„…hogy minél jobb zenész legyek”

A mindössze tizenhat éves Devich Gergely csellóművész korosztálya egyik legkiemelkedőbb tehetsége. A Zeneakadémia előkészítő tagozatán Mező László növendéke. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy legutóbb az Ifjú Zenészek Eurovíziós Versenyén Kölnben a harmadik helyen végzett, s ezzel a verseny fennállása óta a legjobb eredményt szerezte meg Magyarországnak. A zene szerepéről a mindennapi életben, a kihívásokról és egyéb érdekességekről beszélgettünk vele.



Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? Miért pont a csellóra esett a választásod?

Zenész családban születtem, ez az anyai és az apai ágat is meghatározta. Anyai nagypapám például szaxofonozott, apai ágon pedig zongora-, illetve gordonkaművészek a nagyszüleim.  Ennek ellenére nem a zenészcsalád-attitűd miatt kezdtem el muzsikával foglalkozni, hanem mert fontosnak tartom a zenetanulást attól függetlenül, hogy valaki művészi pályára készül-e vagy sem. A hangszertanulás számtalan képességet elősegít. Türelem kell hozzá, emellett fejleszti a memóriát, a pontosságot, az odafigyelést. Nyolcéves koromban annyit tudtam, hogy zongorázni nem szeretnék, a fúvós hangszereket meg nem tartottam valamiért komolynak, a hegedű sem vonzott, a bőgő túl nagynak bizonyult, és végül a csellónál kötöttem ki. Tudatosan éreztem, hogy az lesz számomra az ideális hangszer.

Emlékszel, hogy melyik volt az első darab, amit megtanultál?

Igen, ez két hangból állt, egy „Főzzünk, főzzünk” kezdetű darab volt.

Hány órát gyakorolsz egy nap?

A gyakorlás mennyisége természetesen fontos, de a minősége még lényegesebb. Ilyen téren még nekem is nagyon sokat kell fejlődnöm. A mennyiséget általában az határozza meg, hogy mennyi darabot tanulok, és hogy azok milyen nehezek. Így körülbelül napi négy-öt óra jut a gyakorlásra.

Honnan tudod, hogy az épp gyakorolt darabot sikeresen elsajátítottad, megtanultad? Hogy másképp tudod eljátszani azt a művet, amit előtted már több ezren előadtak?

Nekem az a legfontosabb, hogy egy művet a lehető legszebben adjak elő. Amikor úgy érzem, hogy technikai és zenei szempontból többet nem tudok nyújtani benne, akkor érzem tökéletesnek. Eddig ilyen még nem volt, és szerintem nem is lesz soha, hogy maximálisan elégedett leszek. Mindig talál valamit az ember, amin lenne még mit fejleszteni. A mai napig, ha alapvetően az elégedettséghez hasonló érzés tölt el, egy-egy koncert után mindig felmerül bennem valamennyi hiányérzet. A közönség ezt nem érzékeli. A közönség az előadásra figyel, és annak mindig jónak is kell lennie. Emellett fontos, hogy az embernek ne legyen lelkiismeret-furdalása. Ha mindent beleadott, akkor másodlagos kérdés, hogy az előadás hogyan sikerült. Van egy ilyen oldala is a megelégedettségnek, a sikernek.

Szerinted van olyan mű, amihez nem árt valamennyi érettség? Amihez fel kell tudni nőni?



Sok ilyen darab van! Ezeket néha az ember fiatalkorban azért tanulja meg, hogy aztán később, amikor újból előveszi őket, legyen róluk egy tapasztalata, egy benyomása. Volt már olyan sikerélményem, hogy egy darabot elkezdtem tanulni, és azt mondták, hogy ez majd később fog beérni, és mégis sikerült úgy előadnom, hogy zeneileg egészen szép volt. És volt olyan is, amire azt mondtuk, hogy ezzel túl hamar próbálkoztam.

Ez melyik darab volt?

Elkezdtem tanulni Kodály Cselló szólószonátáját, és technikai szempontból korainak bizonyult. Az is része a tanulásnak, hogy csak úgy valamit megtanuljon a zenész, és később legyen csak hasznára.

Tudnál mondani olyan darabot, amit évekkel ezelőtt játszottál, és most érett be igazán?

Igen, májusban volt az Ifjú Zenészek Eurovíziós Versenye Kölnben. Ott már régebben tanult darabokat adtam elő. Emlékeztem, hogy annak idején mennyit küzdöttem egy-egy művel, s hogy most milyen könnyedén megy a játék. Ez fantasztikus érzés volt!

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=5Si5qtnY5X0[/youtube]

A kölni verseny kivételesnek számít, de ettől függetlenül melyik volt eddig a legemlékezetesebb koncerted, és miért?

