„A túlsúlyos kislány én vagyok”

Politikus és személyes könnyűzene egy szál gitárral, vagy „egyszerűbben mondva csak folkzene” az, amit Micsoda Dániel játszik. Ráadásul egyre magasabb színvonalon: a Zanzinger művésznéven alkotó fiatal zenész májusban adja ki második nagylemezét, az érettebb, aktuálisabb, mélyebb dalokat is összegyűjtő The Country & The Cuntot. Dániellel háromnapos lakáskoncert-sorozata után ültünk le beszélgetni.



Három szobakoncerten, a saját lakásodban mutattad be az új lemezedet. Honnan jött az ötlet?

Bár itthon is van egy-két lakáskoncertes kezdeményezés, mint a Sofa Underground Budapest vagy a Songs From A Room, de nálunk még nincs kialakult kultúrája ennek. Főként Amerikában szoktak egygitáros zenészek nappaliturnékat csinálni, és a rajongók lakásaiban koncertezni. Az a fajta zene, amit én csinálok, jobban működik egy lakásban, mert fókuszáltabb a közönség figyelme. Azzal pedig, hogy a saját lakásomban tartottam a koncerteket, a zene tájidegenségét akartam elvenni, és megmutatni a „valós környezetemet” azoknak, akiket ez érdekel.

A szomszédok hogy viselték, hogy három napig zenéltél?

Az Index cikkében azért túloztak, nem volt ilyen drámai a helyzet. Amikor megérkeztek az újságírók, akkor odaszólt az egyik nem annyira kulturált szomszédom, hogy most már ránk hívja a rendőröket. De ez csak amolyan szomszédi óberkodás volt, nem gondolta komolyan.

Mennyiben volt más a saját szobádban koncertezni, mint színpadon?

Számomra felvillanyozó élmény volt az ágyamon ücsörgő embereknek játszani. Egy klubkoncertnél mindig felmerül a kérdés, hogy ki hány százalékban van ott. Az én lakásomban viszont, aki eljött, az nyilvánvalóan száz százalékosan jelen volt. Ez sokkal intenzívebb érdeklődés, mint amilyen egy szórakozóhelyen irányul a zenész felé.

Lemezbemutató koncert volt, de lemez még nincs. Mikor jelenik meg a The Country And The Cunt?

Május végén. Az első két szám, az A Fisherman’s Meal és a The Country And The Cunt ki fog jönni április végén. Akik eljöttek a lakáskoncertekre, azok az első kislemezt megkapják ingyen e-mailben még a megjelenés előtt.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=nnszkikkucw[/youtube]

Eredetileg tavaly őszre volt előirányozva az album. Miért csúsztál vele ennyit?

Mert kidobtam egy csomó dalt. Néhányat még az első lemez megjelenése körül írtam, és azt gondoltam, majd a másodikra felkerülnek. De aztán átvették a helyüket mások, és kialakult egy olyan koncepció, amibe ezek már nem fértek bele. Azt gondoltam, inkább dolgozom vele még fél évet, és nem adok ki félkész dolgot a kezemből. Egy EP-t lehetett volna összerakni azokból a dalokból, de nagyjából ugyanaz lett volna, mint a Demons of Future and Past.

Elmondásod szerint azon még több póz és helykitöltő megoldás volt. Sikerült ezeken túllépned?

Néhány dalban voltak komplett strófák vagy sorok, amiket azért írtam bele, mert jól hangzanak egy rockzenekaros esztétikában. Egy zenekarnál sokszor előfordul, hogy az ember próbál hangzatos, jól énekelhető szövegeket írni. Az új lemezen viszont már nincs ilyen: ez elég szikár anyag lett, minden sornak és versszaknak ott a helye, ahova került. Nincsenek felhígítva a dalok, sokkal kevésbé manírosak, és pont ezért talán valamivel nehezebben is megközelíthetők.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=nnSzkIKKUCw[/youtube]

Szerintem az új dalok könnyebben megragadtak.

Ennek nagyon örülök. Hogy nehezebben megközelíthető, azt úgy értem, hogy nem mindegyik dúdolható. Több benne a kiabálás vagy a beszédhez közeli intonálás, mint az éneklés. Ez a lemez feszültségekben gazdagabb, és dinamikájában nagyobb spirált ír le, mint az első. Azon a számok egy része még működött egy popos esztétikában – attól eltekintve, hogy nem volt popzene –, de az új számok már nem tudnak. Talán csak az A Fisherman’s Meal. Persze lehet, hogy sok embernek ez a könnyebben megközelíthető – nekem is.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=v0DoYXtDumg[/youtube]

A Country & The Cuntot úgy konferáltad fel, hogy egy túlsúlyos lányról szól az orbáni Magyarországon.

