„A zenélés kicsinál teljesen”

„Akik azt mondják, hogy David Eugene Edwardsot utánzom, tévednek, mert én Tom Waitset utánzom”, mondja magáról önironikusan Makó Dávid, aki a The Devil’s Trade-ben sajátos hangulatú, amerikai ihletésű folkdalokat ír, bendzsózik és énekel. Folkról, szerepjátékról és a Cseh Tamás Programról is beszélgettünk vele.



Az Amerikába költözött magyar gitáros, Little G Weevil mondta, hogy ha valaki hitelesen akarja játszani a bluest, ahhoz az ottani életstílust és kultúrát is el kell sajátítania. Igaz ez arra az amerikai folkhoz közel álló zenére is, amit te játszol?

Biztos hitelesebb lenne a zeném, ha kimennék Amerikába, és közelről szagolnám az Appalache-hegység sarát, de még nem volt lehetőségem odautazni. Itthonról ismerkedtem meg a kultúrával, főleg a mélydéli, Appalache-hegységbeli folklórral és zenével, a keresztény vallás errefelé elterjedt, szélsőséges verzióival és az erről a vidékről szóló független- és dokumentumfilmekkel. De fontos különbség kettőnk között, hogy Little G hiteles blueselőadó, aki a műfaj pontos lenyomatát játssza. Az én célom nem ez.

Ha lenne rá lehetőség, kimennél Amerikába?

Én három alapra építkezem: a zenére, a küzdősportra és a tanításra. Huszonévesen még lehet, hogy ki tudtam volna menni, de ma már nem rakhatom félre a másik két dolgot az életemben. Napi szinten sportolok, van negyven tanítványom a Testkultúra Műhelyben, velük ezt nem tehetném meg. A versenyzésről le kellett mondanom a Műhely miatt, ezért még fáj a szívem, de igyekszem megtalálni az egyensúlyt a három elfoglaltság között. Példának Mijamoto Muszasit szeretem felhozni, akit elsősorban kardvívóként ismernek, de költő, zenész és festő is volt. Nekem is csak az egyik oldalam a zenélés, és nem is biztos, hogy a legfontosabb.

A Those Miles We Walked Alone című lemezedre két magyar népdalt is feldolgoztál.

Én az amerikai folkzenén keresztül jutottam el a magyarhoz. Sok zene vett körül kiskoromban, apám zenész volt, zenei általános iskolába jártam, de nem az iskolai oktatás kellett ahhoz, hogy megérintsen a magyar népzene, hanem a 16 Horsepower Secret South albuma és azon is az Outlaw Song. A borítón azt írják róla, hogy ez egy tradicionális dal, ennek alapján kerestem vissza az eredetit és találtam meg a Betyárnótát. Edwardsék lefordították a dalszöveget, és a betyárkodást átemelték a vadnyugatra: a betyár itt a csendőröket, ott a seriffet lőtte agyon a lovakért. Az Ősz az idő című Muzsikás-lemez a magyar népzenének olyan arcát mutatta meg nekem, amitől nem kapok tíz perc után fejfájást. Amikor két prímás azon versenyez, hogy ők legyenek a népzene Malmsteenjei, a túl sok hangtól és a hamiskás összecsengésektől egy jobb hallású embernek megfájdul a feje. A Muzsikás-albumokon viszont gyönyörű dalok vannak mély szövegekkel és elképesztő énekkel.

Ezután ugyanolyan kutatómunkával ástam bele magam a magyar népzenébe, mint az amerikai folkba. Mindkét vonalon megnéztem, mit hallgatnak a kedvenc zenészeim. Így jutottam el a Muzsikáshoz és Sebestyén Mártához, a Makámhoz, Scott H. Biramhez, Willy Tea Taylorhoz, majd Possessed By Paul Jameshez, akit hallgatva először merült fel bennem, hogy anélkül is ki lehet állni a színpadra gitározni, hogy én legyek az új Fekete Jenő. A másik nagy felfedezés az amerikai vonalon Skip James volt. Ő sokáig azt gondolta magáról, hogy tehetségtelen, ezért csak egy lemezt rögzített a negyvenes években. Aztán jött egy zenekar Angliában, a Cream, akik a blues brit misszionáriusai voltak a hatvanas években, és felfedezték Skip Jamest. Utánanéztek, mi van az öreggel, de nem találták sehol. Végül egy kórházban bukkantak rá, betegen. Kiderült, hogy abbahagyta a zenélést, és elment a földekre gályázni. Megroggyanva feküdt a kórházban, húsz éve nem fogott kezébe gitárt, de a Cream kitalálta, hogy feldolgoz tőle dalokat, és a befolyó jogdíjat a kórházi ellátására fordítja. Ez annyira jól sikerült, hogy Skip James később egy lemeznyi dalt rögzített még.



