Az ellentétek értékessé teszik egymást

Előadásotok címe Rezonancia 451. Honnan ered a cím végi számsor?

Ray Bradburynek van egy Fahrenheit 451 című novellája. Több alkotótársról is kiderült, hogy meghatározó pont volt az életükben ennek az utópisztikus sci-fi történetnek az elolvasása, ami egyfajta emberiségkritikát is megfogalmaz. Ebben az apokalipszis úgy jön el, hogy felsőbb parancsra elégetik a könyveket. Az emberek azonban kitalálják, hogy ha mindenki megtanul egy könyvet kívülről, akkor megmentik vele a kultúrát. Mi nem ezt a novellát akartuk feldolgozni, csak menet közben jöttünk rá a hasonlóságra, ezért ez a számsor. A rezonanciáról sok minden eszünkbe juthat, de számunkra fontos gondalat volt, hogy rezonanciakatasztrófának nevezzük, amikor mindenki ugyanazon a hullámhosszon rezeg – egy híd is képes leomlani, ha mindenki ugyanabban az ütemben menetel rajta. A hasonlatot a kultúrára alkalmazva: ugyanilyen nagy katasztrófa, ha mindenki folyton ugyanazt fújja, és a könnyűzenében vagy a populáris médiában minden homogenizálódik. Bennünk, alkotókban erősek ezek a félelmek, és ezt jelenítjük meg az előadásban a szélsőségekig fokozva, kulturális apokalipszisként. A darab a teljes összeomlással indul, csak egy 451 herzes hang szól.

De jól sejtem, hogy nem egy katasztrófatörténetet látunk majd, hanem az apokalipszis utáni világrenden van a hangsúly?

Nem akartunk a pusztulásra koncentrálni. Egy elhagyatott erdőben előkerülnek olyan emberek, akik értékeket képviselnek, és szeretnék átmenekíteni ezeket az értékeket. A Fugato zenekar egyik fő koncepciója, hogy a zenében több hagyományt, kultúrát helyez egymás mellé úgy, hogy ez a találkozás semelyiknek se menjen a rovására. Nagyon sokszor azt érezzük, hogy a crossover szót rengetegen nem egészen jól használják. Komolyzenének hívják azt, amikor egy egyszerű popdal megszólal egy hatalmas szimfonikus zenekar előadásában. Ez nem is lenne baj, ugyanakkor a marketingesek gyakran a komolyzenének az elit jellegével kapcsolatos asszociációkkal élnek, ezzel próbálják emelni a presztízst, miközben a zenei tartalomban nem jön létre az igazi fúzió.

A gond nem azzal van, hogy egy popdalt komolyzenei hangszerek bevonásával dolgozunk fel, annak idején a Beatles is írt számot vonósnégyes-kísérettel. Az ilyenek nagyon jó kísérletek lehetnek, csak nem kell ettől őket komolyzenének nevezni. Persze az egy másik, nehezen megválaszolható kérdés, hogy létezik-e egyáltalán ilyen kategória, hogy komoly- vagy könnyűzene.

Szerintetek létezik?

Nem, és tiltakozunk is ellene, ahogy csak tudunk. Sok olyan produkció születik a crossover égisze alatt, amivel mi nem tudunk azonosulni, és ezért elkezdtük használni a zenénkre a hibrid szót. Ez jobban kifejezi talán, hogy mi igyekszünk megtartani az értékeit, a lényegi energiáit azoknak a műfajoknak, amelyeket ötvözünk. A mi zenei motorunkat többféle energia hajtja.

Milyen értékeket vesztek át a különféle zenei műfajokból?

A barokk zene legfőbb értéke számunkra a megszerkesztettség: megfigyelhetjük a belső szólamok kidolgozottságát, ezek beszélgetnek egymással, nem csak dallam és kíséret viszonyában állnak. Az egyik hangszer felvet egy zenei motívumot, egy másik szólam hozzászól ehhez, így alakul ki egy leginkább a komolyzenére jellemző zenei szövet. De ez a merevség éppen korlátozó is tud lenni egy idő után, ezért mi ugyanilyen fontosnak tartjuk a spontaneitást, a játékosságot, amit műfajszinten a jazzben lehet elég jól tetten érni. Ugyanakkor mi a jazzből sem csak a hangzásvilágot vesszük át, a zenénkben nem pusztán annyi ennek a csodálatosan változatos műfajnak a jelenléte, hogy megszólal egy szeptimakkord vagy a szaxofon, hanem játékos módon, jazzesen fogalmazzuk meg a zenei gondolatunkat.

