„Amikor a bíbor, a lila és a fekete elindul”

Mi köze van Yoda mesternek a népdalgyűjtéshez? És Hendrixnek a gyimesi siratókhoz? Húszéves a Kerekes Band: ennek apropójából beszélgettünk népzenéről és rock and rollról, brandépítésről és producerekről a zenekar testvérpárjával, a dobos Viktorral és a furulyás-énekes Zsomborral.



Az őseitek juhászok voltak az egri érseknél, üknagyapátok pedig ismerte a híres betyárt, Vidróczki Mártont. Hogyan derült ez ki? Családfakutatást tartottatok?

Fehér Viktor: Mi sokat mozogtunk ebben a közegben, tanultunk Pál Pista bácsitól, az utolsó hagyományőrző dudástól és Szántó Ferenctől, aki Küküllő mentén volt juhász és furulyás – de nem tudtunk róla, hogy ilyen régre visszanyúló kötelék lenne a családunkban. A szüleink Fedémesről származnak, ahol nagyapánk juhokkal is foglalkozott, és amikor Zsomborral elkezdtük kutatni a családfánkat, kiderült, hogy az 1700-as évekig visszamenően juhászok voltak az őseink. Amikor erről kérdezgettük az öregeket, az anyai nagyapánk elmesélte, hogy Vidróczki egyik este megszállt az ő nagyapjánál. Valószínűleg van még pár mátrai család, amelyiknél szintén megszállt, de ez akkor is adott nekünk egy erős éntudatot. Örültünk, hogy öntudatlanul is visszataláltunk a gyökereinkhez.

Amikor még autentikus népzenét játszottatok a Kerekes Együttessel, palócföldi és erdélyi gyűjtőutakon is jártatok. Hogyan képzeljünk el egy ilyen gyűjtőutat?

F. V.: Először mindig a kocsmába mentünk, mert ott fordul meg minden információ. „Azt hallottuk, ebben a faluban van furulyás” – ezzel indítottunk. Ha csak rákérdeztünk, hogy él-e itt furulyás, azt mondták, dehogy. Így viszont addig keresgéltek, amíg valahonnan kerítettek egyet. Ezeken a helyeken a juhászok furulyajátékának régi hagyományai vannak, és ha megtapasztalod, hogy ez egy máig élő hagyomány, akkor másképp telítődsz a zenével, mint ha a Hagyományok Házának archívumából ásnál elő egy sistergős szalagot. Persze ezeknek az utaknak megvoltak a maguk nehézségei, mert senkihez nem lehetett úgy bemenni, hogy „mi népdalt akarunk gyűjteni, tessék énekelni”. Először leültünk, mint amikor Luke elmegy Yoda mesterhez, és végighallgatja az élettörténetét. Megnézegettük a családi fotókat, az öregek elmondták, mi van velük, majd jó két óra múlva kezdtek csak el énekelni vagy furulyázni. És mivel mi szeretünk új emberekkel megismerkedni, nagyszerű érzés volt, hogy bementünk egy vadidegen emberhez, és a barátjukként jöttünk ki onnan. A 21. században, amikor a barátnőmet nem tudom rávenni arra, hogy énekeljen nekem, hatalmas dolog olyan intim helyzetet kialakítani, amiben valaki elénekli azt az éneket, amivel a férjét búcsúztatta vagy várta haza a világháborúból.



A gyűjtéseket, gondolom, felvettétek, és amikor immár Kerekes Bandként elkezdtetek saját számokat írni, azokhoz is felhasználtátok a népdalkincset.

F. V.: Egyrészt eljuttattuk ezeket a Hagyományok Háza nemzeti archívumába, másrészt kiadtunk két népzenei lemezt (Hungarian Folk from Gyimes & Moldva, Fütyül a masina), amiket részben ezekre a gyűjtésekre alapoztunk. A népdalgyűjtés nemcsak arra volt jó, hogy beépítsük a dallamokat a zenénkbe, hanem arra is, hogy megtapasztaljuk a szellemiséget, amivel a parasztemberek a zenéről gondolkodnak. Ők nagyon szabadon kezelik a népdalokat, kétszer egyformán nem éneklik el ugyanazt a dalt. Akkor nekünk miért kéne ugyanúgy játszanunk, ahogy annak idején Kodály és Bartók leírta? Pláne hogy ők is odaírták, ezek szabadon kezelt dallamok. Nekünk is meg kellett tanulni a népzene formanyelvét, amelynek ismeretében szabadon tudtuk azt kezelni. Ezek a találkozások a zenéhez való viszonyulásunkat, illetve a tiszteletet erősítették, hogy tudjuk, mi az, amit még népzenének lehet hívni. Amikor Kerekes Együttesről Bandre váltottunk, fontos volt, hogy senki ne higgye azt, hogy népzenét fog hallani egy koncertünkön. Azért találtuk ki az ethno funk jelzőt, hogy ne keverjék össze a zenénket a moldvai vagy a gyimesi népzenével.



Mi a közös nevező a magyar népzene és a rock and roll között?

