neki az ücsörgős-figyelős koncerthelyzet.
Ahogy ígérték, előkerül pár régebbi dal és pár régebbi arc is. Az est íve olyan, hogy a legújabb felállás felől indulnak visszafelé Jakabék, hogy aztán ismét a legfrissebb lemezhez érkezzenek. Ezalatt a Léthébe gyalogolnak be, de a Mnémoszüné vizéből kortyolgatnak közben. Egész idő alatt az Alvilággal határos szabadstrandon fürdőznek, úszómester pedig sehol. Ahogy cserélődnek a szereplők, változnak természetesen az árnyalatok is. De gond nélkül váltja egymást – s csodásat (más- és másmilyen módon csodásat) szólózik – gitáron Czitrom Ádám, Hajba Áron és Köllner Dániel. A Szabó László–Miklós Milán ritmusszekció pontos és könnyed, mint a frontra írt Kedves John-levelek, Hegyi Áron meg olyan szigorúan és szívfacsaróan billentyűzik, hogy ihaj. A vonósok végig remekül zenélnek, a fúvós futamok ülnek, s kitűnőre sikerül Molnár István rapje is. A zenekar nem feledkezik bele a dalaiba, fegyelmezettek az improvizációk, némelyik nóta mintha rövidebb is volna, mint lemezen. Precíz a program, kigyakorolt.
Jakab Péter flippergolyóként pattog a hangszerek erőterében. Kilométereket sétál, mindenkit szemmel tart, figyel, jelez, az összes apró nüanszra rezonál. Ő visz káoszt a mértéktartó dzsesszbe, azzal teremt izgalmas kakofóniát néha, hogy akusztikusan nem bírja, nem bírhatja ezt az öntörvényűségétől koherens bluest. De hát éppen ilyen a Jazzékiel. Teagőzbe hajított maréknyi tengeri só, víz alatt vett levegő.
És van valami furcsa delejesség is ebben a muzsikában. Ahogy a denevér röpül. Érzed a cikázást kint, a nézőtéren is, de közben tudod, hogy fenn a színpadon még erősebb, hogy ott tényleg letarol, hogy befelé még kuszább, még hangosabban szól. Azért lehet talán, mert a fényben mélyebb tónusú a sötét.
Tizenöt éve tart már ez a kórkép-népzenés, infernális revü, de a banda igen jó karban van, úgy sejtem ezért, lesznek még bőven dalok. Tizenöt év múlva meg eljönnek, gondolom, a MüPába, mi meg összegyűlünk megint, és bólogatunk velük. Addig meg – ahogy Kamilla – kopogunk a poklunk ajtaján…
Jazzékiel: Hey, June!
Művészetek Palotája, 2016. június 15.
