A professzionizmus dicsérete

Az előzményhez tartozik, hogy Anderson már a Farkas Ferenc életében megjelent műveiről is többször írt recenziót – szerette ezt a zenét, s a szerzőt nekrológgal búcsúztatta. Ehhez már „csak” az kellett, hogy személyesen megismerkedjen a zeneszerző karmester fiával, Farkas Andrással, s közösen kezdjenek konkrét terveket kialakítani. 2006-ban került forgalomba a fúvósötöskorong, s az előkészületek évei után imponáló rendszerességgel látnak napvilágot a CD-lemezek.

Mindehhez azonban sok mindenre volt szükség: például műjegyzékre, amely többé-kevésbé áttekinthetővé teszi a gazdag (ám a szerző által kedves-hanyag nagyvonalúsággal kezelt) életművet. Farkas Ferenc nem látta el opuszszámmal műveit, de dátum szerencsére gyakran szerepel a kéziratokon-kiadványokon, s közvetett adatokból is lehet pontosítani a darabok komponálásának idejét. Farkas András még édesapja életében megkezdte a művek rendszerezését, s halála után a kottaanyag hozzáférhetőségéről is gondoskodik (így a lausanne-i könyvtárnak adott kottákkal, a Farkas Ferenc Alapítvánnyal és közreadásokkal). A szimfonikus zenekari művek rögzítésében a Csaba Péter vezette MÁV Szimfonikus Zenekar jeleskedett, a kamarazenekari műveket a Liszt Ferenc Kamarazenekar örökítette meg.

Farkas Ferenc életműve – ha nem tiszteletlenség az ilyen sommás megállapítás – pragmatikus szempontok mentén alakult. Egyidejűleg dolgozhatott megbízásokat teljesítve, művészi felkérésekre és saját „szempontjait” követve – tehát hiánypótló játszanivalót kínálva különböző összeállítású kamaraegyütteseknek, s ha kedve támadt hozzá, ugyanazt a történeti anyagot a legkülönbözőbb apparátusra feldolgozva. A filmzene-komponálás megannyi korlátozó szabálya (pontos terjedelmi keretek, konkrét hangulatok illusztrálása) számára kihívás volt, a szakmai felkészültség posztgraduális iskolája. S mindehhez társult hihetetlen jártassága a világirodalomban: több nyelven beszélt, így nem véletlen, hogy gyakran eredeti nyelven zenésítette meg a választékos ízléssel kiválasztott verseket.

A gordonkás kamarazenét tartalmazó sorozat első összeállításában Perényi Miklós zongoristapartnere Várjon Dénes. Befejező műsorszámként a Gyümölcskosár című, Weöres Sándor-versekre komponált dalciklusnak az a verziója szerepel, amelyben az énekszólamot (Megyesi Schwartz Lúcia) hegedű (Baráti Kristóf), gordonka (Perényi Miklós), klarinét (Rozmán Lajos) és zongora (Várjon Dénes) együttese kíséri. A műsor sokszínűségét biztosítandó, a neoklasszicizáló ciklusok között felbukkan Népdal-szonatina is, és mindmáig nagy élményt jelent az egyik legkorábbi kompozíció, az 1932-ből való Szólószonáta.

Budapest Wind Symphony, László Marosi – így hirdeti a fúvósegyüttesre komponált művek előadóit a címlap, s ezt a felvételt hallgatva könnyű belátni, hogy miért van világszerte tömeges rajongótábora a fúvószenekari muzsikának. Míg a sorozat programjainak felvétele általában a Magyar Rádió stúdiójában készül, ennek a felvételnek a Budafoki Dohnányi Zenekar próbaterme adott helyszínt, ahol Alpár Tibor rendező és Horváth Tamás hangmérnök remek akusztikai környezetet varázsolt.

A műsor egy része átirat. A Régi magyar táncok a 17. századból ciklusát jó hét évtized távlatából arranzsálta Zempléni László, a Furfangos diákok szvit és az Athéni Timon szvit átirata pedig a svájci fúvószenekar-vezető Tony Kurmann munkája. És ő volt az, aki a Csínom Palkó népszerű részletét Eördögh János átirata nyomán gondolta tovább. De szerepel átirata magától a szerzőtől is: a Contrafacta Hungarica hat tételét néhány évvel az eredeti verzió elkészülte után bízta fúvósegyüttesre.

A hazai fúvósegyüttesek körében rendkívül népszerű Nyírbátori toronyzenén kívül hat ciklikus művet hallunk a felvételen. Leghosszabb tételük is alig haladja meg az öt percet, de a többség alig kétperces időtartamú. Mégsem rövidségük tűnik fel, hanem a koncentráltságból adódóan azt élvezzük, hogy gyakorlatilag pillanatképeket hallunk, egy-egy hangulat zenei megjelenítését. És amikor ezen belül kontrasztanyagot is észlelünk, a miniatűrök tökéletes megformáltságában gyönyörködhetünk. Ki-ki felfedezhet magának bennük elrejtett poénokat, a szerzőnek afféle bennfentes kacsintásait, amikor komolykodóan imitációs szerkezetet villant fel, míg máskor a szabályos (négy- vagy nyolcütemes) formai egységeket izgalmasan aszimmetrikus anyaggal tölti meg.

És vannak hangszerelési vagy épp dallamrajzbeli emlékfoszlányok, amelyek ismerősnek hatnak, s ha valaki rátalál a rejtett rokonságra, még közelebb érzi magához e zenét s a szellemes szerzőt.

Ilyen előzmények után várjuk a folytatást!