Ebben a számban posztmodern módon mostam egymásra helyzeteket különböző életekből. Az enyémből is, szóval a túlsúlyos kislány én vagyok. Túlsúlyos gyerek voltam, de én nem az orbáni Magyarországon nőttem fel. Azt akartam átemelni a gyerekkoromból, ami szerintem most még inkább jellemző: hogy rengeteg kimondatlanság és kimondhatatlanság van az életünkben. Vannak olyan dolgok, amikről nem lehet beszélni: a szexualitás, a vágyak vagy a pályaképek, amiket az ember elképzel magának. A dalbeli kislány ebben a közegben nő fel, de a refrén mindig leüti azzal, hogy azért él itt, hogy dolgozzon, és nem azért, hogy ezekről beszéljen másokkal. Ő egy átlagember, aki megtanul alkalmazkodni a kimondhatatlansághoz oly módon, hogy csak azt csinálja, amiről beszélhet, és ami ebben a rendszerben konformnak számít.

A fiatal korosztályról azt mondják, hogy nem érdekli a politika, és próbál kibújni az alól, hogy foglalkozzon vele. Téged érdekel a politika, vagy csak nem tudod kikerülni?

Érdekel, és kikerülni sem tudom, mert nagyon is hatással van az életemre. Az említett szomszédagresszió is annak a jellemzője, hogy hiába élünk egymás mellett, valójában nem tudunk beszélni arról, hogy mi miért van. Ezek a folyamatok pedig eldurvultak az elmúlt pár évben. Elidegenedtünk egymástól, ez pedig jó lehetőség minden olyan szervezetnek, ami ennek a társadalomnak a tetején kíván érvényesülni. Ez pedig engem személy szerint borzasztóan felháborít, és nem tudom nem beleszőni a dalaimba, mert ebben az egyenletben én is és ők is benne vannak. A közélet itt történik körülöttünk, nem tudjuk kikerülni.

A lemez egészét mennyire jellemzi ez a tematika?

A lemez koncepciója szerint egy békés családi körből indulunk: az első szám a szüleim válásáról szól, de egy dúdolhatóbb darab. Utána jön az A Fisherman’s Meal, ami szintén egy könnyebben megközelíthető dal a dédapám kalandos dolgairól. Ezt követi az apámról szóló, a Troubled Kind, majd átmegyünk a családi felnövekedéstörténeten keresztül a The Country And The Cunttal a társadalmi témákba. Három szám szól kifejezetten erről. A Country mellett például az Economic Depression Blues, ami egy kicsit pszichedelikus rockos. Úgy beszél bizonyos gazdasági jelenségekről, mintha egy párkapcsolat lenne, de a végén van egy leütés, hogy valójában nem az. A harmadik pedig egy új szám, az It’s Raining In My Lungs, ami szerintem generációs dal. Van benne egy strófa arról, hogy az én generációm hogyan viszonyul saját magához és a társadalomhoz, és egy másik strófa arról, hogyan viszonyulunk a fizikumunkhoz és a párkapcsolatainkhoz. Ez már átvezető a politika-tematikából, de még mindig hatással van rá. Utána csúszunk át a párkapcsolati kérdéseket feszegető számokba, és a végén visszatérünk a szülővárosomba. A Where Dreams Are Gently Set In Their Graves tulajdonképpen egy hazatérés-pillanat, de nem az a jófajta.

Az első lemezt még inkább magadnak csináltad, és nem érezted magad előtte zenésznek. Most már annak érzed magad?

Sokkal inkább. Bár annak, amit én próbálok megvalósítani, nem kizárólag zenei minősége és jelentősége van. Nagyon fontos maga a performansz is, hogy hogyan áll ki az ember a színpadra, és hogyan mondja el azt, amit mondani akar, tehát nagyon fontosak a szövegek is. A zenét arra kell használni, hogy alá tudja támasztani azokat a feszültségeket és gondolatokat, amiket közvetíteni akarok. Ez nem önmagáért létező zene, mint egy kórusmű vagy egy szimfónia, amit azért írnak meg, hogy csodálatos legyen. Ez alkalmazott zene, ami annak van alárendelve, hogy én mondok neked valamit.



Akkor a benned lévő témákhoz találtad meg ezt a Magyarországon nem őshonos stílust?

