Al Capone mulat!

A Kisfaludy Színház januári Rigoletto bemutatója a színházigazgató Forgách Péter első operarendezése volt, e sorok írója mégis úgy gondolja, hogy elsősorban nem ennek köszönhető a rendezés számos ügyetlensége, hanem egyszerűen az átgondolatlanságnak. A rendező a harmincas évek Amerikájába helyzete a darab cselekményét, a mantovai hercegből maffiavezért, a címszereplőből annak talpnyalóját, a kórustagokból pedig gengsztereket formálva. Rendezői koncepciója nem volt különösebben újszerű, de kétségtelen,  hogy ez  a fajta megoldás nem idegen a darab szellemiségétől, ahogy az is, hogy az illúziókeltő díszletek realisztikussága hatásos színpadképeket eredményezett. Mindezek elengedhetetlen feltételei egy jó színházi produkciónak. Dicsérendő megoldás volt a nyitójelenet előzményeinek felvázolása a zenekari bevezető alatt: az egyik maffiózó egy fiatal lányt dob ki az utcára, akit egy másik ajtón egy tisztes ősz öregember (mint később megtudjuk: Monterrone) ereszt be aggódva.

Azonban a rendező, miközben elsődlegesnek tartotta a maffiózók erőszakos világának bemutatását, több dologról is megfeledkezett. Többek között arról, hogy egy gengszter férj valószínűleg meg se mukkanna, ha a keresztapa úgy döntene, hogy ma este az ő feleségével kíván szórakozni. Ezzel szemben Forgách rendezésében mikor a Herceg elcsábítja Ceprano grófnőt, verőlegényeinek kell visszafogniuk a feldühödött férjet. Az se volt világos, hogy miért egy katonai egyenruhába öltözött fegyveres lövi agyon Monteronnét. A Herceg egy maffiavezér, nem egy katonai diktátor, akinek gengszterei vannak, nem katonái. Az is érthetetlen volt, hogy miért integet kedélyesen Giovanna a Gildát megszöktetni akaró udvaroncoknak. A rendezés legnagyobb problémája azonban az volt, hogy a történet középpontjában elvileg Rigolettónak kellene állnia, helyette azonban Forgách a Herceg figurájára összpontosított, aki viszont a történetben betöltött szerepénél fogva nem lehet központi alakja a darabnak. Így az előadásnak nincs egyértelműen központi figurája, melynek következtében a tragikus végkifejlet laposra és hatástalanra sikeredett.



A címszerepet éneklő Gurbán János Rigolettója enyhén szólva is problematikus volt. Egy magas hangot sem volt képes tisztán kiénekelni, baritonja erőtlenül és laposan szólt, színpadi megjelenése pedig kifejezetten esetlenül hatott. Sokkal jobb teljesítményt nyújtott a Herceg szerepében László Boldizsár. Nem birtokol nagy volumenű tenorhangot, de szépen árnyalta hangszínét, nem küszködött a magasságokkal, és színpadi megjelenése is hatásos volt. Kovács Éva lírai szopránja jól illik törékeny alkatához: hajlékonyan és az apróbb lelki rezdülésekre is érzékenyen énekelt. Azonban hangja több esetben erőtlenül szólt, és olykor teljesen elnyomta a zenekari kíséret. A kisebb szerepeket éneklők közül ki kell emelnünk Rácz Istvánt, aki ércesen csengő baritonjával hatásosan keltett életre Sparafucilét. A zenekar tisztességesen helytállt, de Silló István kezei alatt nem volt képes igazán drámai sodrású hangzásvilágot produkálni.



A közönség azonban szemmel láthatólag élvezte és vastapssal jutalmazta az előadást, amit a látványos díszletek, valamint László Boldizsár és Kovács Éva meg is érdemelt.

A Primaver14 további előadásai:
ápr. 24. Rossini: Ory grófja – Kolozsvári Állami Magyar Opera
ápr. 25. Mozart: Don Giovanni – Miskolci Nemzeti Színház
ápr. 26. Donizetti: Szerelmi bájital – Pécsi Nemzeti Színház
ápr. 27. Verdi: Simon Boccanegra – Szegedi Nemzeti Színház