F. V.: Az energia. Ha a táncházban egy mezőségi zenekar egy kis helyen játszik, ahol szinte összeér a válluk, arról nekem mindig a Beatles ugrik be, és a Cavern Club. Azt a hangulatot is úgy írták le, mint a táncházét: iszonyat szűk hely, és mindenki együtt izzad a zenekarral. A rockzenében és a népzenében is megvan az az energiatöltet, amitől a közönség és a zene eggyé válik.

A pszichedelikus oldalatoknak, ami kapcsán Hendrixet meg a hatvanas–hetvenes évek rockzenéjét szokás emlegetni, van párhuzama vagy megfelelője a magyar népzenében?

Fehér Zsombor: Ez jó kérdés. Nekem a gyimesi siratók és keservesek jutnak eszembe, amelyeket úgy gyúrtak össze különböző versszakokból, hogy illeszkedjen az adott ember élettörténetéhez. Akkor vették elő a dalokat, ha krízishelyzet állt elő, és ezek gyógyítólag hatottak. Szerintem a pszichedelikus zene is hasonló belső indíttatásból fakad, amit nem lehet szavakkal elmondani, és gyógyírként hat. De nagy különbség a két zenei kultúra között, hogy a rockzene egoisztikus műfaj, amiben az ember saját magát szeretné kifejezni és megmutatni a közönségnek. A népzene ennek teljes ellentéte: nem hagyja, hogy az emberek egyéniségek legyenek, mert közösségként élik meg az életüket. Ezért szokták azt mondani, hogy a mi zenénk nagyon messze áll az autentikus népzenétől, mert mi igenis foglalkozunk azzal, hogy ez a zene energikusan és saját magunk számára is élvezhetően szóljon.



Az egyedi stílusotoknak nevet is adtatok (ethno funk), és a Kerekes Band vizuális körítése – a fellépőruhák, a klipek, a képek – is egyediek és profik. De van saját borotok és Tisza cipőtök is. Mintha tudatosan egy brandet akartatok volna faragni a Kerekes Bandből, ami a kreativitással, az újszerűséggel rokon.

F. Zs.: Köszönjük, hogy észrevetted!

F. V.: Nagyon marketingszagú ezt így kimondani, de mi elő is állítjuk, és el is adjuk a terméket. Emiatt nehéz magunkra kívülről tekinteni. Egy jó brandre gondolva az ember fejében összeáll egy kép, amiben esetünkben a Tisza cipőtől a boron át a zenéig minden benne van. De ha én azt hallom, hogy Kerekes Band, nem ez jut eszembe, hanem hogy hol fogunk koncertezni a jövő héten. De azt elmondhatjuk, hogy számunkra belső igény, hogy kreatívan álljunk hozzá a zenekarhoz. Nem mindig a közönség igényeit nézzük, hanem azt, hogy mi is jól szórakozzunk. Ha csak a „vásárlói elégedettség” lenne a fő szempont, akkor valószínűleg szappant árulnánk, nem pedig zenélnénk.

Az önmenedzselés nem vesz el túl sok energiát a zenéléstől?

F. Zs.: A zenéléstől nem, mert amikor eljutunk odáig, akkor száz százalékban zenélünk. A koncerten aratjuk le a sok munka gyümölcsét. Az aratás pedig sokkal kisebb rész, mint a vetés, a várakozás és a termés gondozása. A klasszikus értelemben vett zenész egész nap otthon zenél, és csiszolgatja a tudását. Na mi nem ilyenek vagyunk. Mi a nap huszonkét órájában zeneipari szakemberként dolgozunk, és a maradék kettőben gondolkozunk zenészként. Különben is, milyen lenne, ha egész nap terpeszállásban ugrálnék, és azt ordibálnám, hogy „csángó boogie”? Ehelyett otthon küldözgetjük az e-maileket, és gondolkodunk, hogyan építsük tovább a Kerekes Bandet.

Mióta tudtok főállásban foglalkozni a zenekarral?

F. V.: Körülbelül négy-öt éve. De csak én foglalkozom a zenekarral főállásban, Zsombornak van mellette munkája.

F. Zs.: Ez a zenekar mindig alkalmazkodott az életfázisainkhoz. Amikor elkezdtük, Viktor tizenkét, én pedig tizenhét éves voltam, így az az ezer forint, amit egy kiállításmegnyitóért kaptunk, bőven elég volt a költségeinkre. Tehát ha úgy vesszük, tizenhét évesen is főállásban zenéltem. Azóta pedig annyit fejlődött a zenekar, hogy annyit termel, amennyire harminchat évesen szükségem van.

Akkor bele kell húznotok, mert lassan meg kell keresni a nyugdíjra valót! Sokat is koncerteztek, és külföldre is gyakran jártok. Hogyan fogadják ott a magyar népzenére épített zenéteket? Külföldön ez kuriózumnak számít, és szeretik?