Voltak hasonló előadók, akiket egészen fiatal korom óta hallgattam. Ha meghallgatod Jeff Buckley-t vagy Bob Dylant, akkor egyfajta kettősséget érezhetsz: azokról a dolgokról beszélnek, amik érdeklik őket, és ehhez találnak ki egy bizonyos zenei esztétikát. Ezt akarom megvalósítani én is, már az első lemezem óta. Amikor elkezdtem zenélni, nem volt zenekarom, ezért a dalaimat egy gitárral csináltam meg. A téma és a zenei forma kettősségére tudatosan nem olyan régóta törekszem. Ez segítséget nyújt a dalírásban is, mert anélkül tudok dolgozni a számokon, hogy különösebb ihletre lenne szükségem. Ha már van két akkord, akkor a további dalírás működhet hétköznapi munkaként is. Ettől persze inkább zenésznek érzem magam, mint egy éve. És nyilván az se rossz, hogy hallgatják a dalaimat.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor rájöttél, hogy van hangod, jó hangod van, és jól passzol ehhez a stílushoz?

Még gimnazistaként utcazenéltünk Pécsen, és akkor mondták páran, hogy milyen jól passzolna a bluegrassos, bluesos zenéhez az énekstílusom. De ezt akkor nem vettem túl komolyan. Néha bluesnak hívják azt, amit csinálok, pedig nem az, és nem is country vagy altcountry, mert semmilyen erre utaló zenei manír nincs benne. Egy-két hangszer van ebből a műfajból, de például George Ezra is abszolút aljas popzenét csinál, csak fog egy rezonátoros gitárt, és felhúzza a zenéjét egy Woody Guthrie-t megidéző zenei világra. De ettől az még nem lesz alternatív country. Amit én csinálok, az a legegyszerűbben mondva folk. Azért, mert olyan dalokról van szó, amelyek közösségi témákat boncolgatnak és akár a nép ajkán is születhettek volna. És csak akkor tudnak érvényesülni, ha az emberek meg is hallgatják.

A pécsi utcazenéléstől hogyan jutottál el az első lemezig?

Felköltöztem Pestre, aztán felvettek a MOME-ra, média design szakra. Egy darabig magamnak zenéltem és írogattam számokat: az életem különböző eseményei és az abban szereplő emberek kaptak dalokat, ekkor született meg bennem az igény, hogy lemezt csináljak Korábban volt egy másfél-kétéves időszak, amely alatt néhány pesti koncertem nem sikerült jól. Mivel kíváncsi voltam, mi lehet ennek az oka, létre akartam hozni egy olyan végeredményt, amit én is meg tudok hallgatni, aztán közre tudom adni – azért is, hogy mások kritizálják.

Több klipet is rendeztél már (The Immigrants: Titties, Upor András: Angry Song). Vannak filmes ambícióid?

Igen, mert nem lehet örökké folytatni azt, amit most csinálok. De nem is akarom. Addig van ennek létjogosultsága, amíg be nem kerül valamilyen kánonba. Amíg én budapesti fiatalemberként élesen benne vagyok bizonyos társadalmi helyzetekben, addig van érvénye annak, hogy erről zenéljek. De 35 vagy 40 évesen nem nekem kell már erről a helyzetről zenészként megszólalnom. Ha majd sokan a magukénak érzik, és felkerül egy vitathatatlan pozícióba, az lesz az út vége. Ez mindenkivel így történt: akár Dylannel, akár a legismeretlenebb dalszerzőkkel is. Nem a karrierről van szó, hanem arról, hogy milyen a társadalmi status quót szerezhetek meg a zenéléssel. Amíg nem érzem azt a lehető legkomfortosabbnak, addig van értelme előremenni.

Ha külföldön befutsz és karriert csinálsz, ott nehezebb kilépni a biztos megélhetésből, itthon viszont valószínűleg nem fogsz olyan egzisztenciát teremteni ezzel a zenével, amit nehéz lenne feladni.

Lehetséges. De mostanában érdekes könnyűzenei mozgások vannak városszerte. Ha öt-hat évvel ezelőtt azt mondta volna valaki, hogy egy pszichedelikus rockzenekar lesz a legnépszerűbb Budapesten, akkor lehet kinevetted volna. Néhány éve még mindenki David Guettára ugrált, most viszont bele tudtak rontani ebbe a képbe a rock and rollal. Közben Nyugat-Európában is egyre népszerűbb az a tisztább hangzású zene, amiben nincs szükség torzításra és dobokra ahhoz, hogy bulit csináljanak. A The Tallest Man on Earthben a svéd srác viszonylag semmitmondó szövegekkel is olyan népszerű lett, hogy Magyarországon is teltházat csinálna. Ráadásul van abban valami retró, ha egy szál gitárral játszik az ember, a retrót pedig itthon szeretni szokták. Valószínűleg nem ezzel a hangzással és stílussal a legkönnyebb itthon sikeressé válni, de még mindig egyszerűbb, mint egy forradalmian új, stílusteremtő zenével.