A véletlenszerűségek színháza

Az Armel Operaverseny idei első két előadására a Zeneakadémia Solti György Termében került sor.  A második estén (október 10.) Christian Henking Figaro című operaparódiáját tekinthették meg az érdeklődők. Sajnos a nézőtér erősen foghíjas volt, de ezt már megszokhattuk a kortárs operák előadásán. Persze az időzítés is szerencsétlen volt, hiszen az előadásra az Operaház Menzel rendezte Cosi fan tuttéjának premierjével egy napon került sor. Azonban nem tartom valószínűnek, hogy sokkal több operakedvelőt vonzott volna Henking operája, ha történetesen egy nappal a Cosi bemutató előtt kerül rá sor.



Ugyanakkor nem akarok teljesen igazságtalan lenni a magyar közönséggel szemben: tény és való, hogyha az ember egy ismeretlen szerző kortárs darabjának bemutatójára vált jegyet, akkor nem lehet tudni, hogy pontosan mire számíthat. Zsákbamacskát vesz, mert elképzelhető, hogy nagyon jó, de az is, hogy nagyon pocsék darabot fog látni. Nos szerencsére Henking Figarója nem rossz darab, még ha nem is olyan korszakalkotó remekmű, mint Mozart operája, amelynek dallamait időről időre megidézi.

Már rögtön az előadás elején felcsendültek a Figaro házassága nyitányának akkordjai. Aztán a színműíró méricskélése és Suzanne párbeszéde is a Mozart darabot idézte, ahogy a rapper Hogy ha tán gróf uram vágyik a táncra kezdetű száma is a második felvonásban. De nemcsak Mozart, Rossini is megidézésre került: a színműíró (aki maga Beaumarchais) A sevillai borbély plakátját akasztotta ki az előadás elején, aztán egy jelenetben a borbély rá is zendít a Figaro, Figaro, Figaro kezdő akkordjaira.

A cselekmény alapkoncepciója, hogy Beaumarchais napjaink színházában megpróbálja megírni az új Figarót, ami éppen olyan jó lesz, mint a régi. Az új darab aztán sehogy se akar összeállni: hol a történet szereplői (A gróf, Marcellina, Bartholo, Figaró, Suzanne), hol pedig az éjjeliőr zavarja meg a munkában. A kesze-kusza cselekmény folyamatosan reflektál önmaga színdarab voltára, és rámutat a színház világának viszontagságaira: a színigazgató sürgeti a színműírót, aztán nem akarja engedni a bemutatót, mert holnap balettot fognak adni. A színpadkép leginkább egy színházi raktárra emlékeztetett: mindenféle díszletek, kellékek alkották, amelyek egy hatalmas dobozba voltak bezárva. Andreas Zimmermann rendezése a commedia dell’arte eszközeivel dolgozott: maszkok, karakterek, szituációk utaltak erre a kora újkori színházi előadó gyakorlatra, melynek megidézését maga a darab stílusa követelte meg. Ugyanis Henking és a szövegkönyvíró Raphael Urweider színházában minden esetleges és véletlenszerű. Hiába gondol mindent végig Beaumarchais, tervezi meg a darabot, ha egyszer az egész világ úgy működik, hogy tervezünk, dolgozzunk, aztán a szerencse bevégez mindent. Alkotás közben maga a színműíró is elfelejti, hogy mit akart eredetileg, és végül semmi sem jön össze, amit eltervezett.

A Figaro témája a komédiai születésének bemutatása, ami ma épp ugyanolyan esetleges és tőlünk kívülálló tényezők által meghatározott, mint Beaumarchais idejében, hiszen a színház Bonne marché – ahogy a díszletre is fel volt írva –, vagyis jó üzlet vagy legalábbis annak kellene lennie, ahogy azt egyébként Beaumarchais neve is sugallja. A szereplők három nyelven énekelnek: német, francia és olasz, ezzel utalva az operatörténetben három legjelentősebb szerepet betöltő nemzetre. A zenében pedig keveredtek a populáris és az esztétikailag magasabb polcra helyezett zene stílus elmei, valamint megidéződtek – mint egy távoli visszhang – a klasszikus korszak dallamfoszlányai. Sok mindent lehetne még írni a darabról, de részletesebb elemzésbe nem szeretnék belemenni, mert az túlveszítené beszámolóm kereteit.

Zimmermann alapvetően a szürreális hatásokra épülő rendezése – ezen hatások közül leginkább a megvilágítás, illetve a jelmezek álomszerűségét emelném  ki (Beaumarchais kifestett arca például a Bohóc figuráját idézte fel a Batman történetekből) – kiváló színészvezetéssel társult. A színpadon mindennek megvolt a helye és szerepe, az énekesek pedig színészileg is kifogástalan teljesítményt nyújtottak. Ami az énekesi teljesítmények illeti: e kapcsán sem volt hiányérzetem, pedig a nehéz, a különböző regiszterek között olykor éles váltásokat tartalmazó szólamok nemegyszer nagy terhet róttak az énekesekre. A versenyszerepet éneklő Marion Grange énekesnő hajlékony szoprán hanggal van megáldva, ami olykor kissé élesen, de nagyon kifejezően szólt. A magasabb és mélyebb regiszterek közti éles váltások olykor megerőltetőek voltak számára, de nem éreztem jelét az est második felében se fáradékonyságnak a hangjában.

Nem egy könnyen befogadható és analizálható előadásnak lehetünk szem- és fültanúi az este folyamán, de ennek ellenére érdemes volt elmenni és megtekinteni a darabot. Csak a mélyebb megértéshez többször újra kellene nézni. Amire ha élőben nem is, de felvételről van lehetőségünk, hiszen az Armel előadásainak felvételei kilencven napig megtekinthetőek az interneten.



Armel Operaverseny további előadásai:

Jaroslav Krček: A császár új ruhája
Kerek Gábor: Paródia, okt. 12., Erkel Színház
Sir Harrison Birtwhistle: Punch és Judy, okt. 14. Erkel Színház
Wolfgand Amadeus Mozart: Mitridatész, Pontusz királya, okt. 16. Erkel Színház
Díjátadó Gála, okt. 17. Thália Színház