F. V.: Én Európát kettéosztanám keleti és nyugati blokkra. Lengyelországban, Bulgáriában, Csehországban például imádnak minket, bratyiznak velünk, Nyugaton viszont sokkal jobban meg kell dolgozni a közönség elismeréséért. Vagy a sajtóból szedett információk alapján él téves kép a fejükben, vagy a magyarokról alkotott sztereotípiák miatt. Nemrég egy Muzsikás-koncerten mesélték, hogy külföldön úgy képzelik el a magyar embert, hogy fölkel, eszik egy nagy adag szalonnát, és csárdásozik egész nap, este pedig ledönt egy kis pálinkát, mielőtt lefekszik aludni. Mi ehhez képest megjelenünk elektromos kobozzal meg torzított furulyával, ami már nem az a kedveskedő parasztromantika.

F. Zs.: Nyugaton úgy állnak hozzá, hogy nem fogja őket érdekelni, de azért meghallgatják ezt a barbár, keleti zenét – és a végére meg is győzi őket. Ha az emberek túlteszik magukat a sztereotípiákon, akkor felfedezhetik a zenénkben a saját rockzenei hagyományaikat, és megtetszik nekik a dolog. Például idén a milánói expón volt háromszáz pavilon, amikre az embereknek volt körülbelül tíz órája, tehát három percet kellett volna eltölteniük mindegyiknél, ha az összeset végig akarják nézni. Nekünk egy nap kettő félórás koncertünk volt, és találkoztunk olyan párral, aki végigülték az ötórai koncertet, majd utána megkérdezték, mikor lesz a következő, mert visszajönnének rá. Ha az embernek kétszázkilencvenkilenc egyéb lehetősége lenne szétnézni, akkor ez bizony óriási dolog. A mi koncertjeinket végig négy–ötszáz ember hallgatta, miközben bármikor elmehettek volna.

Zsombor, te koncerteken állítólag annyira felszabadulsz és felpörögsz, hogy bíborfekete színt látsz magad előtt szólózás közben. Milyen ez az állapot, amibe a koncertek alatt kerültök? És a többiek milyen színeket szoktak látni?

F. V.: Zsombor tényleg színeket lát, de én ehhez túl földhözragadt vagyok. Én azért vagyok felelős, hogy a közönséget nézzem, amíg Zsombor a színeket nézi – hátha ők már lihegnek, mert nem bírják tovább a szólót.

F. Zs.: Én koncert alatt úgy érzem magam, mint a vak zenészek: nem zavar közben a látás. Hallgatom, hogy mit csinálnak a többiek, és arra építkezek. Ehhez persze nekik nézniük kell egymást és a közönséget, hogy reagáljanak, én pedig hatalmas szabadságérzetet kapok attól, hogy ezt a betonkemény alapot kiegészíthetem a saját színeimmel. Látok más színeket is a vidámabb dolgoknál, de én a pszichedelikus dolgokat szeretem igazán. Az a csúcs, amikor a bíbor, a lila és a fekete elindul.

2013-ban jött ki utoljára stúdiólemezetek. Készítitek már a következőt?

F. V.: Eddig tudatosan kétévente jöttünk ki lemezzel, de mivel egy húszéves zenekarról van szó, azt mondtam, csak akkor csináljunk lemezt, ha valami újat is tudunk mondani. Úgyhogy ezzel most váratjuk magunkat és a közönséget is. Nem hajt sehova a tatár, nem kell azért lemezt kiadni, hogy a piacon forogjon az ember neve. Ezen az albumon rá kell jönnünk, mit lehet még kihozni ebből a hangszerfelállásból.

F. Zs.: Én egy folyamatlemezt szeretnék, amire úgy lehet tekinteni, mint egy különböző hangulatokból álló, összefüggő számra. Koncerten is nagyon élvezzük, hogy különböző dalokat köthetünk össze egymással. A húszéves koncertünkön volt egy blokk, amiben öt számot játszottunk egyben, szünet nélkül. Ez koncerten is nagy teljesítmény, de lemezen még nagyobb kihívás. De nem gond: mindig is szerettük a kihívásokat.

Azt is terveztétek, hogy a következő lemezeteknél bevontok egy producert.

F. Zs.: Erre decemberben fog sor kerülni. Megnézzük, milyen az, ha még valaki ott van a próbateremben. Eddig senkit nem engedtünk be a próbaterembe, mert az az intim szféránk, a titkos laboratóriumunk, ahol a titkos receptek készülnek. De úgy érezzük, mostanra olyan belterjessé váltunk, hogy lehet, nem vesszük észre a zenénk összetevőiben az értékeket vagy a furulyában megbújó és kiaknázatlan lehetőségeket.

F. V.: Amikor az első két lemeznél próbáltunk bevonni producereket, mindegyikük azon volt, hogy valami teljesen mást hozzon ki a zenénkből. Azt láttuk, hogy a Kerekes Bandet szeretnék zenéltetni, csak azt akarják, hogy ne a Kerekes Band zenéjét játsszák. Mostanra viszont már felépült a zenekar, és bevehetünk egy producert, aki nem a zenét akarja megmásítani, hanem valami mást akar kihozni belőle. A hangzásunkat már nem lehet elvitatni tőlünk, úgyhogy innentől kezdve lehet szárnyalni.