A lemezeden a két népdal tökéletesen illeszkedik a többi szám közé. Ha nem magyarul énekelnéd őket, észre sem lehetne venni, hogy feldolgozásokról van szó. Ez azt sugallja, mintha mélyebb lenne a kapocs az amerikai és a magyar folkzene között.

Erre nem tudok tudományos választ adni, de zeneileg nagy eltérések nem lehetnek. Az amerikai folkzene az európai és az afrikai folkzene keveréke, az öthúros bendzsó például Afrikából származik. A magyar népzene logikája a blueséhoz is hasonlít, ugyanolyan fordulások, körök vannak benne, a szövegek is hasonló módon születtek, és szájhagyomány útján terjedtek. A közös zenélés itt is, ott is táncházszerűen működött, csak az Egyesült Államokban nem tudott összegyűlni ötven-hatven ember, mint egy hargitai faluban. A hegyekben elszeparáltan éltek az emberek, egy-két család jött össze zenélni. Egy-egy átadás alkalmával változott a szöveg és a zene is, az ember mindig úgy vette át a dalt, ahogy neki kényelmesebb volt eljátszani. Érdemes meghallgatni például az Amazing Grace-t több verzióban. Tim Eriksen, aki afféle bartóki szerepet tölt be az amerikai népzenében, és gyűjti az amerikai folkdalokat, a polgárháború idejéből származó verziót játszik, szemben az American Idol aktuális afro-amerikai énekeseivel, akik R&B himnuszként adják elő. Döbbenetes, mekkora változáson ment át a dal az évek során.

Úgy tudom, ha meghallod a bendzsó, a koboz vagy a pásztorfurulya hangját, rögtön kimegy a lábad alól a talaj.

Ezek mind olyan hangszerek, amit régen magányában kapott elő az ember. A pásztorfurulya hangjában azt a távolságot és teret érzem, ami a nyáját hetek óta terelgető juhászt körbeveszi az Alföldön, a bendzsóéban pedig az avar alatti nedves föld illatát. A bendzsón most a klasszikus pengetési technikát, a clawhammert tanulom – a háromujjas, cowboykalapos pengetést elengedtem, mert az nem az én világom. De a bendzsón is ki kellett alakítanom a saját technikámat, mint az appalache-i embereknek, akik nem tudták ugyanúgy eljátszani az adott dalt, mint a szomszédjuk. A napokban jöttem csak rá, hogy ez egy eltanult technika. Egy kalóz DVD extrájában láttam, ahogy Tom Waits egy csűrben, összeguberált holmik között ül, énekel és penget két minimál dalt. Én is olyan félig dobolós, félig akkordozós módszerrel játszom, ahogy azt abban a videóban láttam, még jóval azelőtt, hogy eszembe jutott volna bendzsózni. Szóval akik azt mondják, hogy David Eugene Edwardsot utánzom, tévednek, mert én Tom Waitset utánzom.

Amikor a The Devil’s Trade dalait írtad, tényleg tudatosan tartottad magad távol David Eugene Edwards hatásától?

Igen, mert már a Stereochristban is üldöztek ezek az összehasonlítások. „A magyar Phil Anselmo”, ezt Ujj Péter írta le rólam először hivatkozási pontként, de egy idő után pejoratív értelmet kapott. Nagyon megosztó figura voltam a Stereochristban, és sokan sértésnek szánták a philanselmózást. Amikor elindultam szólóban, tudtam, hogy most a David Eugene Edwards-párhuzamokat húzhatják rám, ezért tudatosan kerültem azokat a hangolásokat és harmóniákat, amik a Wovenhandben és a 16 Horsepowerben megjelennek. Ami már csak azért is nehéz, mert a bendzsó körülbelül tízféle hangolása közül őket is és engem is ugyanaz a hangolás érdekel, amiben körülbelül három akkordot lehet eljátszani, és abból a három akkordból kell dalokat írni.