A mai zenei stílusokat is használjátok?

Napjaink elektronikus zenéjéből is szeretünk meríteni, mert nagyon sok innovatív hangzással találkozhatunk ebben a műfajban. Vannak iszonyatosan erős, már-már karcoló hatású, energikus hangzások. Megpróbáljuk ezeket az itt felsorolt hatásokat úgy beletenni egy-egy zenébe, hogy egymás értékeinek megmutatkozását segítsék, és ne elvegyenek egymás ragyogásából.

Mitől nem lesz ez a kísérlet öncélú?

Nehézerre válaszolni, mert valahol minden művészet öncélú, és sok olyan művész is alkot, akit nem érdekel, hogy a befogadó mit gondol, csak az önkifejezés és az önmegvalósítás a lényeg számára. Talán egyfelől nincs öncélúbb dolog, mint elgitározni, amit a lelkemben érzek, de közben ha ez több ezer embert megszólít rajtam kívül, akkor már nem lehet rá azt mondani, hogy öncélú.

Szerintem az életben is szükségünk van arra, hogy néha felborítsuk az unalmassá váló, mindennapi rutint – ezeket a pszichológiai hatásokat pedig a zenében is el lehet érni. Nekem attól hiteles egy zene, azokat szeretem a legjobban, amik sokoldalúan mutatják be az életet, egymás mellett léteznek benne akár egymásnak ellentmondó dolgok, érzések, és ezek mégis értékelhetővé teszik egymást. Egy napsütést iszonyatosan lehet szeretni önmagában is, de ha egész évben csak süt a nap, és sosincs éjszaka, máshogy fogunk a Napra tekinteni. Mi megpróbálunk egyfajta univerzalitásra törekedni az összes számunkban, semmi ne legyen csak szomorú, meg akarjuk mutatni a másik oldalt is. Szeretjük a kimondottan kontrasztos zenét: lehet egy rész nagyon-nagyon halk, főleg, ha utána robban egy hatalmasat.

Nagyon aktívan részt veszel a Rezonancia 451 próbafolyamatában, ez nem megszokott egy zeneszerzőtől.

Igen, itt kicsit speciális a helyzet, mert tizennyolc éve alapítottuk a Fugato zenekart, velük folyamatos a közös munka, rengeteg fellépés van a hátunk mögött, és a koncerteken én zenészként is közreműködöm. Ennél az előadásnál is egyszerre vagyok zeneszerző, akinek a műveire a sztori és a koreográfia épül, és közben előadóművész is, aki billentyűs hangszereken muzsikál, ugyanakkor gyakorlatilag rendezem is a produkciót a többi alkotóval együttműködésben: így egyidejűleg kívülről és belülről is kell szemlélnem a folyamatokat.

Baráti körből alakultatok?

A Fugato egy gimnáziumi kezdeményezésként indult annak idején, van egy erős mag, akik a kezdetek óta benne vannak. Én a Fugato számára tudom a legjobban megírni azokat a zenéket, amiket kifejezetten koncertre szánok. Nagyon sok filmben dolgozom, gyakran szerzek zenét animációkhoz, színházi darabokhoz – ott mindig van egy megrendelői utasítás. Ez általában inspirál, mert nagyon szeretek másokkal együtt dolgozni, de önálló koncertzenét a Fugatóval tudok leginkább előadatni, ezért ez kivételes helyen van a szívemben.

A Fugato Orchestra alapvetően csak az általad írt zenéket játssza?

Igen, de volt olyan koncertünk is, amikor feldolgozások kerültek a középpontba. Ilyen volt a Ha ezt Bach hallaná című műsorunk, amikor megmutattuk, hogy mi emelhető át az ő zenéjéből a későbbi korokba. Ezen a koncerten több olyan pop vagy progresszívrock-dallamot is játszottunk, amelyre egyértelműen nagy hatással volt a komolyzene.

Említetted, hogy az előadás az értékek átmentéséről szól. Számodra mik az igazán fontos értékek a világunkban?

