Are you experienced, baszki?

Ha a 20. század könnyűzenéjéből egyetlen lemezt kellene választanom, talán gondolkodnék kicsit, de biztosan tudom, végül melyik korongra voksolnék. Amelyik nélkül szerintem nem olyan lenne a zene, mint amit ma hallhatunk. Persze minden lehet vita tárgya, ízlések és ízléstelenségek, papok, papnék, de száz szónak is egy a vége: Are you experienced?

Jimi Hendrix, ki más… A krapek első lemezéből az első hét hónapban több mint egymillió fogyott – akkoriban még pénzt adtak a lemezekért, csillogó fekete korongokat vettek kartontasakban. Ma már nemhogy az egymillió példány, de a pénzért vásárolt zene is idegenül hangzik – de ez egy másik sztori.

Jimi Hendrix 1966 szeptemberében, 24 évesen érkezett Angliába az Egyesült Államokból, de már ekkor is mozgalmas életút állt mögötte. Csak egy rövid illusztráció: „November folyamán Tony Garland sajtóügynök nekilátott, hogy megírja a sajtó számára Jimi első hivatalos életrajzát, és alig akarta elhinni, hogy a fiú ilyen sok legendás R&B-együttesben játszott. Garland elmesélte, hogy amikor egy King Curtis-lemezt hallgattak, megkérdezte Jimitől, nem tudja-e véletlenül, ki volt a gitáros. »Én voltam az, baszki« – mondta Jimi széles vigyorral a képén.” (Charles R. Cross: Tükörszoba. Jimi Hendrix) De Angliában már nem mások kísérőzenésze, hanem saját produkciója van. És 1967. május 12-én Angliában, majd augusztus 23-án Amerikában is megjelenik az első saját lemeze, az Are you experienced? És a világ nemes egyszerűséggel bekulázott.

Jimi Hendrix a nagy újító, az elektromos gitár virtuóza, polgárpukkasztó hippi, a rockzene atyja, a hangerő és a szabad szerelem, no meg a kábítószerek apostola – ilyesmi címkéket aggatott rá az akkori jelen- és a későbbi utókor. A montereyi fesztiválon a gitárját felgyújtó Jimi fotóját biztos az is látta már, aki nem érdeklődik a zenéje iránt. Ezek mind rávilágítanak Hendrix egy-egy oldalára, de a teljes egészet máshol kell keresnünk: érdemes a címkéktől függetlenül, csak a zenére figyelve végighallgatni ezt a korszakos lemezt.

Elsősorban azért, mert akkoriban a koncerteken hallható zene jóval kevésbé hasonlított a lemezekre vett muzsikához, mint manapság. Hendrix fellépéseire ez fokozottan érvényes, és az ő zenei elképzeléseit, akusztikai „vízióját” koncerten nem is tudta maradéktalanul megvalósítani – és itt nem a hangszeres megoldásokra gondolok, azok klasszak voltak (eltekintve néhány igencsak elázott fellépéstől, mert ilyen is előfordult), de a koncert nagyon más zenei közeg, ott a szikár trió muzsikál (nagyon, de nagyon hangosan), a lemezen viszont az egész stúdió.

Amellett, hogy elektromos gitáron azelőtt senki sem játszott úgy, mint Hendrix, ő az addigi gitározási hagyományt egyáltalán nem vetette el: az amerikai folk és blues dallamvilága, frazeálása kristálytisztán hallható. Tehát úgy hozott merőben újat, hogy az értékes tradícióból semmit sem dobott félre – az én szememben ettől olyan jelentős a rövidre sikerült karrier, ezért olyan fontos az a három stúdiólemez, amit örökül hagyott. És az örökséget rengetegen hasznosítoták. Nehéz olyan könnyűzenei zsánert találni, ahol ne bukkannánk a hendrixi életmű utórezgéseire. Csak egy példa: Dennis Bovell brit reggea-producer szerint az első dub-felvétel is ezen a Hendrix-lemezen hallható, ez a Third stone from the sun (Bruno Natal dokumentumfilmje, 50:43).

Sokan ma már porosnak, avittnak érzik az 1967-es lemez hangzását – ötven év a hangtechnikában sem múlik el tétlenül. Ma már otthon is felszerelhetünk egy olyan stúdiót, ami simán hozza, sőt túlszárnyalja a hatvanas évek hangminőségét, de csupán ettől még nem készítünk jobb lemezeket. Sőt, az akkori technikai korlátok – amik persze az adott korban lehetőségek voltak, csak a mából nézve látszanak béklyóknak – mintha még inspirálták is volna az előadókat. Gondoljuk meg: a felvételek nagy része négysávos magnón készült, tehát a mai fogalmaink szerint keverni, pláne javítani nehezen vagy szinte sehogy sem lehetett. És mégis milyen természetes hangerőarányokat, milyen egészséges akusztikai miliőt teremtettek az akkori hangmérnökök. Ha egy újfajta hangeffektet szerettek volna használni, meg kellett építeni a berendezést csavarhúzóval, forrasztópákával. Ennek tudatában hallgassuk újra a hatvanas évek felvételeit.

Az Are you experienced? lemez dalai közül többet ma is sokan ismernek világszerte, korosztálytól függetlenül. Foxy Lady, Purple Haze, Hey Joe – ez a minimum. Az első kettőt leginkább a vad, torzított gitározás példájaként szokás emlegetni, de érdemes megfigyelni, milyen nyugodt tempójú dalok ezek, az energikusság nem a gyorsaságból, inkább a sűrű, improvizatív ritmikából fakad. A Hey Joe pedig szépen összegzi mindazt, amit Hendrix nagyon tudott: az érzelmek teljes spektrumán kereszbe-kasul száguldozni, a finomtól a vadig, miközben nem holmi esztrád, hanem egy koherens, mégis színes világot teremt.

Érdekesség, és akkoriban eléggé formabontó volt, hogy gyakran, elsősorban a lendületesebb – ez nem jelent feltétlenül gyorsaságot – dalokban a basszusgitár játszik leginkább kötött szólamot, míg a dob a legzabolátlanabb (pl. Manic Depression). Ma már furcsának tűnik az a panorámázási gyakorlat is, hogy bizonyos hangszerek teljesen a bal vagy a jobb oldalra kerülnek. De akkoriban nem fülhallgatókra szánták a felvételeket, hangszórókon hallgatva ez nem olyan groteszk, mint fülesen. Mai füllel az effektekkel is néhol már túlzásokba esnek, mint a gyerek, ha beszabadul a játék-nagykereskedésbe, de talán pont ettől érdekes. Ez egy nagy kísérletezés, a lemez címe és a trió neve (Jimi Hendrix Experience) is erre enged következtetni.

És ahogy a gitárok szólnak, az ma is megállja a helyét. Persze a Fender Stratocaster e kor szülötte, a maiak közül is sokan a klasszikus hangzást igyekeznek reprodukálni, eszméletlen vintage-őrület van a gitárosok körében – és ez a Fire vagy a Red House hallatán érthető is. A Stratocaster egy marha jó hangszer, Hendrix előtt is az volt, de ő tette a világ első számú gitárjává. És ez a mennybemenetel az Are you experienced? lemezen hallható.