Sokszor mondtad, hogy a Stereochristban olyan szerepet játszottál, amivel később már nem tudtál azonosulni.

Volt egy időszak, amikor egyáltalán nem zenéltem, mert olyan kérdések merültek fel bennem, amelyek nem tették lehetővé, hogy kiálljak az emberek elé. Úgy gondolom, ebben a képletben mind a két fél, a zenész és a rajongó is rettenetesen önző. A rajongók ragaszkodnak ahhoz a képhez, amit kialakítanak a zenészről, amihez persze ő is hozzájárul, de egy idő után önálló életre kel, és nincs rá hatása. A Stereochristban ráadásul egy olyan szerepet játszottam, amiről azt hittem, én vagyok, de egy idő után kiderült, hogy nincs sok köze hozzám. És amikor ezen változtattam, azaz közeledtem magamhoz, furán néztek rám. A rajongók nem fogadják el, hogy a zenész napról napra változik, és mire elér a lemezfelvételhez, a dalok is máshogy hangzanak, mint ahogy azt koncerten megszokták. A rajongónál agresszívebb csalódott ember nem sok van. Amikor ezt átgondoltam, arra jutottam, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, hogy nem szeretem az embereket, akik a színpad előtt állnak, ráadásul a zenekarban is nagy volt a feszültség akkoriban, úgyhogy abbahagytam a zenélést. Olyan nagy volt bennem a törés, hogy a zuhany alatt sem dünnyögtem, és nem hallgattam zenét sem, csak Bob Marleyt. Aztán a barátaim visszarántottak.

A Devil’s Trade-ben kötöttségektől és téves szerepektől mentesen tudsz zenélni?

Igen, mert mire visszataláltam a zenéléshez, már kiteljesedtem ezektől függetlenül is. Nem volt már bennem sértettség vagy düh, hogy miért nem vagyok sikeres, vagy miért nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Azért kezdtem újra zenélni, mert a barátaimmal akartam lenni – ebből lett a Haw. Ők tehetnek arról is, hogy a Devil’s Trade elindult, mert nyaggattak, hogy kezdjek valamit ezekkel a témákkal.



Ha a Devil’s Trade kapcsán azt mondanák, folkénekes vagy, azzal tudnál azonosulni?

Egyrészt nagyon kényelmes a folkzenészruha, másrészt kínos is. Ha egy folkzenész utánanéz, hogy mivel foglalkozom, azt mondhatja rá, hogy ez nem is folk. A népzenében van egy kis sznobizmus, például a Ghymesre is fújtak a talpalávalót húzó népzenészek, még a Rege idején is, amikor még nem is volt jogos. Féltem is a magyar népdalfeldolgozásoktól, de amitől félni kell, vagy amit nem lehet, arra én kíváncsi leszek, és fejest ugrok bele. Szerencsére nagyon jól sült el ez a két dal, még népzenészektől is csak pozitív visszajelzést kaptam. Persze lehet csak azért, mert akinek nem tetszik, az nem meri elmondani. Sajnálom, hogy a videóim alatt csak két dislike van, mert ez azt jelenti, hogy nem jut el elég emberhez, és akik rohadt idegesek lennének tőle, azok még nem hallották a zenémet.

Nehéz eljuttatni ezt a zenét a szélesebb tömegekhez, még akkor is, ha mostanában Magyarországon is egyre népszerűbbek az egyszálgitáros zenét játszó énekes-dalszerzők.

Van olyan figura, aki hasonló zenét játszik, mint én, és tízezres nézettséggel bírnak a videói, ami hazai szinten már mainstream szám. Minden a marketingen múlik. Ha máshogy néznék ki, ha máshogy viselkednék, lehet az én videóim is ilyen számokat produkálnának. Középszerű dalok is lehetnek népszerűek, ha közkedvelt figura játssza azokat. Az ilyen típusú előadók persze öt-hat év alatt eltűnnek, aki viszont százasával gyűjtögeti a nézettséget, az tíz év múlva is ezt fogja játszani. Én sem tudnék más zenét játszani, mert nem valami áramlat sodort ide. Ennél sikeresebb valószínűleg nem leszek, de ez nem is baj, mert nem tudnék megfelelni az azzal járó elvárásoknak. Ha ennél többet kellene koncerteznem, és gyorsabban kéne írnom a dalokat, az sok lenne. Felborulna az egyensúly.