Számomra a kompromisszumkészség az egyik legnagyobb érték. Azt gondolom, hogy sok fontos érték van, amelyek szerencsés esetben jól megvannak egymás mellett még akkor is, ha látszólag szemben állnak egymással. A mi zenénknek is az az egyik fő értéke, hogy a néző egyszerre több különböző, mégis fontos zenei kifejezőeszközzel találkozik: vannak énekeseink, vonósaink, fúvósaink, dobosunk, basszusgitárosunk, de a legvadabb elektronikus hangok mellett megszólal az oboa, esetleg épp egy jazzes szólóval, ami ezen a hangszeren már önmagában szokatlan.

A kompromisszumkészségen kívül nagyon fontosnak tartom a higgadtságot és a békére törekvést. Az emberiség akkor tud majd békében élni, ha megtanulunk nyitottnak lenni arra, hogy a másik ember miben lehet jó. Lehet, hogy egy számomra fontos dologban konfliktusunk áll fenn, de akkor is észre kell vennem, hogy egyéb dolgokban pedig tanulhatok tőle.

A Zenakadémián klasszikus zenét vagy jazzt tanultál?

Klasszikusra jártam, de majd megszakadt a szívem, hogy a jazzistáknak hogy kellett kisírniuk maguknak egy-egy zongorahangolást, míg a komolyzenei oldalon ez nem volt kérdés. Már ott is megmutatkozott egy olyan értékszemlélet, egy olyan rangsor, ami nem lehet „valid”. Azt látom, hogy a kortárs komolyzene az innováció jegyében igyekszik szinte tudományos alapokon megkülönböztetni magát a régebbi korok zenéitől, de ez sokszor ferdítésbe torkollik. Könnyű amögé bújni, hogy a közönség nem elég művelt ahhoz, hogy megértse a zenénket. Sajnos épp e nevelés miatt sokszor nagyon nehéz megértetni egy komolyzenésszel, hogy mennyit tud abból tanulni, ha együtt játszik egy jazzistával. Sajnos viszont sokszor egy hiphopzenész is lenézi a komolyzenészek muzsikához való, gyakran túl szofisztikáltnak és agyalósnak tűnő hozzáállását. Pedig csodálatos találkozásoktól és élményektől fosztják meg magukat: egy komolyzenei hegedűs sokkal jobban fog barokk zenét játszani, ha dobolni is tanul egy kicsit. Ez a koncert is azt mutatja meg majd a nézőknek, hogy a sokszínűség képes együtt létezni, és jól működik.

A komolyzene nem az attól való félelemből igyekszik ennyire elhatárolódni, hogy népszerűségben nem veheti fel a versenyt a kommersz zenével?

Ez is benne van, de az ember egyébként is szereti aszerint definiálni magát, hogy mi az, amit elutasít: megmondom, kik az ellenségeim, és abból kiderül, ki vagyok. Ezzel az a baj, hogy ilyenkor az ember kizár egy csomó olyan lehetőséget, amit ha beengedne a saját világába, fejlesztené magát. Egyszer Bernstein a zeneszerző barátaival kipróbálta, hogy milyen popdalt írni, belülről szerette volna megtapasztalni. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy néha merjünk egyszerűek lenni, és ha ez az egyszerűség hiteles, megpendít valami ősit és közöset, akkor az nagyon sokakat meg tud érinteni. Karrierje során számos kortárs zeneszerző is bejár egy olyan utat, hogy a bonyolulttal kezdi, aztán egyszer csak leegyszerűsödik a munkája. Az elektronikus zenéből az egyik kedvencem az Infected Mushroom nevű zenekar. Ha az ő számaikat harmóniai szempontól elemzem, akkor maximum három akkord fordul elő számonként, vagy olyan is lehet, hogy akkord sincs, csak egy tonikai basszus szól végig. De a tonikai hang alatt olyan zseniális hangszerelés-orgia szól hat percig, és annyi információt hordoz a felhangrendszer is, hogy egyáltalán nincs hiányérzetünk. Az elektronikus zenének teljesen más a nehézsége, mint a klasszikusnak. Egy fiatalnak ott azt kell megtanulnia, hogy tizenötezer effektből mi az, amit egy adott dalba biztosan ne tegyen bele, mert nem illik a többihez. A komolyzenészeknek hangszerelésórán oktatják, hogy a szimfonikus zenekarban mi szólalhat meg egyszerre, és mi nem – ugyanígy meg lehet találni ennek az analógiáját az elektronikus zenében is.

Fogjátok máshol is játszani az előadást?

Igen, vannak ígéretek, valószínűleg turnéztatni fogjuk.