Szerencsére azt mondhatom, hogy nagyon szép emlékeim vannak. Egyet csak azért emelnék ki, mert talán az volt a legnehezebb. 2012 februárjában játszottam életemben először a Művészetek Palotájának nagytermében, Dohnányi csellóversenyét adtam elő a Zuglói Filharmóniával. Egyéves felkészülés előzte meg a koncertet, és nekem nagyon nehéz volt, főleg utána lelkileg feldolgoznom ezt az egészet.

Lámpaláz, izgalom van még benned a fellépések előtt?

Nem vagyok túl izgulós. Ez nem a legszerencsésebb hozzáállás, mert szerintem valamennyire nem árt izgulni. A kölni versenyen például az első fordulóban izgultam kicsit, mert ott tizenöt percet, háromszor hosszabb időt játszottam, mint a döntőben. Nem volt az a szabadtéri érzés, a zsűri nagyon közel ült a fellépőhöz. Szerencsére jól sikerült a forduló, s a döntő előtt már kevésbé izgultam.

Miként fogalmaznád meg a tehetséget? A tehetség tanulható?

Szerintem a tehetség velünk született dolog. A hitem szerint azt mondanám, hogy ez Istentől kapott ajándék. Amivel gazdálkodni, foglalkozni szükséges, nem szabad hagyni, hogy elvesszen. Érdemes mindent beleadni, hogy megmaradjon, fejlődjön.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=Tg2ysyjQGdg[/youtube]

A zene a hétköznapokban is erőt ad? Átlendít a tizenévesekre jellemző problémákon?



Igen, és nagy adomány, hogy egész nap foglalkozhatom a zenével. Ennek köszönhetően soha nem érzem estére, hogy hú, de rossz napom volt! Szinte sosincs ilyen érzésem. A zenében mindig találok valami örömöt, akár a játékban, akár a zenehallgatásban.

Milyen zenéket szoktál hallgatni?

Az elmúlt időszakban 20. századi szerzőket, Bartókot, Sosztakovicsot, Sztravinszkijt, utóbbit nem olyan régen fedeztem fel magamnak.

A kortárs komolyzenével milyen a viszonyod?

Mostanában tervezem, hogy jobban elmélyülök benne, mert apai ágon nagymamám testvére Durkó Zsolt Kossuth-díjas zeneszerző. Ő már nincs közöttünk, és sajnos nincs annyira megbecsülve, mint amennyire megérdemelné. Teljesen felvillanyozott, hogy van szólószvitje gordonkára, ezt majd idővel jó lenne megtanulnom. Az álmaim közt szerepel, hogy a munkásságát a későbbiekben ismertebbé tegyem a nagyközönség előtt. Jelenleg ő foglalkoztat a kortárs zeneszerzők közül.

Játék közben mit érzel? Érzékeled a környezeted?

Ez nagyban függ a koncertektől. Volt, hogy érzékeltem a külvilágot, míg máskor azt éreztem, hogy egy vákuum van köztem és a közönség között. Szokták kérdezni, hogy a játék alatt gondolok-e valamire. Semmi másra nem gondolok, csupán hogy minél szebben, pontosabban játsszam el a darabot. A műnek a hangulatát azért át kell érezni, bele kell helyezkedni. Egyes darabokhoz pedig nélkülözhetetlen az elcsendesedés.

Vannak hobbijaid? Mivel kapcsolódsz ki?

Nagyon szeretem a sportot. Régen rengeteget fociztam, emellett nézni is szeretem. A magyar fociból a Fradi vonzó, a külföldi csapatok közül a Manchester United, a Bayern München és a Real Madrid. A teniszt követem még nyomon. Nyaranta itthon a barátaimmal szoktam a kertben pingpongozni. Olvasni szeretek még, a történelmi témák érdekelnek a legjobban, például nyáron elolvastam John Keegentől Az első világháború című könyvet, amely nagyon tetszett.

Ha már történelem, melyik korban lettél volna szívesen zenész?

Nehéz kérdés! Teljesen elégedett vagyok ezzel a korral, amelyben élek. Azért nem lehetett rossz, amikor a korábban említett zeneszerzők darabjainak volt az ősbemutatója. Azt szívesen átéltem volna. Esetleg egy napot eltöltöttem volna Durkó Zsolttal.

Hosszú távon hogyan képzeled el a pályafutásodat, tíz-tizenöt év múlva hol szeretnél tartani?

Sokat gondolkoztam ezen. Nekem egyelőre az a fontos, hogy amit most csinálok, azt igyekezzem a legmagasabb szinten. Arról, hogy ez később mire lesz elég, fogalmam sincs. Az a célom, hogy minél jobb zenész legyek.