Ezért mondtad, hogy minden héten teszel az ellen, hogy befuss?

Igen, de részemről azért sok önirónia van abban, ha befutásról beszélek. Nem hagyhatom, hogy elragadjon a relatív siker, és nem mondhatok mindenre igent. De közben olyan dolgok történnek velem, mint a Cseh Tamás Program, amire – ezt el kell mondanom – nem én pályáztam. Egyik nap kaptam egy e-mailt az A38-as srácoktól, akikkel az ottani koncertjeim során jóban lettem, hogy pályáztak a Cseh Tamás Programnál, és beadtak engem is. Fura volt, azt sem tudtam, miről van szó. Jakab Zolival, a menedzseremmel és barátommal kezdtünk el gondolkodni, mit lehetne csinálni, ha nyernék. Így jött az ötlet, hogy megjelenhetne a Those Miles… vinylen. Ehhez rögzíteni kell pár új dalt, amik Jakab Zoli kiadóján, a Garage Live-on keresztül megjelennek digitálisan, Those Songs We Sang Together címmel. Ezt az EP-t csapjuk hozzá a Those Miles…-hoz, ami új kiadványként, új borítóval fog megjelenni. Épp Prágában voltam egy fesztiválon, amikor kiderült, hogy nyertünk. Két-háromszázezer forintra számítottunk, amiből pont kihoztuk volna a vinylt, de végül kétmilliót kaptunk. Ennyi pénzt tizenkét év alatt nem zenéltem össze… Kicsit furdal a lelkiismeret, hogy a Kultiplexben nőttem fel, és most állami pénzből zenélek. A Haw-val nem véletlenül nem pályázunk, az az értékrend nem fér össze az állami támogatással, de a Devil’s Trade a kultúra másik szegletét képviseli, nem gond, ha kétmilliót hozzácsap az állam. Nagyon jó terveink vannak a vinyl mellett, szóba került egy spanyol–portugál turné és egy road movie forgatása is, amit moziban is bemutatnánk.

Az EP-n csak feldolgozások lesznek?

Nem. Lesz rajta egy Haw-dal, az első, amit bendzsón írtam, és most megcsináltam torzított gitár, dob és üvöltés nélkül. Egy másik első dalt is felteszek rá, amit még tizenhét évesen írtam akusztikus gitáron az akkori rockzenekaromban. Öntudatlanul is folkzenét csináltam, a régi demón egy haverom brácsázott. A két saját mellett lesz két amerikai folkdal, amiket már régóta játszom, az I Wish My Baby Was Born és az Am I Born To Die. Ötödiknek pedig Townes van Zandt dala, a Rake. Szeretném, ha ez olyan érzést keltene, mint az Imagine az A Perfect Circle előadásában. Szerintem az a világ legjobb feldolgozása: egy vidám dalból egy drámai, depresszív csodát csináltak.

A Devil’s Trade terápiának, démonűzésnek indult, nem is akartad publikálni a dalokat. Az új számoknál változtatott a dalszerzésen az, hogy felvállaltad ezeket az intim számokat, és kiálltál velük a színpadra?

Igen, mert attól tartok, hogy az újak nem lesznek annyira jók, mint a Those Miles… dalai. Már csak azért sem, mert azok egy viharos időszakról szólnak, és az a viharos időszak feloldódott, kiegyensúlyozottan élek. Akkor miről kéne énekelnem? A dalszerzés nálam nem egy tudatos folyamat, nem tudok leülni, hogy na, akkor most dalt fogok írni. A zenélés számomra halálos dolog, szembenézés önmagammal, és mindegy, hogy egy színpadon koncertezek, vagy otthon írok egy dalt, kicsinál teljesen.

The Devil's trade EP-bemutató: 2016. március 2. (Az amerikai King Dude előzenekaraként)